KülföldSzerző: magyarnemzet 2026. 07. 28. 2 percnyi olvasás
Hivatalosan 242 ezren haltak meg, de a valós áldozatok száma a félmilliót is elérheti. Ötven éve történt a tragédia.
A Richter-skála szerinti 7,5-ös (egyes nemzetközi mérések szerint 7,8-as) erősségű földrengés epicentruma közvetlenül Tangshan belvárosa alatt, mindössze 11 kilométeres mélységben helyezkedett el. Ez a sekély mélység azt jelentette, hogy a felszabaduló energia szinte csillapítás nélkül, brutális függőleges lökéshullámokban érte el az épületeket.
A tragédia mértékét csak fokozta, hogy a várost a kínai szeizmológusok korábban alacsony kockázatú zónaként tartották számon, emiatt a lakóházak, gyárak, iskolák és kórházak szinte kivétel nélkül vasalatlan téglából és nehéz betonfödémekkel épültek, teljesen nélkülözve a földrengésbiztos mérnöki megoldásokat. Az Amerikai Földtani Intézet (USGS) történelmi elemzése szerint a város épületállományának 85 százaléka az első fél percben a földdel vált egyenlővé,
a túlélőknek esélyük sem volt a menekülésre. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a katasztrófát követő 15. órában egy hatalmas, 7,1-es erősségű utórengés rázta meg a térséget, amely végleg maga alá temette azokat a túlélőket, akiket a szomszédaik addigra puszta kézzel kimentettek a romok alól.
A Tangshan környékén élők a földrengést megelőző napokban és hetekben számos olyan megmagyarázhatatlan és vészjósló jelenséget tapasztaltak, amelyeket a korabeli Kínai Kommunista Párt merev és ideologizált bürokráciája egyszerűen figyelmen kívül hagyott. Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) katasztrófavédelmi esettanulmányai részletesen dokumentálják ezeket a furcsaságokat:
Mivel Kína éppen a kulturális forradalom végnapjait élte, a tudományos figyelmeztetéseket a pártvezetés sokszor alattomos pánikkeltésnek minősítette, így a lakosságot senki sem riasztotta.
A katasztrófa a kínai történelem egyik legérzékenyebb politikai vákuumában következett be. Mao Ce-tung, a párt teljhatalmú elnöke ekkor már súlyos beteg volt, napokra a halálától, és a pekingi hatalmi elit a belső utódlási harcokkal volt elfoglalva. A kommunista ideológia szerint a szocialista államnak képesnek kellett lennie önállóan, külső segítség nélkül megoldania minden problémát.
Ezért amikor a nemzetközi közösség, az ENSZ és a Vöröskereszt felajánlotta a modern mentőcsapatokat, gyógyszereket és nehézgépeket, a kínai kormány büszkén és határozottan elutasította azt.
Ahogy azt a Harvard University történelmi archívuma is megerősíti, Peking hermetikusan lezárta Tangshan térségét a külföldi újságírók és diplomaták előtt. A mentést a kínai hadsereg több mint százezer katonájára bízták, akiknek azonban nem voltak modern műszereik, így napokon át puszta kézzel, lapátokkal és feszítővasakkal ásták a romokat, miközben emberek tízezrei haltak meg a törmelékek alatt szomjúságban és fertőzésekben.
Kína éveken át titkolta a tragédia valós méreteit. Csak 1979-ben, három évvel a katasztrófa után hozták nyilvánosságra a hivatalos 242 ezres halotti statisztikát, amelyet a független nemzetközi szervezetek a mai napig erős kétkedéssel fogadnak. A tragédia azonban tartós traumát és egyben fordulatot hozott a globális szeizmológiában és építészetben. A katasztrófa után Tangshant teljesen ledózerolták, és a semmiből építették újjá egy modern, immár szigorúan földrengésbiztos struktúrák szerint tervezett várossá. A belvárosban felállított hatalmas emlékmű mementóként áll az emberiség előtt.
Napi