• Kínzásból terápia: az elmegyógyintézetek évszázadokig nem a gyógyítást, hanem az embertelen elszigetelést, bántalmazást és a bizarr kísérleteket szolgálták.
• Magyar tragédiák Döblingben: Széchenyi István és Semmelweis Ignác is tisztázatlan, gyanús körülmények között hunyt el a bécsi magánintézet falai között.
• Elveszett zsenijeink: Munkácsy Mihály, Gulácsy Lajos és Csáth Géza életét is elmegyógyintézetben emésztette fel a mentális betegség.
• Sokkoló „módszerek”: a korai terápiák része volt a nemi szervek csonkolása és a betegek szándékos fertőzése is, amit csak lassan váltott fel a humánus orvoslás.

A XVIII. század végéig a társadalom nem gyógyítani akarta a lelki betegségekkel küzdőket, hanem csupán elszigetelni őket a külvilágtól. Az elmeháborodottnak, furcsának vagy éppen munkakerülőnek bélyegzett embereket dologházakba zárták, ahol a fizikai bántalmazás, az éheztetés és a teljes kiszolgáltatottság képezte a mindennapok részét. Ebben a sötét korszakban az első elmegyógyintézetek még nem a felépülés reményét nyújtották, hanem egy életre szóló, kegyetlen büntetést jelentettek a bentlakóknak. Bár a későbbi évszázadok folyamán megjelentek a terápia első halvány csírái, a korai pszichiátria „kezelései” – mint a szándékos fertőzések, a jeges fürdők, a sokkolások vagy a csonkítások – gyakran többet ártottak, mint használtak.

Az elmegyógyintézetek egyik legismertebbike: a döblingi tébolyda

Ausztria és a Monarchia tehetős betegjeit a korábbi, félelmetes hírű bécsi Őrülttorony után a jóval modernebbnek ható döblingi elmegyógyintézetben helyezték el. Dr. Bruno Goergen vezetése alatt a magánintézmény úttörőnek számított: elhagyták a láncokat, a kényszerzubbonyt, a betegek pedig biliárdozhattak, kártyázhattak vagy lovagolhattak – éppen úgy, ahogy korábbi életükben megszokták. A falak mögött azonban a kiváltságos bánásmód ellenére is tragédiák sora zajlott.

Itt töltötte élete utolsó 12 évét a „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István, akit az 1848-as eseményeket követő bűntudat és elmebeli kimerültség kényszerített a falak közé. Bár állapota az évek során tisztult, 1860-ban bekövetkezett halálának körülményei – a hivatalos öngyilkossági narratíva ellenére – a mai napig tisztázatlanok és kétségeket hagynak maguk után. Nem ő volt az egyetlen tragikus sorsú magyar Döblingben: Pákh Albert, a Vasárnapi Ujság megalapítója is itt fejezte be az életét 1867-ben.