BulvárSzerző: index 2026. 07. 29. 15 percnyi olvasás
Kecskeméti Gábor szerint tisztítótűz helyett inkább következetes fejlődésre van lehetőség.
Kecskeméti Gábor irodalomtörténész, akadémikus, 2026 májusa óta a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára. Korábban az MTA Irodalomtudományi Intézetét vezette. Az Indexnek adott interjúban egyebek mellett arról beszélt, hogy
Pósfai Mihály, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke az Országgyűlés Oktatási Bizottságában arról beszélt, hogy a HUN-REN-hez, illetve az ELTE-hez került egykori akadémiai kutatóintézeteknek vissza kellene kerülniük az MTA-hoz. Mennyire reális cél ez jelenleg?
Nagyon közel kerültünk ahhoz, hogy konkrétumokról egyeztessünk. A Tudományos és Technológiai Minisztériummal már látszanak a megállapodás körvonalai: az időpontokról, a jogi megoldásokról és arról, milyen konstrukcióban kerülhetnek ismét az Akadémia irányítása vagy felügyelete alá ezek az intézmények.
A jelenlegi tervek szerint a minisztérium szeptember elején társadalmi vitára bocsátja a jogszabálytervezetet, amely október végén léphet hatályba, így még idén újraegyesülhet az Akadémiától 2019-ben elszakított kutatóhálózat.
Az új modell célja, hogy az MTA alapítói joggyakorlása mellett egyszerre biztosítsa a tudományos autonómiát, az átlátható működést és a kutatóhelyek nemzetközi – különösen európai uniós – versenyképességének megőrzését.
Milyen garanciákat kaptak arra, hogy ez valóban megvalósulhat?
A folyamat április 12-én vett új irányt. Ekkor olyan politikai döntés született, amely után világossá vált, hogy van lehetőség a rendezésre. Az ezt követő héten a HUN-REN-hez tartozó intézmények 13 főigazgatója, valamint az ELTE-hez került kutatóintézetek négy vezetője, továbbá a kutatói munkavállalók képviselői, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete és az Akadémiai Dolgozók Fóruma is egybehangzóan jelezték: a megoldást az Akadémiához való visszakapcsolódásban látják. Persze a „visszakerülés” egy egyszerű kifejezés, de jogilag ennél sokkal összetettebb kérdésről van szó.
Már az első egyeztetéseken kiderült, hogy a HUN-REN-hez tartozó 14 intézmény és az ELTE-hez került négy kutatóintézet helyzete eltérő. A HUN-REN-es intézmények azt szeretnék, hogy megmaradjon az elmúlt években kialakult nagyobb gazdálkodási szabadságuk, mert a kutatások nem egyetlen költségvetési évben zajlanak. Egy többéves programhoz olyan pénzügyi keretekre van szükség, amelyek hosszabb távon is tervezhetők. Ez különben igaz az ELTE-hez került és jelenleg az államháztartáson belül gazdálkodó bölcsészettudományi intézményekre is, ahol egy nemzet történetének vagy irodalmának feltárása gyakran generációkon átívelő munka. Arany János kritikai szövegkiadása például 1951-ben indult és 2015-ben fejeződött be: 65 év alatt 19 kötet készült el. Egy ilyen vállalkozás kéziratok, szövegváltozatok és hatástörténeti összefüggések feltárását igényli, ezért nem illeszthető rövid távú projektekhez.
Kívülről sokszor úgy tűnik, hogy egy kutatási program egy jubileumi évforduló közeledtével kap lendületet.
Valójában nem így van, de az a tapasztalatom, hogy a kormányzatnak sokszor csak akkor jut eszébe egy ilyen évforduló, amikor már maga az emlékév is elkezdődött. Egy irodalomtudós viszont évekkel előre tudja, mikor következik egy fontos jubileum, ezért a kutatásokat is jóval korábban el kell kezdeni. Arany János születésének 200. évfordulójára, 2017-re például az Akadémia már évekkel korábban kidolgozta a terveket.
Lovász László elnöksége alatt az Irodalomtudományi Intézet részletes programot készített: kritikai kiadásokat, konferenciákat és tanulmányköteteket terveztek. Az Akadémia támogatta ezt a munkát, a kormányzat pedig jelentős forrást biztosított hozzá, de a támogatási szerződéseket csak 2017 nyarán tudták megkötni. Az emlékév tehát nem létrehozza az alapkutatást, hanem láthatóvá teszi azt a munkát, amelynek már évekkel korábban el kellett indulnia.
A Petőfi-bicentenárium vagy a Jókai-emlékév esetében is hasonló volt a helyzet?
Igen. Egy nagy életmű tudományos feldolgozása nem köthető egyetlen évfordulóhoz. Arany életműkiadásán például három kutatónemzedék dolgozott. A tudományos munka folyamatosan épül egymásra, egy ilyen vállalkozás nem egyetlen ember teljesítménye. Ezért a rövid távú projektfinanszírozás nem minden területen alkalmazható. Egy nemzeti klasszikus életművének feltárása nem hároméves projekt, az Akadémia egyik feladata éppen az, hogy a hosszabb időperspektívát igénylő kutatásokat is fenntartsa. A rövid távú pályázati rendszer mellett egy másik nemzetközi tendenciával szemben is kiegyensúlyozott álláspontot kell elfoglalnia. Ez a tudománymetria, vagyis amikor publikációs számokkal és hivatkozásokkal próbálják mérni a kutatók teljesítményét.
Mi ezzel a probléma?
Az elmúlt évtizedekben elterjedt az a szemlélet, hogy a tudományos teljesítmény néhány mérőszámmal – például publikációk számával vagy hivatkozásokkal – leírható. Ilyen mutató a h-index is. A probléma az, hogy a tudomány ennél összetettebb. A nemzetközi tudományos közösség ezért egyre inkább arra törekszik, hogy a számok mellett a szakmai értékelés is meghatározó maradjon. Ehhez a kutatási értékelés reformját célzó nemzetközi kezdeményezéshez az MTA is csatlakozott.
Ez különösen fontos a bölcsészettudományok esetében, amelyek más időléptékben működnek. Egy irodalomtörténeti vagy történettudományi eredmény sokszor csak évek múlva épül be a tudományos gondolkodásba. Ha egy kutatást már az első év hivatkozásai alapján értékelnek, az nem feltétlenül a valódi tudományos jelentőségét mutatja. Ráadásul a nemzetközi adatbázisok elsősorban angol nyelvű publikációkat követnek. Emiatt számos magyar nyelvű tudományos eredmény láthatatlan marad, holott például egy magyar irodalomtörténeti kutatás esetében a magyar nyelv nem akadály, hanem maga a kutatás tárgya.
Ha a magyar nyelvű tudományos eredmények kevésbé láthatók a nemzetközi adatbázisokban, akkor nem az lenne a megoldás, hogy ezek a folyóiratok angolul is megjelenjenek?
Nem lehet minden tudományterületet ugyanazzal a mércével mérni. A természettudományokban természetes, hogy a kutatók nemzetközi, angol nyelvű folyóiratokban publikálnak, hiszen ott van a szakmai közegük. Egy magyar irodalomtörténeti vagy nyelvészeti kutatás esetében azonban az elsőrangú tudományos közeg magyar nyelvű.
A magyar tudományos folyóiratkultúra azonban jelenleg nehéz helyzetben van. Mi ennek az oka?
A támogatás hiánya. A magyar tudományos könyv- és folyóirat-kiadás támogatására jelenleg az Akadémián mindössze évi 160 millió forint áll rendelkezésre, ez az összeg az elmúlt években lényegében változatlan maradt. Korábban több intézmény is támogatta ezt a területet, ezek a lehetőségek azonban fokozatosan eltűntek. Ma gyakorlatilag a Magyar Tudományos Akadémia maradt az egyik utolsó olyan intézmény, amely ezt a feladatot ellátja.
Mekkora támogatásra lenne szükség?
Úgy gondoljuk, hogy legalább egymilliárd forintos nagyságrendű támogatásra lenne szükség. Ez soknak tűnhet, de a költségvetés egészéhez képest elenyésző összeg. Nem új igényről van szó:
az 1980-as években működő bölcsészettudományi kutatási program például évente 30 millió forintot fordított csak könyvkiadásra, ami ma körülbelül 1,3 milliárd forintnak felelne meg.
Vagyis a korábbi színvonal fenntartásához a jelenlegi támogatás többszörösére lenne szükség.
Mennyire tartja reálisnak, hogy ezt az összeget megkapják?
Bízom benne, mert ez nem egy szűk szakmai csoport érdeke, hanem a teljes magyar nyelvű tudományos folyóiratkultúráé. Ide tartoznak az akadémiai folyóiratok, egyetemi kiadványok, tudományos társaságok és szakmai szervezetek lapjai is. Ezek a magyar tudományos élet alapvető infrastruktúráját jelentik.
Az MTA egyik feladata, hogy szakpolitikai tanácsot adjon a mindenkori kormánynak. Az előző kormányok alatt mennyire tudta ezt a szerepét betölteni az Akadémia?
Nagyon kevéssé. A kommunikáció rendkívül nehézzé vált a kormányzat és az Akadémia, sőt a kormányzat és a szakértelmiség között. Ez már évek óta állandó beszédtéma volt tudományos és kulturális körökben, amikor módom nyílt rá, magam is váltottam szót erről kultúrpolitikusokkal.
Kikkel beszélt?
Nem szeretnék neveket említeni, hogy senkit ne hozzak kellemetlen helyzetbe.
Például Hankó Balázzsal vagy Csák Jánossal?
Nem velük.
L. Simon Lászlóval?
Ő valóban több évtizedes tapasztalatokkal rendelkezik a kulturális élet működésében és a kulturális intézmények irányításában. De vele együtt a nemzeti kultúrpolitika még egy vagy több generációval idősebb, korábban meghatározóan fontos köre is háttérbe szorult.
Nem értettem azt a bizalmatlanságot, amely a kormányzat részéről az Akadémia felé megjelent.
Az Akadémia olyan tudás és tapasztalat birtokosa, amelyet egy magát nemzetiként azonosító kormánynak nem elutasítania, hanem hasznosítania kellett volna.
A bizalmatlanság szót használta. Miért?
Mert azt tapasztaltam, hogy a kormányzat egy része úgy tekintett az Akadémiára, mintha az politikai ellenfél lenne, és nem egy olyan intézményre, amely szakmai tudással segítheti a döntéshozatalt. Nem tudok elképzelni olyan kormányt, amely tudatosan ártani akar a nemzet, az ország tudományának. Inkább azt gondolom, hogy nem ismerte fel kellőképpen, mennyit nyerhetne az ország a tudomány eredményeiből, vagy csak azokat a véleményeket akarta meghallani, amelyek visszaigazolták a saját elképzeléseit.
Mintha a kormányzat egy része attól tartott volna, hogy az Akadémia vele szemben álló véleményformáló közeg.
Pedig a tudomány feladata éppen az, hogy eltérő, akár kényelmetlen szempontokat is megfogalmazzon.
Ön 2013 és 2026 között egy kutatóintézetet vezetett. Hogyan lehetett ilyen körülmények között jó lelkiismerettel vezetőként működni?
2026-ban lettem akadémiai vezető, de előtte több mint egy évtizedig kutatóintézeti igazgató voltam. Az intézetem 2019-ig az MTA kutatóhálózatához tartozott, majd átkerült az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatba, később a HUN-REN rendszerébe. Hat év alatt úgy dolgoztam öt különböző intézményi környezetben, hogy közben a szobámat sem hagytam el: nem én változtam, hanem az intézmény jogi és szervezeti környezete alakult át. Ez egy vezető számára óriási adminisztratív terhet jelentett: új alapító okiratok, szabályzatok, szerződések és működési rendek készültek. Gyakorlatilag többször újra kellett építeni az intézményi működést, ami nem segítette sem a kutatás hatékonyságát, sem a tudományos teljesítményt.
Mennyire gondolkodott el ezekben az években azon, hogy lemond?
Nem gondolkodtam rajta. Az Irodalomtudományi Intézet 1956 óta része az akadémiai kutatóhálózatnak, és a legnehezebb politikai korszakokban is a szakmai autonómia megőrzésére törekedett. Az a vád, hogy az akadémiai kutatóintézetek valamiféle sztálinista színezetű intézmények lennének, történelmileg téves: éppen azért jöttek létre, hogy tudományos szakmai szempontok alapján működjenek akkor is, amikor a politikai környezet nehezebb volt. Ilyen helyzetekben egy vezető feladata nem az, hogy kivonuljon, hanem hogy működtessen és értékeket tartson fenn. A munkatársaknak azt kell megmutatni, hogy a nehéz körülmények között is vannak szakmai értékek, hagyományok és szabályok, amelyekhez ragaszkodni kell. Az Irodalomtudományi Intézet esetében ez különösen fontos örökség.
Ha már szóba jön a vád: a HVG cikkében több, egymástól független egykori kollégája, hallgatója és munkatársa is hasonló történeteket mesél: megalázó hangnemről, ordibálásról, lekezelő bánásmódról. Mit gondol, miért rajzolódik ki ennyire hasonló kép önről ennyire különböző emberek beszámolóiból?
Egyetlen olyan esetről tudok, amikor hibáztam egy kollégámmal szemben: minősíthetetlen hangot használtam. A munkahely kivizsgálta az esetet, én írásban, nyomatékkal bocsánatot kértem, a bocsánatkérésemet az érintett elfogadta. Ezzel az ügy lezárult. Helytelenül viselkedtem, ez nem volt megengedhető.
Sajnos az indulat hevében akkor megtörtént velem. Nagyon sajnálom. A felmerült többi esetet viszont alaptalannak és indokolatlannak tartom.
Munkairányító vezetőként működtem, döntéseket hoztam. Olyan döntéseket, amelyek indokoltak, megfontoltak voltak, és tudatos választásokat tükröztek. Egy intézményirányító vezetőnek mindig az intézmény egészének szempontjait kell néznie, nem pedig az ott dolgozó egyes emberek egyedi érdekeit: hogy számukra mi lenne kellemesebb, kedvezőbb vagy kívánatosabb feladat.
Ebben különbözött ez az ügy a többitől?
Igen. Az Irodalomtudományi Intézetnek olyan nemzeti alapkutatási feladatai vannak, amelyek évtizedes, példamutató technológiai igényességű munkát igényelnek: a klasszikus magyar életművek kritikai kiadásainak gondozása, digitalizálása, a magyar irodalomtudományi tudás rendszerezése. A cél nem egyszerűen a régi szövegek digitalizálása, hanem olyan korszerű adatbázisok létrehozása, amelyekben a művek kereshetővé, összekapcsolhatóvá és tudományosan feldolgozhatóvá válnak. Az intézet emellett a magyar irodalomtudomány fontos folyóiratait működteti, valamint a reciti nevű nyílt hozzáférésű könyvkiadót is, amely már kétszázadik kiadványa felé közelít.
Ezek a feladatok nem egyéni kutatói munkákból állnak, hanem közös intézményi munkát igényelnek: szerkesztői, digitalizációs, bibliográfiai és adatfeldolgozási feladatokat is. Egy kutatóintézetben természetesen helye van az egyéni kutatói szabadságnak, de a működéshez az is hozzátartozik, hogy a munkatársak a közös célokért is vállaljanak feladatokat. Egy intézmény akkor működik jól, ha a kutatók nemcsak a saját érdeklődésüket követik, hanem a közösség javára is dolgoznak.
Több megszólaló szerint nem a szakmai kritika volt a probléma, hanem az, hogy a kritikát megalázó, személyeskedő formában kapták meg. Ön szerint hol húzódik a határ a magas szakmai elvárások és a verbális megalázás között?
Egy vezetőnek határozottnak és egyértelműnek kell lennie, de sohasem lehet bántó, megalázó vagy személyt sértő.
De lehet-e egy vezető kommunikációja akkor is bántó, ha nem ez volt a szándéka?
Persze. Számos eset bizonyítja ezt. Egy kollégám írásbeli figyelmeztetést kapott, mert egy intézményi feladatának nem tett eleget. Részt kellett volna vennie egy, a gondozott szövegkiadás digitalizációs lehetőségeiről szóló szakmai egyeztetésen. A figyelmeztetés után azonban úgy döntött, hogy másik intézetben folytatná a munkát. Senki nem akarta nyugdíjazni vagy elküldeni, távozási szándékáról én is utólag értesültem. Amikor a kész döntéssel találkoztam, azt tudomásul kellett vennem.
Említette a HVG-nek adott interjúban, hogy a kutatóintézeti átszervezések és a feszült légkör hozzájárultak a konfliktusokhoz. Mennyire tart attól, hogy sokak szemében ez inkább magyarázatnak, mintsem felelősségvállalásnak tűnik?
Minden cselekedetemért és minden szavamért vállalom a felelősséget. Úgy gondolom, hogy megalapozott vezetői döntéseket hoztam, és több mint egy évtizeden keresztül az intézmény javát szolgáltam. Azért dolgoztam, hogy az intézet működőképes maradjon, az irodalomtudomány szakmai integritása megőrződjön, és a politika ne tudjon közvetlenül beleszólni a kutatási profil alakításába.
Ezt a politika megpróbálta?
Voltak erre irányuló kísérletek. Időről időre felmerült például, hogy az Irodalomtudományi Intézet megfelelő figyelmet fordít-e olyan szerzőkre, mint Wass Albert vagy Herczeg Ferenc. Ezekben a helyzetekben azonban a szakma és az intézeti közösség támogatását magam mögött érezve tudtam azt mondani: természetesen ezekkel a szerzőkkel is foglalkozunk, de az Irodalomtudományi Intézet nem politikai, hanem tudományos intézmény.
Az irodalomtudomány nem elsősorban azt vizsgálja, hogy egy mű milyen politikai állásfoglalásokat tükröz vagy milyen történelmi helyzetre utal – ez inkább a történettudomány feladata. Mi a szövegek megformáltságát, retorikáját, poétikáját, műfaji sajátosságait és belső jelentésszerkezetét vizsgáljuk.
Herczeg Ferenc például olvasmányos, szórakoztató író, de irodalomtörténeti szempontból más kérdés, milyen újításokat hozott Jókaihoz vagy Mikszáthhoz képest.
Mikszáth anekdotikus elbeszélésmódja valódi poétikai újítás volt, amely új megszólalási lehetőségeket nyitott a magyar prózában. A XX. század elején ugyanezt a hagyományt továbbvinni – olyan kortársak mellett, mint Móricz Zsigmond – már más irodalomtörténeti helyzetet jelent.
A magyar tudományos életben mennyire indult el egyfajta tisztítótűz, mint amit Magyar Péter miniszterelnök szokott emlegetni?
Ilyen folyamat nem indult el, mert a működésben ugyan lehettek torzulások, de a magyar tudományos élet nem vált diszfunkcionálissá. Az érdemtelenek nem kerültek a tudomány meghatározó pozícióiba – ez a politikai életben előfordulhat, de a tudományban a szakmai közösségek és a nemzedékeken át felhalmozódó tudás ezt nem teszik lehetővé. A tudomány világát sokféle tapasztalat formálja: vannak, akik a Kádár-korszakban indultak, mások a rendszerváltozás után, megint mások később kapcsolódtak be. Ez a sokféleség önmagában is ellenállóbbá teszi a tudományt a politikai befolyással szemben.
Az Akadémiának kétszáz éves története és tudományszervezési tapasztalata van. Gyakran irányított nemzeti fontosságú folyamatokat, s azonnal felismeri azt is, ha mellőzik, vagy nem veszik figyelembe a véleményét. Megvan a méltósága és tartása ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket kezelje. Eötvös Loránd egyik akadémiaelnöki gondolatát idézve: az Akadémia „nem olyan, mint a hajó, mely ismeretlen tengeren kalandos felfedező útra indul: inkább olyan, mint a világító torony, mely a tévedező hajósnak a biztos kikötő helyét mutatja”. Olyan intézmény, amely értékeket hordoz. Nem önteltségből mondjuk ezt, hanem mert az értékteremtés és az értékmegőrzés a feladatunk.
Ezért tisztítótűz helyett inkább következetes fejlődésre van lehetőség.
Pósfai Mihály elnök úr kezdeményezésére már elindultak például az úgynevezett akadémiai témanapok, amelyek a magyar társadalmat érintő aktuális kérdésekről tudományos alapú párbeszédet ösztönöznek. Céljuk olyan szakmai, stratégiai anyagok összeállítása, amelyek a szakpolitikai döntéshozatalt segíthetik. Az első ilyen rendezvény az azbeszt problémájával foglalkozott.
De vannak, akik szerint a tudományos intézményeknek erősebben kellene megszólalniuk közéleti kérdésekben. Nem lehet, hogy ebből volt kevés az elmúlt években?
Lehet, hogy ebben van igazság. De az Akadémia feladata nem a politikai konfliktusokban való részvétel, hanem a tudományos alapokon nyugvó, nyugodt és hiteles álláspont képviselete. Az MTA kirívó esetekben mindig megszólalt, és mindig egyértelmű álláspontot fogalmazott meg. Emlékszem olyan miniszterelnöki beszédre is, amelyre az Akadémiának reagálnia kellett. Megtette ezt kiegyensúlyozott, mértéktartó módon, például kimondva, hogy az emberi faj egységes, és nincsenek olyan kategóriák, amelyek ezt megkérdőjeleznék. Ezek akkor is fontos megszólalások, ha nem provokatívak, és nem politikai szerepet keresnek.
Ha három-négy év múlva ismét leülünk beszélgetni, mitől tekintené sikeresnek az időszakát?
Láthatóvá szeretném tenni, hogy a Magyar Tudományos Akadémia milyen sokféle módon van jelen a magyar tudományos életben. Ennek része lenne egy megújított honlap, ahol az általunk támogatott kutatásokról, eredményekről és eseményekről még összeszedettebben beszámolunk. Szeretném, ha világossá válna, hogy az egyetemeken és más kutatóhelyeken születő eredményekhez az akadémiai támogatás is hozzájárul. Így pontosabb kép alakulhatna ki arról, mit jelent az MTA a magyar tudományosság számára.
Számomra pedig az is fontos, hogy nemzeti intézményként a tudományos és kulturális örökség gondozását és továbbadását szolgálja. Ha a kutatóhálózat ismét az Akadémia irányítása vagy felügyelete alá kerül, az jelentősen erősítheti a szerepét.
(Borítókép: Kecskeméti Gábor 2026. július 22-én. Fotó: Kertész Renáta / Index)
Napi