Látványos külsőségek közepette ünnepli Amerika a 250 éves államiságát és függetlenségét, habár a végletes pártpolitikai megosztottság nyomán sok „kék” (demokrata többségű) államban és nagyvárosban inkább Trump-ellenes tüntetések zajlottak júliusban. Washingtonban lépten-nyomon az Egyesült Államok alapító atyáinak óriásposztereibe, mellettük meg a jelenlegi elnök, Donald Trump hasonló nagyságú képeibe lehet botlani – utóbbi immár leplezetlenül a trumpi személyi kultusz megnyilvánulása. A hivatalban lévő amerikai elnök körül kialakított hasonló jellegű kultuszteremtő igyekezetre nem nagyon találunk példát az amerikai történelemben. Talán a Kennedy-házaspár, JFK és Jackie Kennedy, first lady fehér házi Camelot-kultuszát lehetne valamelyest ehhez hasonlíthatni, bár az a törekvés jóval kifinomultabb, stílusosabb volt, mint a jelenlegi amerikai elnök aranyba öltöztetett, meglehetősen giccses stílusa.

Nézzünk át néhány kiemelkedő ötletet a sok közül, melyek Trump hírnevét óhajtanák megörökíteni az idők végezetéig: Trump arcképével ellátott 250 dollár névértékű emlékbankjegy kiadása, Trump nevére átkeresztelt külügyminisztériumi konferenciaközpont, és július 9-től a 47. amerikai elnök nevét viseli a floridai Palm Beach nemzetközi reptere. Érdekes fintora és reakciója az amerikai közéletnek, hogy az egyik legnagyobb amerikai légitársaság, a United Airlines rögtön felajánlotta számos elégedetlenkedő utasának, hogy ha nem akarnak a Donald Trump nevét viselő reptéren átszállni, akkor bérmentesen más, közeli reptéren biztosít transzfert Trump-ellenes utasainak.

A demokrata többségű fővárosban, Washingtonban azonban ellenállásba ütközött az elnök, hiszen Christopher Cooper kerületi bíró helyt adott Joyce Beatty ohiói demokrata szenátor keresetének, és megtiltotta, hogy a neves washingtoni John F. Kennedy Előadóművészeti Központ nevét önkényesen megváltoztassák Kennedy-Trump Center for the Performing Artsra.

A diadalív árnyékában

Ugyancsak komoly vitát generál az Arlingtoni Nemzeti Sírhely és a Lincoln Emlékmű közé tervezett 250 láb (mintegy 75 méter) magas amerikai diadalív terve, amely a 250 éves Egyesült Államok és nem utolsósorban Trump elnök kormányzásának dicsőségét volna hivatott majd hirdetni, amennyiben elkészül. Sokatmondó, hogy a CBS News fehér házi tudósítójának kérdésére, mely szerint a körülbelül 100 millió dollárba kerülő gigantikus Nemzeti Diadalív tulajdonképpen kinek állít majd emléket, Trump nemes egyszerűséggel rávágta, hogy:

Hát nekem!

Amerikai veterán és helytörténész szervezetek tiltakoznak és jogi lépéseket tesznek a megalománnak tekintett diadalív ellen, amely, ha elkészül majd, teljesen beárnyékolná és háttérbe szorítaná a világhíres Lincoln Memorialt. Ami Lincoln elnököt illeti, őt Donald Trump jelenlegi megítélésével éles kontrasztban amerikaiak milliói szinte vallási pátosszal amerikai próféta-elnöknek tartják, ikonikus emlékművét pedig történelmi zarándokhelyként tisztelik.

A jelenlegi elnöki személyi kultusz felettébb groteszk tárgyi megnyilvánulásai mellett Trump elnök a tőle megszokott vehemenciával és hamis állításoktól, túlzásoktól hemzsegő módon nekiesett az amerikai választási rendszernek, a külső nagyhatalmi beavatkozások veszélyének – Kínát nevesítve is –, de főképp a „sötétben bujkáló” belső ellenségnek, a kommunizmus rémképének.

Visszatérő Vörös Frász

Úgy is mondhatnánk, hogy Trump elnök a nyár közepén az amerikai jubileumi ünnepségsorozat és az újraindult iráni háború közepette, még a közelgő novemberi félidei kongresszusi választások előtt – talán némi figyelemelterelés és tematizálás céljától is vezérelve – esett neki kemény hangon az amerikai választási rendszer visszásságainak, és legfőképp politikai ellenfeleinek, a demokrata párt prominenseinek. Némileg árnyalja a képet és a vonatkozó július 16-i Trump-beszéd valóságalapját, hogy a Fehér Ház egyik hírszerzési tanácsadója, illetve a John Ratcliff CIA-igazgató értékelése szerint sincs szó semmiféle külső, idegen hatalmi beavatkozásról, ilyenről nincs bizonyítéka az amerikai hírszerző közösségnek, nem megalapozott a gyanú, hogy a kínaiak kísérletet tettek volna arra, hogy beavatkozzanak 2020-as amerikai elnökválasztásba –

Trump a kommunizmus amerikai életformára és értékekre leselkedő veszélyét és az azzal járó baloldali terrorizmus rémképét nemes egyszerűséggel rávetítette legfőbb politikai ellenfeleire, a Demokrata Párt vezéregyéniségeire, nevezetesen Kamala Harris volt amerikai alelnökre, Gavin Newsom kaliforniai kormányzóra és James Talarico texasi demokrata szenátorjelöltre. Csak az idősebbek emlékezhetnek a száz évvel ezelőtti amerikai szocialista és kommunista mozgalom prominenseire és tevékenységükre (például Eugene V. Debs szocialista amerikai elnökjelölt bebörtönzésére, majd halálára), valamint a részben hozzájuk kapcsolódó erőszakos, államellenes terrorcselekményekre (többek közt az olasz anarchista-kommunista Luigi Galleani véres levélbombatámadásaira), illetve az első amerikai Red Scare-re, azaz a „Vörös Frászra”.

Az oroszországi szovjet szocialista forradalom (és polgárháború) győzelme valóban lendületet adott a radikális munkásmozgalmi érdekképviseletnek és a szocializmus eszméjének a tengerentúlon (akárcsak Magyarországon is). Az új felforgató eszméket társadalmi veszélyforrásként regisztrálta az amerikai politika, és az A. Mitchell Palmer, Wilson elnök igazságügyminisztere és a Szövetségi Nyomozóhivatal – 1935-től FBI – által kezdeményezett kemény razziák nyomán néhány év alatt közel 10 ezer szocialistagyanús, felforgató amerikai polgárt vettek őrizetbe, akik közül 3 ezret deportáltak a Szovjetunióba és 4 ezret hosszú évekre bebörtönözték az 1917-ben elfogadott Espionage Act és az annak módosításaként életbe léptetett 1918-as Sedition Act (kémkedés, felforgatás és zendülés elleni törvénycsomag) rendelkezései alapján. Az 1920-as években igencsak népszerű volt a szocialista munkásmozgalom a kemény fizikai munkát végző kikötői hordárok, a szénbányászok és az acélipari munkások körében (számos közülük közép-európai volt: magyar, szlovák, cseh, lengyel, orosz), akik rendszeresen sztrájkoltak, illetve közülük több tízezren az Amerikai Szocialista Párt (SPA), valamint a sokkal radikálisabb Amerikai Kommunista Párt (CPUSA) tagjai is voltak, míg Eisenhower elnök végleg be nem tiltotta a szélsőbaloldali politikai szervezeteket 1954-ben.

A Joseph McCarthy szenátor vezette kongresszusi vizsgálóbizottság elsősorban az amerikai tudós és művészvilágba beszivárgott szovjet kémnek, informátornak, szimpatizánsoknak tartott személyek után vizsgálódott. A Kongresszus hírhedt Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottságának (HUAC, House Un-American Activities Committee) gyakran teljesen alaptalan vádjai nyomán sok esetben már a gyanú árnyéka is elegendő volt, hogy valaki a szövetségi hatósági látókörbe, majd a feketelistára kerüljön, ez utóbbi pedig egyet jelentett a munkahelyvesztéssel, a társadalmi és politikai megbélyegzéssel és kirekesztéssel, a „vörös pária” státusszal. 1947 és 1957 között több tízezer amerikai megtapasztalhatta ezt a saját bőrén, többek között Oppenheimer atomfizikus és több száz hollywoodi színész és rendező, akiknek szomorú történeteiről nagyszerű filmalkotások is születtek később.

Élet- és tájidegen szólamok

Csak remélni lehet, hogy Donald Trump, amikor a Demokrata Párt prominenseire igyekszik a kommunista (vagy baloldali terrorista) bélyeget rásütni és ezzel valamiképp leszedni őket a nagypolitika sakktáblájáról, nem ezeket az időket és mechanizmusokat óhajtja felidézni és újra a gyakorlatba ültetni a 21. században. Napjaink Amerikájában még az olyan radikálisnak tűnő veterán politikusok, mint Bernie Sanders, Elisabeth Warren, vagy ifjú tanítványaik, követőik, mint Alexandria Ocasio-Cortez, New York-i szocialista-demokrata képviselőnő, vagy Zohran Mamdani, a muszlim hitű, szocializmusal flörtölő New York-i polgármester is épp csak nyomokban hirdetnek valódi szocialista, netán radikális, kommunista eszméket (úgy is, mint: le az állammal, a nemzettel, a határokkal, a pénzzel, a vallással, a kapitalizmussal) – bár ezeknek a morzsái is eléggé groteszknek, élet- és tájidegen szólamoknak tűnnek az amerikai környezetben. A szélsőjobboldali vagy a szélsőbaloldali „ordas eszmékről” sem az amerikai politikusoknak, sem az átlag amerikainak nincsen még elképzelése sem – ellentétben velünk, akik Kelet-Közép-Európában a 20. század során több körben is megtapasztalhattunk, mit is jelentenek ezek.

Egyet biztosan kijelenthetünk: a nagypolitikában veszélyes, káros és kontraproduktív is lehet a politikai riválisok verbális megbélyegzése, szélsőségesnek, akár terroristagyanúsnak címkézése – még akkor is, ha a nagyotmondásairól és torzításairól híres Donald Trump elnök teszi mindezt –, hiszen az efféle politikai kommunikáció és praxis még inkább ellenállást és erőszakot szíthat, és akkor a durva szavakból előbb-utóbb erőszakos cselekedetek következnek, ilyenből pedig itt az Egyesült Államokban – ezt az írást a tengerentúlról küldöm – számos példát láthattunk az utóbbi években, gondoljuk csak az elmúlt évek véres merényletkísérleteire.

A szerző politikai elemző, az ÖT munkatársa.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Az emberek felvonulnak az éves július 4-i parádén 2026. július 4-én Southportban, Észak-Karolinában. Fotó: Allison Joyce / Getty Images)