1985-ben egy párizsi kiadó kinyomott 8000 példányt az alig három évet megélt Közép-afrikai Császárság trónfosztott uralkodójának tollából, a kötet (Ma vérité - Az én igazságom) azonban már nem jutott el a könyvesboltokba, mivel Giscard d'Estaing rágalmazási és becsületsértési pert indított, és a bíróság neki adott igazat. A kiadó néhány újságírónak kiküldte már a recenziós példányokat, azokat nem foglalhatta le a hatóság, de a többi bizony elégett, így a bukott diktátor memoárja lett a világ egyik legértékesebb könyvritkasága, ami jobbára aukciós házak árverésein bukkan csak fel, ha egyáltalán. A könyv megsemmisítése Franciaországnak sem jött rosszul, az ugyanis kendőzetlenül mutatta be a francia elit és az afrikai diktatúra korrupt, intim összefonódását.

Az alább leírtak nagy része így pusztán feltételezés, hiszen a francia elnök mindent tagadott, a trónja elvesztése miatt őt vádoló korábbi afrikai cimborájának pedig minden oka megvolt rá, hogy haragosát tönkre tegye. Az ügy „koronatanúja” így az egyedül életben lévő, jelenleg 77 éves Catherine császárné lenne, de ő meg már évtizedek óta visszavonultságban él a Közép-afrikai Köztársaságban, interjút meg soha nem adott. Vannak azonban olyan történészek, akik szerint lehet a sztorinak valóságalapja. Egyikük, Diane Ducret, aki diktátorfeleségekről írt könyvében foglalkozik vele, a Paris Match magazinnak úgy nyilatkozott, hogy nagyon is el tudja képzelni, hogy az egész gyémántügy egy nő miatt robbant ki – bár van olyan vélemény, hogy a császárnén túl is voltak még hölgyek a képben, akiken osztozhatott a két, egyaránt nőcsábász országvezető.

És mint a francia Gala magazin írja, 2011-ben Nicolas Poincaré újságíró egy tévéműsorban meg felidézte, hogy annak idején, amikor Bokassával interjút készített, a császár ezt mondta neki: „Giscard elrabolta a feleségemet, elrabolta tőlem Catherine császárnét, ez egyszerűen nem helyes”. A most megjelent, több mint 330 oldalas biográfia ugyan azt ígéri a fülszövegében, hogy „átfogó és eredeti életrajzi megközelítést kínál a volt elnökről”, valamint rávilágít „kivételes karrierjének néhány kevésbé ismert aspektusára”, továbbá „az államférfi mellett a könyv magát az embert is bemutatja”, ahogy az elnök életében, úgy a halála után sem kommentálja és magyarázza a család a talán túlságosan is szoros kapcsolatot a Bokassa-famíliával.

A francia elnök nem vett részt a koronázáson, de a pápa sem fogadta el a meghívást

Catherine Martine Denguiadéra 14 éves volt, amikor találkozott a 42 éves Bokassa ezredessel, és a férfi rögtön vonzódni kezdett hozzá, tehát elraboltatta, és ő lett így a hatodik felesége, akitől hét gyermeke született. (Később még 14 nővel házasodott egyébként össze.) Bár katolikus vallásúak voltak, Bokassa a poligámiát favorizálta, ami azonban nem akadályozta azt, hogy kedvencét kiemelje, így miután megszerezte a hatalmat, belőle lett a first lady, majd koronázása után a császárné, aki külföldi útjaira is elkísérte, és akinek fiát koronahercegnek szánták. 1977. december 4. ugyanis nagy nap volt a fővárosban. Bokassa császárrá koronázása az ország éves költségvetésének harmadát emésztette fel – bár igaz, ezt főként a francia adófizetők állták, Bokassa ugyanis az iskola- vagy kórházépítésre adott segélyt költötte el a ceremóniára.

De a Giscard d'Estaing vezette kormány közvetlenül is beszállt a költségekbe, legyen szó az esemény rendészeti biztosításáról, a hintót húzó 8 normandiai lóról vagy a tűzijátékról, nem akarták ugyanis megkockáztatni, hogy a diktátor esetleg elvágja őket a gazdag közép-afrikai uránlelőhelyektől, ami esszenciális volt a francia atomprogramhoz. Bokassa nagy példaképe Napóleon volt, így a díszlet és a jelmezek is sokat merítettek abból a korszakból, a császárné hermelinprém szegélyes bársonypalástja és aranytiarája Joséphine császárné koronázási szettjét imitálta. A család tündérmeséje azonban csak 1979-ig tartott, amikor is Bokassa uralma a belső feszültség miatt már fenntarthatatlanná vált, és Franciaország a Barracuda-hadművelettel beavatkozott, hogy rezsimjét felszámolják, miután gyerekeket végeztek ki, akik nem akarták viselni a császárné üzeme által gyártott iskolaköpenyt.

A császári pár a „birodalom” bukása után külön utakon folytatta (bár hivatalosan sosem váltak el) Bokassát a franciák először Csádba vitték, majd Elefántcsontparton töltötte a száműzetését, míg Catherine gyermekeivel Genfben telepedett le először (a császári gyémántok eladásából éltek), de lakott aztán Franciaországban is. (Érdekesség, hogy végül mindketten kegyelemben részesültek, és hazaköltözhettek a visszanevezett Közép-afrikai Köztársaságba.) Bokassa a kapcsolatuk megromlását annak is tulajdonította, hogy Giscard d'Estaing összeszűrte a levet a nejével. Egyes dokumentációk azt támasztják alá, hogy ez nem egy keserű felismerés volt, az elnök akár jelezhette is neki a vonzalmát a szép Catherine felé, és ez nem is lehetett Bokassa ellenére, aki pontosan tudta, hogy hatalma egyedül a franciák katonai és pénzügyi támogatásától függ. Így nemcsak tűrhette, de támogathatta is a románcot.

Mindketten rajtavesztettek ezen a barátságon

Giscard d'Estaing már az 1970-es évek elejétől előszeretettel járt vadászni a volt francia gyarmatra, és hamar jóban lett Bokassával. Az akkor még közép-afrikai elnöknek szokása volt, hogy olyan plaketteket adjon a fontos vendégeinek, amelyeket nem túl nagy értékű gyémántok is díszítettek – utalva az ország e drágakőben való gazdagságára. A francia elnök még pénzügyminiszterként is kapott ilyet, és elnöki mandátuma alatt is többször. Amikor 1981-ben felbecsülték az értéküket, együttesen alig haladták meg a 100 ezer frankot, messze volt így az összeg a milliótól, azaz szó sem volt 30 karátos gyémántokról, amit az ellenzék állított.

A botrányt 1979-ben, két évvel a választások előtt robbantotta ki egy hetilap. Az elnök persze igyekezett bagatellizálni a problémát. Azzal, hogy saját szavaival élve úgy döntött, hogy megvetéssel kezeli az ügyet, és más újságokra bízza az igazság feltárását célzó alapos vizsgálatot, a közvélemény a hozzáállását arrogánsnak gondolta, valamint a korrupcióban és sikkasztásban való bűnösségének beismerését látta benne. Állítólag többé nem volt hajlandó olvasni a Le Monde című neves francia napilapot sem, mivel az újság az apját és unokatestvéreit is belekeverte olyan afrikai ügyekbe, amelyeknek Bokassa ajándékaihoz semmi köze sem volt.

Bokassa az ügyet kirobbantó lapnak két interjút is adott, melyekben gyakorlatilag minél jobban igyekezett befeketíteni az elnököt, akit árulónak tartott. Bokassa véleménye szerint a francia elnök egy „kalóz”, aki csak azért, mert ő afrikai, úgy érezte, hogy elveheti a feleségét és a gyémántjait is; Giscard d'Estaing pedig saját emlékirataiban azzal gyanúsította a diktátort, hogy visszamenőleg olyan dokumentációt hamisított és juttatott el a lapnak, mely alapján a gyémántok értéke nagyobbnak tűnt. Bárhogy is legyen, a nép bizalmát nem tudta már visszaszerezni, így Francois Mitterand megverte a választásokon.

(Borítókép: Valéry Giscard d'Estaing a Bokassa-házaspárral 1975 márciusában Banguiban, a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában. Fotó: William KAREL / Gamma-Rapho / Getty Images)