Amikor a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) körül kirobbant botrányban a résztvevők „úszókról”, „medencéről” és „uszodáról” kezdtek beszélni, sokan úgy érezték, mintha egy belső nyelvbe pillanthatnának be.

A kifejezések pillanatok alatt önálló életre keltek: mémek születtek, politikusok idézték őket, a közösségi médiában pedig újabb és újabb jelentésekkel bővültek.

• De miért működnek ennyire jól az ilyen metaforák?
• Miért képes egyetlen szó egész hatalmi viszonyokat felidézni?
• És valóban ugyanaz történik-e ilyenkor, mint amikor a maffia vagy más zárt szervezetek saját nyelvet alakítanak ki?

Erre kerestük a választ két olyan szakértő segítségével, akik más-más nézőpontból vizsgálják ugyanazt a jelenséget. Giuseppe Paternostro olasz nyelvész, a Palermói Egyetem olasz nyelvészeti docense a politikai metaforák és a közéleti diskurzusok működését kutatja, míg Vásárhelyi Árpád, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi Intézetének előadója a maffia kommunikációjának történetét és társadalmi beágyazottságát vizsgálja.

Bár első pillantásra ugyanarról beszélnek, valójában két különböző kérdésre adnak választ. Az egyik arra, miként alakítják a metaforák a politikai valóságot, a másik pedig arra, miért félrevezető a valódi maffia működését néhány hangzatos hasonlattal leírni.

Nem tud metaforák nélkül működni

Giuseppe Paternostro szerint a metaforák nem díszítőelemei a politikai nyelvnek, hanem annak egyik legfontosabb szervezőelvei. A politika ugyanis egyszerre akar bonyolult jelenségekről beszélni és milliók számára érthető maradni. A metafora ezt a két igényt köti össze. A professzor szerint a politikai nyelv mindig olyan képekből építkezik, amelyeket a választók már ismernek. A család, a háború, a sport vagy éppen a vallás világából kölcsönzött fogalmak segítenek láthatóvá tenni az egyébként absztrakt politikai folyamatokat.

A metafora nem egyszerű stilisztikai eszköz. A politikában a valóság értelmezésének egyik alapvető módja. Éppen ezért a metaforák idővel elszakadhatnak eredeti jelentésüktől. Először csupán szemléltetnek valamit, később azonban már önálló politikai fogalmakká válnak. Egy jól sikerült metafora végül már nemcsak leírja a valóságot, hanem maga is alakítja azt.

Paternostro szerint ezért különösen érdekesek azok a kifejezések, amelyek egy teljes közösség számára azonnal ugyanazt a jelentést hordozzák. Ilyenkor már nem kell magyarázni azokat: egyetlen szó mögött egész történetek, konfliktusok és hatalmi viszonyok jelennek meg.

Kevés olasz politikai metafora futott be olyan karriert, mint a cupola. Ma szinte mindenki a maffia legfelső vezetésére gondol, amikor meghallja ezt a szót. Paternostro szerint azonban a történet jóval összetettebb.

Cupola, beszédes fogalom

„A cupola eredetileg egyszerű építészeti fogalom volt: kupolát jelentett. A maffiában sem ezt használták a vezető testület megnevezésére. A Cosa Nostra tagjai inkább a Commissione elnevezést alkalmazták, a cupola pedig elsősorban újságírók szóhasználatában terjedt el, akik ezzel a képpel próbálták érzékeltetni a családok fölött álló, zárt vezetői kört.”

A metafora azonban olyan erősnek bizonyult, hogy végül maga mögött hagyta eredeti jelentését. Mire a közvélemény Tommaso Buscetta vallomásain keresztül részletesebben megismerte a Cosa Nostra működését, a cupola már önálló fogalomként élt az olasz közbeszédben. A történet jól mutatja Paternostro egyik legfontosabb állítását:

A metaforák nem egyszerűen leképezik a politikai vagy társadalmi valóságot, hanem idővel maguk is annak részévé válnak.

Csakhogy – figyelmeztet Vásárhelyi Árpád – ebből könnyen téves következtetés is születhet.

Attól, hogy a politika gyakran kölcsönöz képeket a maffia világából, még nem következik, hogy maga a maffia is néhány beszédes metafora köré épülne.

A szakértő szerint a valódi maffiakommunikáció sokkal összetettebb rendszer, amelyben a nyelv csupán az egyik elem. A gesztusok, a hallgatás, a beavatási rítusok vagy akár egyetlen kézmozdulat is önálló jelentést hordozhat, ezért félrevezető a szervezet működését néhány titkos szóval vagy látványos hasonlattal azonosítani. „A maffiakommunikáció nem arról szól, hogy bizonyos szavakat használunk vagy nem használunk. Ennek nagyon sok rétege van, és a nyelv ezek közül csak az egyik.”

Amikor Berlusconi focipályára vitte a politikát

A politikai metaforák nemcsak magyaráznak, hanem identitást is teremtenek. Paternostro szerint az olasz közélet egyik legnagyobb fordulópontját Silvio Berlusconi hozta el, aki tudatosan a sport nyelvét emelte be a politikába. Amikor 1994 januárjában bejelentette, hogy belép a politikába, nem azt mondta, hogy pártot alapít vagy választáson indul. Helyette egy olyan kifejezést választott, amelyet addig szinte kizárólag a futball világában használtak.

Scendere in campo – vagyis »pályára lépni«. A metafora egyszerre volt egyszerű és rendkívül erős. A politika hirtelen mérkőzéssé vált, a választók szurkolókká, a pártok rivális csapatokká. Berlusconi pedig nem politikusként, hanem csapatkapitányként mutatta be magát.

Paternostro szerint ez nem egyszerű retorikai fogás volt, hanem a politikai kommunikáció teljes átalakulásának kezdete. „Ettől kezdve az olasz közéletben egyre természetesebbé vált, hogy a politikai versenyt sportként írják le: győztesekről és vesztesekről, támadásokról és védekezésről, bajnokságról és döntőről kezdtek beszélni. A metafora végül annyira beépült a köznyelvbe, hogy ma már kevesen gondolnak bele, eredetileg honnan származik.”

A sportnyelv térhódítása egy másik fontos jelenségre is rámutat: a közös nyelv mindig közösséget épít. Vásárhelyi Árpád szerint ez a maffiában is alapvető szerepet játszik, de egészen más céllal. A szervezet saját kommunikációja nem csupán információt közvetít, hanem folyamatosan kijelöli a csoport határait.

Aki ismeri a gesztusokat, a megszólításokat vagy a rituálékat, az belül van. Aki nem érti őket, kívül marad. A nyelv így egyszerre válik identitássá és a hierarchia kifejezőjévé.

A szakértő szerint már maga a beavatási szertartás is ezt szolgálja. A belépő nem pusztán esküt tesz, hanem fokozatosan elsajátít egy olyan kommunikációs rendszert, amely a szervezetben elfoglalt helyével együtt bővül. Minél magasabbra jut valaki a hierarchiában, annál összetettebb nyelvi és gesztusbeli készletet használ.

A közösséghez tartozók abból is meg tudják állapítani, hogy valaki hol áll a rendszerben, milyen nyelvi fordulatokat használ, milyen gesztusokat ismer.

Bár a maffia és a demokratikus politika nyilvánvalóan nem hasonlítható össze, Paternostro szerint a közös nyelv közösségteremtő ereje minden politikai mozgalomban megfigyelhető. A jól megválasztott metaforák nemcsak üzenetet közvetítenek, hanem azt is jelzik, ki tartozik az adott politikai közösséghez, és ki marad kívül rajta.

Jó szalon és varázskör

Berlusconi időszakában nem csak a futballnyelv vált meghatározóvá. Paternostro szerint ekkor terjedtek el azok a metaforák is, amelyek a hatalom informális működését próbálták megragadni. Az egyik legismertebb a salotto buono, vagyis a „jó szalon” volt. A kifejezés eredetileg azokat az előkelő nappalikat idézte fel, ahol a XIX–XX. század fordulójának gazdasági és pénzügyi elitje találkozott.

A politikai nyelvben azonban fokozatosan annak szinonimájává vált, amikor a valódi döntések nem a nyilvánosság előtt, hanem szűk körben születnek. Hasonló utat járt be a cerchio magico – a »varázskör« – is. Eredetileg mitológiai és irodalmi kép volt, később azonban már a vezető körül kialakuló legbelső bizalmi emberek csoportját jelentette. Az olasz újságírás ma is rendszeresen használja miniszterelnökök, pártelnökök vagy gazdasági vezetők legszűkebb körének leírására.

Paternostro szerint a politikai metaforák nemcsak a hatalom működését képesek láthatóvá tenni, hanem politikai identitásokat is felépíthetnek. Ennek egyik legismertebb kortárs példája Giorgia Meloni kommunikációja. Az olasz miniszterelnök gyakran nevezte magát underdognak, vagyis olyan szereplőnek, akinek senki sem jósolt sikert. Első hallásra a kifejezés egy kívülről érkező, esélytelen politikust idéz fel, a professzor szerint azonban ennél jóval összetettebb politikai üzenetet hordoz.

„Meloni ezzel egyszerre utal saját életútjára, szerényebb családi hátterére és arra a politikai hagyományra is, amely évtizedeken át a hatalom peremére szorult Olaszországban. Egyetlen angol szó így egy egész politikai identitást sűrít magába, miközben számos kellemetlen történelmi előzményt a háttérbe szorít. Egyetlen szóval egész történeteket lehet elmesélni – vagy éppen elhallgatni.”

Trump és a politikai nyelv új korszaka

Giuseppe Paternostro szerint a politikai metaforák története ma is folytatódik, a közösségi média korában pedig talán még fontosabbá vált, mint valaha. Donald Trump kommunikációját a professzor az egyik legjobb példának tartja arra, hogyan válhat néhány rövid kifejezés egy teljes politikai világkép hordozójává.

„A Make America Great Again eredetileg kampányszlogen volt, mára azonban önálló politikai identitássá alakult. A négy szó már nem egyszerűen egy programot jelöl, hanem egy közösséget, egy értékrendet és egy sajátos világlátást is.”

Hasonló utat járt be a Truth szó, amely eredeti jelentésében egyszerűen igazságot jelent, Trump közösségi platformjának nevével azonban új politikai tartalommal telt meg. Ugyanez figyelhető meg a DOGE kifejezés esetében is, amely egyszerre utal egy internetes mémre, egy kriptovalutára és egy politikai projektre. Paternostro szerint ezek a példák azt mutatják, hogy a politikai nyelv ma már nem hosszú beszédekben épül fel, hanem rövid, könnyen megjegyezhető szavakban és képekben.

Egy sikeres politikai metafora ma már nem csak beszédben él tovább. Hashtaggé, mémmé, jelszóvá válik, és a közösségi médiában önálló életet kezd. A digitális nyilvánosság felgyorsította ezt a folyamatot. Ami korábban évek alatt épült be a közbeszédbe, ma akár néhány nap alatt politikai szimbólummá válhat.

A közösségi média nyelve azonban egészen más logika szerint működik, mint a maffiáé. Vásárhelyi Árpád szerint a Cosa Nostra kommunikációjának egyik legfontosabb sajátossága éppen az, hogy a nyilvánosság kizárására épül. Miközben a politikai metaforák minél több emberhez akarnak eljutni, a maffia nyelve tudatosan csak a beavatottak számára érthető.

Ebben a rendszerben a hallgatásnak ugyanakkora jelentősége lehet, mint a kimondott szavaknak. A szervezet tagjai sokszor nem azért nem beszélnek, mert nincs mondanivalójuk, hanem mert maga a hallgatás közvetít üzenetet. Az omertà ezért nem pusztán hallgatási kötelezettséget jelent, hanem egy olyan magatartási normát, amely meghatározza a közösséghez való tartozást is.

A szakértő szerint ugyanilyen fontosak a gesztusok, a megszólítások vagy akár a becenevek is. Ezek nem puszta folklórelemek, hanem a szervezeten belüli kapcsolatok és rangok jelzői. A kommunikáció tehát nem különül el a hatalomtól, hanem maga is a hatalom egyik eszköze.

Értelmet n(y)er az uszoda és az úszó 

Paternostro szerint a politikai nyelv történetében újra és újra ugyanaz a folyamat ismétlődik. Egy-egy találó metafora kilép eredeti közegéből, bekerül a sajtóba, onnan a hétköznapi beszédbe, végül pedig már szinte senki sem emlékszik arra, honnan származott. Így történt a cupolával, a salotto buono vagy a cerchio magicóval, és hasonló utat járnak be napjaink politikai jelszavai is. Éppen ezért a professzor arra figyelmeztet, hogy a politikai metaforák soha nem ártatlanok.

„Nem csupán leírják a valóságot, hanem értelmezési keretet is adnak hozzá. Ha egy politikai csoportot családként, hadseregként vagy éppen maffiaként írunk le, azzal már előre kijelöljük, hogyan gondolkodjunk róla.”

Az „uszoda”, a „medence” vagy az „úszók” már nem egyszerű szavak voltak, hanem egy vitáról, egy közösségről és egy feltételezett működésmódról alkotott értelmezési keret részei. 

Vásárhelyi Árpád ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a maffiából kölcsönzött fogalmak használatával óvatosnak kell lenni.

A valódi bűnszervezetek kommunikációja nem néhány titkos szó vagy hangzatos metafora köré épül, hanem egy évszázadok alatt kialakult, rendkívül összetett rendszerre, amelyben a nyelv mellett a hallgatásnak, a gesztusoknak, a rítusoknak és a hierarchiának is meghatározó szerepe van.

A két szakértő más területről érkezik, mégis ugyanarra a következtetésre jut: a szavak soha nem pusztán leírják a valóságot. Közösségeket teremtenek, kijelölik a határokat, és alakítják azt is, hogyan értelmezzük a körülöttünk zajló politikai folyamatokat.