Maga zsidó? – in medias res ez volt Polgár László felém intézett első kérdése. Érdemes az időpontot és az előzményeket is rögzíteni. 2002. október 10-én, annak másnapján, hogy Felnőttek az aranyos gyerekek címmel jelent meg írásom – ne tessék megbotránkozni! – a Népszava hasábjain. A cikkben az 1988-as és 1990-es sakkolimpián győztes magyar női csapat játékosaival – Polgár Zsuzsa, Polgár Zsófia, Polgár Judit és Mádl Ildikó – készítettem múltidéző, de a jelenbeli élethelyzetüket is bemutató interjúkat.

Polgár László figyelmét Mádl Ildikó tárgyilagosnak szánt, a zseninevelő édesapára nézve mégis sérelmes véleménye keltette fel. „A Polgár család eltervezte, hogy ők maguk nyerik meg az olimpiát. Azaz pontosítok, nem is a lányok, hanem a papájuk. Legalábbis minden jel erre mutatott, s nemcsak én gondoltam így, hanem a környezetünkben mindenki. Először a 12. fordulóban játszottam, akkor, amikor úgy tűnt, mégsem lesz meg az arany. Logikusnak tűnt, ha már a siker nem lehet csak az övék, akkor a felelősség se legyen az. Jellemző, hogy nyertem két partit, s az utolsó fordulóban megint kimaradtam” – Mádl Ildikó így elevenítette fel a második aranyérmet hozó, 1990-es, újvidéki sakkolimpiát. Ne vesszünk el a kelleténél jobban a részletekben, botrányt se szimatoljunk, már csak azért sem, mert ugyanő a későbbiekben hozzátette: „Utólag persze másként gondolok vissza erre a két olimpiára. Mégiscsak itt látom magam előtt a polcomon a két aranyérmet, aminek nagyon sokat köszönhetek. Hírnevet, megbecsülést, versenymeghívásokat. Talán akkor fogalmazok pontosan, ha azt mondom, a Polgár lányok nélkül sohasem lettem volna aranyérmes, viszont 1988-ban ők sem nyertek volna nélkülem. Kölcsönösen sokat köszönhetünk egymásnak. S meg kell ismételnem, a lányokkal, ha nem is voltunk barátnők, mindig jól kijöttünk egymással, a papájuk gerjesztette a feszültséget.”

Ma sem értem, az ominózus írás, amelyben, hangsúlyozom, a Polgár lányok szintén megszólalnak, miért váltott ki olyan indulatot Polgár Lászlóból, hogy arra késztesse, a szerkesztőségben kopogtatva személyesen – amúgy Németh Péter főszerkesztő társaságában – állítson pellengérre. Szó szót követett, majd kifejtette, szerinte nem kellene a Népszavánál dolgoznom… Németh Péter szerencsére másként gondolta.

Akkor persze felzaklatott az eset, utólag azonban már én is másként gondolok vissza rá. Polgár László végtére egyenesen járt el, nem a hátam mögött kezdett ellenem áskálódni, nekem szegezte a szerinte perdöntő kérdést, ami az ő világlátása talaján nyilván alapvetően meghatározta a motivációmat.

Azok is tévednek, akik úgy gondolják, a történtek után örökre megromlott a viszonyom a Polgár családdal. Judittal a mai napig korrekt a munkakapcsolatom, a férjével, Font Gusztávval pedig, remélem, fogalmazhatok így, egyenesen bizalmas. Csak néhány esetet kiemelve, Judit a repülőtérre rohanva is fogadta a hívásom, miután 2011-ben jelentős sikerként bronzérmes lett a nyílt (értsd: a férfiak között) Európa-bajnokságon, készítettem vele nagy interjút a lakásukon, többször meghívott a Világsakkfesztiválra.

Polgár Judit már több mint tíz éve felhagyott az aktív sakkozással, a népszerűsége azonban töretlen, s nem csupán idehaza, szerte a világon. A sajtót, a nyilvánosságot mindig is jól kezelte, most mégis kénytelen volt megtapasztalni, hogy a média – ami alatt immár inkább a közösségi média értendő – valóban önálló hatalmi ág. Július 19-én, vasárnap este Magyar Péter bejelentette, támogatja a jelölését a köztársasági elnöki tisztségre, amit ő szinte percre pontosan huszonnégy óra múlva visszautasított.

„Életem megtiszteltetésének tartom a kezdeményezők felkérését a köztársasági elnöki pozícióra, rendkívül hálás vagyok érte. Ugyanakkor nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy magamra vállaljam egy megosztott nemzet egyesítésének történelmi felelősségét, így a felkérésnek nem tudok eleget tenni” – Polgár Judit e szavakkal hárította el a felkérést az államfői jelölésre. Emelkedetten, magasztosan, alapvetően nemzetünk valóban sajnálatos megosztottságára hivatkozva.

Amivel persze Polgár Judit már korábban is tisztában volt. Természetesen nem az új kormányfővel váltott sakkparti óta, hanem már azt megelőzőleg is, s nem csupán április 12. előtt vagy után, netán 2024-ben eszmélt, hanem már évekkel korábban. Ám ezt sohasem hangoztatta. Mi több, soha nem is foglalt állást nyilvánosan pártpolitikai kérdésekben, még a Kossuth téri rendszerváltó nagy buliról sem posztolt igazolás- és igazodásképpen, „Én is ott voltam!” jeligére.

Egy erdélyi magyar még azt is képes lenyelni, ha az édesanyját becsmérlik, viszont szikra gyúl a szemében, ha Magyarországon lerománozzák. A zsidó származású magyarok többféle módon reagálnak a zsidózásra, van, aki büszkén kihúzza magát, van, aki vérig sértődik rajta, van, aki elengedi a füle mellett. Véletlenül sem akarom helyettük előírni, mi a megfelelő reakció. Nekem 2026-ban már anakronisztikus a népi–urbánus köntösbe bújtatott zsidókérdés, ami már rég nem törésvonal, legfeljebb hajszálrepedés a mai magyar társadalomban. Úgy gondolom, manapság azt üti szíven leginkább a zsidózás, aki úgy érzi, az életműve arról árulkodik, hogy Magyarországgal osztozik a dicsőségen annak jutalmaként, amit elért.

Mint például Polgár Judit. Tíz sakkolimpián szerepelt Magyarországot képviselve, a két női arany mellett a férficsapattal kétszeres ezüstérmes (2002, 2014), magyarként volt éveken át a földkerekség első számú női sakkozója, világbajnokjelölt a férfiak között, továbbá magyar a férje, magyarok a gyerekei, Magyarországon él a mai napig. Mit kellene még tennie ahhoz, hogy ne firtassák a magyarságát?

Megismétlem, zavarba ejtő mindezt 2026-ban bizonygatni. A magyar szellemi, kulturális és sportélet megannyi zsidó származású kiválósággal büszkélkedhet. Aki fontosnak érzi, hadd ápolja a gyökereit, legyen bár sváb, „tót”, erdélyi magyar vagy éppen zsidó.

Nem tudom, így van-e. Ahogy azt sem, hogy ha igen, akkor a felvett izraeli állampolgársággal csupán az ősök előtti tisztelgést kívánta kifejezni, vagy a sorsközösséget úgy általában a zsidókkal, netán ennél is többet, azonosulást a zsidó állammal, Izraellel. Az sem világos, Magyar Péternek volt-e tudomása minderről, mielőtt az ötletével a nyilvánosság elé állt. Ha igen, hibázott, hogy előzetesen nem tisztázta a kérdést, mert így azt a látszatot keltette, mintha a kapkodással valamit el akarna titkolni.

Kár érte, hogy így alakult. Nem, véletlenül sem lobbizni akarok mellette, nem kívánok állást foglalni, Polgár Judit alkalmas-e köztársasági elnöknek. Abban azonban egészen biztos vagyok, nem szolgált rá, hogy ekképpen gerjedjen vita a személye körül. Polgár Juditot lehet szeretni vagy nem szeretni – sakkpályafutása során mindkettőt volt alkalma megtapasztalni –, ám az eredményeit, a Magyarország képviseletében elért sikereit ostobaság kétségbe vonni.

Mindannyian vesztettünk azzal, hogy ez így került elő. Magasztos pillanatok helyett ismét csak az jutott nekünk, hogy azt méricskéljük, kit is terhel a felelősség. Egy megosztott nemzet újabb keserű tanúsítványaként.