EgyébSzerző: index 2026. 07. 29. 5 percnyi olvasás
Ez történik, amikor a bűnözőből képesítés néküli tanár lesz.
Mondjuk ki, és a kijelentéssel vitába lehet szállni, persze: François Uzan jobb forgatókönyvíró, mint rendező. Mert az addig rendben van, hogy elkészít egy nyolc epizódból álló, iskoláról, gyerekekről, rendőrökről és bűnözőkről szóló sorozatot – ez az írás erről szól, A beépített tanárról –, és még az is oké, hogy ezt a nyolc részt nem nagyon illik komolyan venni, csak az, aki a kiváló Lupin sorozat alkotói folyamatának túlnyomó részében részt vett, jobban is odatehette volna magát, és figyelhetne jobban arra, hogy nem minden vicces, amit annak szánunk.
Nagyon nagy baj azért nincsen, hiszen A beépített tanár (Recalé) nézhető, számos jelenetében szerethető sorozat, és még a casting is jó, mert jó színészek hús-vér karaktereket alakítanak, a megformált tanárok egészen mulatságosak. Ez mind igaz, ha ezt a sorozatot társadalmi karikatúrának gondoljuk.
A gond leginkább ott van, hogy A beépített tanár magán hordja a franciákra, pontosabban a francia filmkere jellemző valóban mulatságos, komolyan nem vehető lütyőség jegyeit, ám elvéti az arányokat. Itt mintha mindenki idióta volna, nem normális, deviáns, autista, ADHD-s, bármi is, nem vagyok diagnoszta, de hogy valamilyen mentális zavartól/ban szenved, azt tuti.
Lütyő a rendőr, lütyő az igazgató, lütyő a bűnöző, lütyő az oktatási miniszter. Olyan, mintha François Uzan megirigyelte volna Louis de Funès (Csendőr-filmek) vagy Dany Boon (Isten hozott az Isten háta mögött!) filmjeinek világát, és
csak ez nem nagyon sikerül neki. Mármint hogy egyszerre. Amitől ez a sorozat lehetne értékes, mély, fájdalmasan humoros, keserédes, mégis szerethető dramedy. Bizonyos jeleneteknél így is komédiát kapunk, máskor meg drámát; vannak percek, amikor minden tényleg vicces, és kapunk társadalomkritikát is, meg gondolatokat az oktatási reform szükségességéről. Ennél a pontnál javaslom, hogy álljunk meg pillanatra, hallgassuk meg együtt Cseh Tamás és Bereményi Géza örökérvényű nótáját, a Háromnegyed 1 vant.
S hogy miért éppen ezt? Mert ez a dal legalább egyszerre minden, ami A beépített tanár nem, s mindezt mindössze 2 perc 26 másodpercben tudja. Nem nyolc epizódban.
No, de térjünk vissza Franciországba, pontosabban François Uzan világába.
Az alapszituáció az, hogy van egy középiskola, ahol egy körözött orosz maffiózó gyereke is tanul. Senki nem tudja, ki ő, azt sem, hogy fiú-e vagy lány. Most ne arra gondoljanak, hogy azért nem, mert ez a sorozat a Netflixen fut, és akkor most arról lenne szó, hogy vannak embertársaink, akik netán delfinnek vagy pillangónak tartják magukat, theynek, nembinárisnak, hanem ezúttal tényleg nem tudni, hogy ki az orosz bűnöző gyereke.
Szóval Lucy (Laurence Arné), a rendőrnő elhatározza, hogy egy szélhámost rávesz arra – azt ígéri, cserébe eltörlik a rá kiróható büntetési évek számát –, hogy legyen helyettesítőtanár a suliban, és a gyerekek közelébe kerülve derítse ki, ki az orosz maffiózó gyereke – akivel majd előcsalogatják az apát, és ekkor a rendőrség lecsap rá, letartóztatja.
Nem kicsit nyakaterkert ötlet, ahogyan az sem, hogy Franciaországban ezek szerint bárki/olykor diploma nélkül lehetne helyettesítő tanár – hm, hasonlóra mintha Magyarországon is volna példa –, de ez film, ahol a helyettesítő matektanár ezúttal Eddy (Alexandre Kominek), a szélhámos, aki véletlenül matekzseni – és persze, ahogyan annak lennie kell, kiderül, hogy Eddy képesítés nékül is remek tanár, ért a gyerekek nyelvén, s bár bűnöző, ha éppen nem az, akkor tud normális is lenni.
A beépített tanár lényegében erről szól, a gyerek kereséséről, de közben a normalitás kereséséről is. A film arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy lehet, hogy a világ tele van meg nem oldott, ki nem mondott problémákkal, párkapcsolati elrontásokkal, félrebeszélésekkel, egymás melletti elnézésekkel; és lehet, hogy a mai társadalomban kicsit mindenki lütyő, de csak azért, mert mindenki iszonyúan magányos, szeretetlen, és kiszolgáltatott valakinek vagy valaminek, mégis van remény. Van, de csak akkor, ha csak kicsit is figyelünk arra, aki velünk szemben áll, tudunk vele beszélgetni, és közben minket is megérthetnek.
Méghogy remény? Ki tudja, persze, hogy mire.
Talán egy jobb életre, boldogabb hétköznapokra, ahol a gyerek életét senki nem cseszi el a félreértelmezett nevelési elvek miatt, s ahol egy felnőtt is élhet egészséges életet, és nem csak a csapágyasra hajtott napjait próbája túlélni.
Ám ha már ennyire érződik, lüktet a probléma a filmben, érthetetlen, hogy François Uzan miért a karikatúra eszközével dolgozik, azon belül is a gyögébbik, a megúszós helyzet- és szövegkomikumokkal.
Olyan ez a film, mintha egy rakás stand-upost felvett volna színésznek, és arra kérte volna őket, hogy a mintegy 30 perces epizódokban alakítson tanárt, rendőrt, bűnözőt és politikust, azok meg azt hozták magukkal, amit a színpadon tudnak: glosszáznak, kigúnyolnak, kinevettetnek. És ezen nekünk is nevetünk kellene. Azon például el kellene borzadni, ahogyan Eddy azt hazudja az egyik diáknak, hogy ő... De ez spoiler volna, ha odaérnek, úgyis érteni fogják, mit akart a költő, de azt elárulhatom, mindaz, amit látunk, a legkevésbé sem vicces. Már is érthetelen, hogy a sorozat alkotói ezt a történeti részt poénnak szánták.
Ám ami érdekes: a sorozat ennek ellenére működik. Nézeti magát. Merthogy a lütyők sem csak lütyők, és nem is tévedhetetlen hősök. Ők is gondjaikkal, problémáikkal, démonjaikkal küzdő emberek. Akiket egy rendező most arra kért, hogy kicsit mégis legyenek lütyők.
Aki a sorozat végére érne, nyugodjon meg, lesz folytatás. Pedig be is fejezhették volna.
Napi