Kevés európai város tud úgy mozit csinálni egy főtérből, mint Bologna. Július egyik estéjén a Piazza Maggiore néhány perc alatt Európa egyik legkülönlegesebb szabadtéri mozijává alakult, ahol a film nem szakadt el a várostól, hanem annak természetes folytatásává vált. A nézőteret egyik oldalról középkori paloták falai, a másikról pedig a San Petronio-bazilika monumentális téglahomlokzata határolta.

Ahogy leszállt az este

Nappal persze ez a látvány nem feltétlenül volt hívogató. A tűző napon a Piazza Maggiore szinte nyomasztóan zsúfoltnak hatott: a katonás rendben felállított, üres székrengeteg elfoglalta a monumentális középkori teret, és első pillantásra inkább elfedi, mint megmutatja a tér hatalmas arányait. Bár a székekre bárki leülhetett megpihenni, a bútorzat vizuálisan rátelepedett a környezetre.

Ez nem egy laza, pokrócos piknikmozi volt, hanem valódi szabadtéri filmszínház. A későn érkezők a járdaszegélyeken vagy a bazilika lépcsőin telepedtek le, a környező kávézók teraszairól pedig szintén a vásznat figyelték.

A vetítés előtt a tér – pontosabban a széksorok mögötti sáv és a környező utcák – még a klasszikus olasz piazza képét hozták: kávéscsészék és söröspoharak csörrentek, gyerekek szaladgáltak a szabadon maradt kockaköveken, hangos gesztikulációk zajlottak az ismerősök között. Aztán amikor 21:45-kor kialudtak a fények, és a történelmi épületek sötét sziluettjei mögött felragyogott a vászon, a korlátok közé szorított zsongás egy csapásra fegyelmezett csenddé változott: a többezres tömeg egyszerre hallgatott el. Ritka pillanat volt, amikor egy egész város – egyetemisták, tősgyökeres bolognai nyugdíjasok és külföldi filmrajongók – néhány órára ugyanarra a történetre figyeltek.

Ebbe a közösségi rituáléba csöppentünk bele a hétvégén, amikor a Cineteca di Bologna által szervezett Sotto le stelle del Cinema programsorozat keretében, az Il Cinema Ritrovato fesztivál idején exkluzív premierre került sor. A kortárs olasz dokumentumfilm egyik legfontosabb alkotója, Gianfranco Rosi személyesen mutatta be legújabb művét, a Sotto le nuvole (A felhők alatt) című, fekete-fehér Nápoly-esszét.

A rendezővel Gian Luca Farinelli, a filmarchívum igazgatója beszélgetett a színpadon a vetítés előtt. Az Arany Oroszlán- és Arany Medve-díjas Rosi így foglalta össze a hároméves, magányos alkotói munkát:

Három évig éltem és forgattam a Vezúv vonzáskörzetében, a történelem nyomait, az idő lenyomatait keresve, azt, ami a mindennapi életből megmarad. Összegyűjtöm a történeteket az emberek hangjában, kémlelem a felhők járását, a Campi Flegrei gőzeit. Amikor filmezek, befogadom egy találkozás, egy helyszín meglepetését. A film ideje a találkozásba vetett bizalom. Fekete-fehérben forgattam, fekete-fehérben láttam a várost. Miközben a tenger, az ég és a Vezúv között dolgoztam, az igazság és a lehetőség egy új archívumát fedeztem fel.

Rosi a tőle megszokott módon maga felelt a fényképezésért és a hangért is, amelyet Alberto Landolfi nápolyi társrendező segítségével rögzített. A film vizuális világa – különösen a Régészeti Múzeumban felvett snittek – egyértelmű főhajtás Roberto Rossellini klasszikusa, az Utazás Itáliában (Viaggio in Italia) fekete-fehér esztétikája és szikár tárgyilagossága előtt.

Ez a komótos, kimért hömpölygés azonban nem válik öncélúvá: esztétikájában és a jelenetek vizuális komponáltságában Paolo Sorrentino stílusát idézi, de a rendező mindezt egy teljesen egyedi látásmóddal és sajátos formanyelvvel formálja a maga képére.

A film radikálisan szakít a „napfény országának” cukormázas Nápoly-kliséivel, a tengerparti giccsel és a jól ismert sztereotípiákkal. Jean Cocteau mondatával nyit:

A Vezúv gyártja a világ összes felhőjét.

Rosi a nápolyi öböl körüli földet egyetlen hatalmas időgépként mutatja be, ahol a múlt és a jelen rétegei egymásba csúsznak. Ez a rétegzettség pedig különös visszhangra talált a Piazza Maggiorén, ahol a középkori paloták és a gótikus falak között egy modern digitális vászon nyitott ablakot a jelen legnyersebb valóságára.

A rendező számára Pompeji nem egy statikus régészeti helyszín vagy turisztikai attrakció, hanem annak bizonyítéka, hogy Nápolyban a múlt soha nem válik múlttá, hanem folyamatosan együtt él az élőkkel. Miközben a vásznon a Tokiói Egyetem kutatói szisztematikusan, szinte sebészi pontossággal tárják fel az egykori élőlények maradványait a Villa Augustából, a Piazza Maggiore nézője maga fölött ugyanazokat a történelmi rétegeket látta a San Petronio befejezetlen téglafalain. A történelem mindkét helyen a mindennapok kézzelfogható része.

A múlt és a jelen keveredését a film egy megdöbbentő, föld alatti szállal hangsúlyozza: a tombaroli (sírrablók) alagútjaival. A rablók szűk, egérlyukszerű járatokon keresztül, szívós munkával ürítették ki a római kori lakóházak belsejét, elhordva a freskókat és vázákat. A kamera úgy követi a hatóságok és az ügyészség helyszíni szemléjét a klausztrofób, sötét járatokban, hogy a néző szinte érzi a bezártságot.

A bizonytalan jelen szorongásai

De a felhők alatt a jelen sem stabil, a földfelszín feletti életet is folyamatos bizonytalanság uralja. Rosi a tűzoltóság diszpécserközpontját filmezi, amelyet valósággal ostromolnak a lakossági bejelentések a folyamatos földmozgások és rengések miatt. Közben a Campi Flegrei fenyegető vulkáni sziluettként magasodik a város fölé. A diszpécserek zaklatott rádiókommunikációja zseniális feszültséget teremt a mozdulatlan panorámákra irányuló, fix kamerás felvételekkel: a hangok kapkodnak, a táj viszont fenségesen és ijesztően mozdulatlan.

A bizonytalanság és a kortárs globális szorongás szimbólumaként jelennek meg azok a szír tengerészek is, akik Torre Annunziata kikötőjében dolgoznak. A háborús Ukrajna és Nápoly között ingázva tonnaszámra rakodják ki a gabonát, miközben a háttérben a Circumvesuviana vonat szeli át a tájat, a vízparton pedig ügetőlovak edzenek.

Ebbe a rideg, bizonytalan valóságba hoz melegséget Signor Titti karaktere, aki a film egyik legfontosabb emberi tartópillére. Az utcai tanítómester a régiségkereskedése és ócskásboltja hátsó helyiségében végtelen türelemmel délutáni iskolát, napközi foglalkozást tart a környék hátrányos helyzetű, csellengő gyerekeinek. Miközben a hatóságok a lakók mindennapi kis és nagy félelmeit próbálják adminisztratív eszközökkel kezelni, Signor Titti valódi, emberi menedéket nyújt a gyerekeknek a külvilág kiszámíthatatlansága elől. Az ő sokat megélt, barázdált arca pontosan olyan, mint Nápoly falai: ott van rajta az idő összes lenyomata.

Amikor a stáblista lepörgött, a tér fényei nem gyulladtak fel azonnal. A többezres tömeg másodpercekig ült a sötétben, majd kitört a vastaps. Nemcsak Gianfranco Rosinak szólt, hanem a pillanatnak: Bologna azon az estén megmutatta, hogy a mozi még mindig képes közösségi élményt varázsolni.

(Borítókép: A Sotto le nuvole (A felhők alatt) vetítése. Fotó: Cineteca di Bologna)