SportSzerző: origo 2026. 07. 28. 2 percnyi olvasás
A Magyar Nagydíj kulisszái mögött egészen más arcát mutatta a Forma–1.
Amikor beléptem a Hungaroring kapuján, még nem sejtettem, hogy ez a hétvége örökre megváltoztatja azt, ahogyan a Forma–1-re tekintek. A 41. F1–es Magyar Nagydíjon újságíróként lehettem jelen, ami számomra már önmagában egy valóra vált álom volt. Néhány órával később pedig olyan emberekkel beszélgettem, akiket korábban legfeljebb a televízió képernyőjén láttam. Egy olyan világba nyertem bepillantást, amelyet a kamerák ritkán mutatnak meg, pedig az F1 talán éppen ettől igazán különleges.
Izgalom, gyomorgörcs és mérhetetlenül sok gondolat kavargott bennem, amikor azon a reggelen autóba ültem, és elindultam a Hungaroring felé. Az akkreditáció átvétele gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, majd a média képviselőinek fenntartott shuttle busz vitt fel bennünket a Médiaközpontba. Már ez is meglepett: a szervezettség és az a figyelem, amellyel a sajtó munkáját segítették, lenyűgöző volt. A paddockba érve azonban minden korábbi érzés eltörpült. A többiek szerint legalább tízszer végigsétáltam a paddock utcáján. Nem siettem sehová – egyszerűen csak próbáltam magamba szívni azt a világot, amelyet addig csak a televízió képernyőjén keresztül ismertem. Közben folyamatosan kérdések jártak a fejemben: hogyan építik fel hétről hétre ezeket a hatalmas motorhome-okat? Hány ember munkája kell ahhoz, hogy egyetlen versenyhétvége ilyen tökéletesen működjön?
Aztán egyszer csak velem szemben elgurult Carlos Sainz, Fernando Alonso és Pierre Gasly – egy apró rollerrel. Egészen hétköznapi látvány volt, mégis szinte hihetetlennek tűnt. Néhány perccel később pedig elsétált mellettem a Mercedes csapatfőnöke és ügyvezető igazgatója, Toto Wolff, aki még köszönt is. Ezek azok a pillanatok, amelyekre semmilyen televíziós közvetítés nem tud felkészíteni.
A paddockban sétálva az volt az érzésem, hogy a Forma–1 szereplői sokkal emberibbek, mint amilyennek a televízió képernyőjén látszanak. Bár a világ legismertebb sportolói közé tartoznak, mégis természetesen mozogtak a paddockban, és amikor idejük engedte, szívesen megálltak egy aláírásra vagy egy közös fotóra. Persze akadtak olyan pillanatok is, amikor a versenyzők elsiettek a szurkolók mellett. Ezt azonban nehéz lenne felróni nekik. Egy versenyhétvégén minden percük be van osztva, a futam közeledtével pedig teljesen érthető, hogy már csak a feladatukra koncentrálnak. Mindezek ellenére azt tapasztaltam, hogy a legtöbben igyekeztek időt szakítani a rajongókra, és ahol lehetett, egy mosollyal, egy aláírással vagy néhány kedves szóval viszonozták azt a szeretetet, amely körülvette őket.
Talán ez lepett meg a legjobban: a Forma–1 csillogó világa mögött olyan emberek állnak, akik a pályán kívül sokszor egészen hétköznapiak.
A nap azonban még ekkor sem ért véget. Este az Alpine hivatalos rendezvényén volt jelenésem, ahol lehetőségem nyílt beszélgetni a csapat két versenyzőjével, Pierre Gaslyval és Franco Colapintóval. Bár világsztárok álltak velem szemben, a válaszaik őszinték és közvetlenek voltak. Abban a néhány percben nem hírességekkel beszélgettem, hanem két emberrel, akik szívből válaszoltak egy újságíró kérdéseire.
Napi