KülföldSzerző: index 2026. 07. 15. 8 percnyi olvasás
A borzasztó valóság mára az egyik leglátványosabb szimbólummá vált.
A vízkészletekért folytatott verseny világszerte egyre erőteljesebb. Miközben a mezőgazdaság felel a globális édesvízkivétel mintegy 70–72 százalékáért, a népességnövekedés, az urbanizáció és az éghajlatváltozás egyre nagyobb terhet ró a rendelkezésre álló vízkészletekre. Az UNESCO becslése szerint a világ népességének közel fele az év legalább egy részében súlyos vízhiánnyal szembesül. Mindez azt jelenti, hogy a víz mára nem csupán természeti erőforrás vagy környezetvédelmi kérdés, hanem a gazdasági versenyképesség, az élelmiszerbiztonság és a geopolitikai stabilitás egyik meghatározó tényezője.
Amikor vízválságról beszélünk, legtöbben Afrikára vagy a Közel-Keletre gondolunk. Pedig a probléma jóval közelebb van hozzánk. Az elmúlt évtizedekben a világ számos tava szenvedett el drámai vízveszteséget, amelynek következményei messze túlmutatnak a környezetromláson: egész régiók gazdaságát, társadalmi szerkezetét és biztonságát alakítják át. Könnyű lenne mindenért a klímaváltozást okolni. A valóság azonban jóval összetettebb. A tavak zsugorodása mögött sok esetben nem önmagában az éghajlatváltozás áll, hanem a vízgazdálkodási döntések, a mezőgazdasági vízfelhasználás, az infrastruktúra-fejlesztések elmaradása és a természeti erőforrások fenntarthatatlan hasznosítása.
A klímaváltozás ezeket a folyamatokat csak súlyosbítja, de ritkán tekinthető kizárólagos oknak. Bár a tavak zsugorodása mögött eltérő okok húzódnak meg, történetük közös tanulsága, hogy a vízgazdálkodási döntések következményei gyakran csak évtizedekkel később válnak igazán láthatóvá. Az alábbiakban három, egymástól földrajzilag távol eső tó – az Aral-tó, az iráni Urmia-tó és a Velencei-tó – példáján keresztül mutatjuk be, hogy milyen eltérő folyamatok vezethetnek vízválsághoz, és milyen közös tanulságokkal szolgálnak a 21. század egyik legfontosabb stratégiai kihívása, a vízbiztonság szempontjából.
Kevés környezeti katasztrófa szemlélteti olyan drámai módon az emberi beavatkozás következményeit, mint az Aral-tó története. Az egykor közel 68 ezer négyzetkilométeres, a világ negyedik legnagyobb tavának számító vízfelület mára eredeti méretének töredékére zsugorodott. Az 1960-as évek óta felszínének mintegy 90 százaléka eltűnt, a tómeder jelentős részén pedig létrejött az Aralkum, a világ egyik legfiatalabb sivataga. Az Aral-tó kiszáradása nem természeti csapás, hanem tudatos gazdaságpolitikai döntések következménye volt.
Az 1960-as évektől a Szovjetunió célja az volt, hogy Közép-Ázsiát a birodalom legfontosabb gyapottermelő régiójává alakítsa. Ennek érdekében a térség két legnagyobb folyójának, az Amu-darja és a Szir-darja vizét kiterjedt öntözőrendszerekbe terelték, hogy biztosítsák a „fehér aranyként” emlegetett gyapot nagyüzemi termesztését. A rendszer rövid távon működött ugyan, hiszen a gyapottermelés nőtt, a térségben a csúcsidőszakokban évente 6-8 millió tonna gyapotot takarítottak be, a tó azonban elveszítette természetes utánpótlását, az Amu-darját mára bátran nevezhetnénk Kamu-darjának.
Jól szemlélteti a miértet, hogy egy kilogramm gyapot termesztéséhez akár 20 ezer liter víz felhasználására is szükség lehet.
Az Aral-tó kiszáradásának következményei azonban messze túlmutatnak a vízszint csökkenésén. A halászat gyakorlatilag összeomlott, az egykor jelentős kikötővárosok elveszítették gazdasági szerepüket, a kiszáradt tómederből kialakult Aralkum-sivatagból pedig évente több millió tonna sóval és növényvédőszer-maradványokkal szennyezett por kerül a légkörbe, amely akár több száz kilométeres távolságra is eljut. A helyi mikroklíma átalakult, felgyorsult a mezőgazdasági területek szikesedése, miközben a térség élők körében jelentősen nőtt a légzőszervi és egyéb krónikus megbetegedések száma.
Az Aral-tó esete mára a nemzetközi szakirodalomban a fenntarthatatlan vízgazdálkodás egyik legismertebb példája lett. Bár az elmúlt két évtizedben több helyreállítási program is indult, amelyeknek köszönhetően az Északi-Aral vízszintje részben stabilizálódott, ezek elsősorban a károk mérséklését szolgálják. Az egykori tó ökológiai rendszerének helyreállítása továbbra is rendkívül korlátozott lehetőségekkel bír.
Az iráni Urmia-tó története első pillantásra jelentősen eltér az Aral-tóétól. Míg Közép-Ázsiában egy központilag irányított gazdaságpolitikai döntés vezetett ökológiai katasztrófához, addig Iránban a tó zsugorodása hosszú évtizedeken át felhalmozódó, decentralizált vízgazdálkodási, mezőgazdasági és fejlesztéspolitikai döntések eredménye. Az egykor a Közel-Kelet legnagyobb sós tavának számító Urmia az elmúlt három évtizedben vízfelületének közel 90 százalékát elveszítette.
A tó vízgyűjtő területén több mint ötven gát épült, jelentősen bővült az öntözött mezőgazdaság, miközben több ezer – leginkább engedély nélkül létesített – talajvízkút kezdte meg működését. Az almaültetvények, a cukorrépa- és lucernatermesztés növekvő vízigénye fokozatosan meghaladta a térség természetes vízutánpótlását, ami tartós vízmérleghiány kialakulásához vezetett. A helyzetet tovább súlyosbították azok a vízügyi beavatkozások – például egyes mellékfolyók elterelése vagy a tó környezetében végzett, a sóterhelés mérséklését célzó, ugyanakkor a tó természetes kiterjedését is csökkentő műszaki megoldások –, amelyek átfogónak aligha nevezhető környezeti hatásvizsgálatok mellett valósultak meg.
A tó állapotának romlása ráadásul nem csupán környezeti, hanem társadalmi és politikai következményekkel is járt.
A 2010-es évektől több alkalommal tüntettek Tabrizban, Urmiában és más északnyugat-iráni városokban a tó megmentését követelve. A demonstrálók a kormány vízgazdálkodási politikáját és a nagyszabású gátépítéseket tették felelőssé a válságért, a hatóságok pedig több esetben erőszakkal oszlatták fel a tiltakozásokat.
A helyzet kezelésére Irán 2013-ban ugyan elindított egy átfogó helyreállítási programot, és az elmúlt évek csapadékosabb időszakai is átmenetileg javítottak a tó állapotán, a legtöbb szakértő szerint azonban ezek a kedvező változások elsősorban a hidrológiai viszonyoknak voltak köszönhetők, nem pedig a vízfelhasználás szerkezeti átalakulásának. Hiába épülnek újabb gátak vagy vízátvezető rendszerek, tartós eredmény nem érhető el addig, amíg a térség több vizet használ fel, mint amennyi természetes módon érkezik.
Az elmúlt években sokat hallottuk, hogy a Velencei-tó a következő Aral-tó. A párhuzam első pillantásra érthetőnek tűnhet, valójában azonban csak részben állja meg a helyét. A Velencei-tó sekély, szikes tó, amelynek vízszintje történelmileg is jelentős ingadozásokat mutatott. A szárazabb időszakok nem új jelenségek, a múlt század közepén és a 2000-es évek elején is előfordultak hasonló vízhiányos periódusok. Az elmúlt évek rekordközeli alacsony vízállása ugyanakkor már egy olyan éghajlati környezetben következett be, amelyet magasabb átlaghőmérséklet, fokozódó párolgás és egyre szélsőségesebb csapadékeloszlás jellemez.
A tó problémája ezért nem pusztán a csapadékhiányból fakad. A Velencei-tó vízszabályozási rendszere – mindenekelőtt a Császár-víz felső szakaszán fekvő zámolyi és pátkai tározók – az 1960-as és 1970-es évek hidrológiai viszonyaira épült. Akkoriban a tározók feladata az volt, hogy a csapadékos időszakok többletvizét visszatartsák, majd aszály idején pótolják a tó vízkészletét.
Az elmúlt évtizedekben azonban a rendszer működési feltételei alapvetően megváltoztak.
A tározók műszaki állapota leromlott, jelentős feliszapolódás alakult ki, miközben a melegebb nyarak miatt a bennük tárolt víz egy része egyszerűen elpárolog, mielőtt eljutna a tóba. Az elmúlt években ezért ideiglenes megoldásokra is szükség volt, a vízügyi szakemberek például homokzsákokból kialakított ideiglenes vízkormányzó műtárggyal biztosították, hogy a Császár-víz minél nagyobb része közvetlenül a Velencei-tóba jusson, megkerülve a leeresztett tározókat. Hosszú távon azonban a szakértők szerint nem ezek az átmeneti beavatkozások jelentik a megoldást, hanem a teljes vízrendszer korszerűsítése, beleértve a tározók rekonstrukcióját, a tóba vezető csatornák rendezését, a vízvisszatartás javítását a vízgyűjtőn, valamint a belterületi vízrendezés átalakítását.
A Velencei-tó története ezért alapvetően különbözik az Aral- és az Urmia-tóétól. Míg azok elsősorban a fenntarthatatlan vízhasználat következményei, addig a Velencei-tó esetében a kihívást sokkal inkább az jelenti, hogy egy korábbi éghajlati viszonyokra tervezett vízgazdálkodási rendszernek kell alkalmazkodnia egy megváltozott környezethez.
A tó jövője így nem elsősorban azon múlik, hogy több víz érkezik-e a vízgyűjtőre, hanem azon, hogy sikerül-e a rendelkezésre álló vízkészletekkel a 21. század éghajlati viszonyaihoz igazodva gazdálkodni. Éppen ezért biztató fejlemény, hogy megkezdődött egy átfogó Velencei-tó-törvény előkészítése. Amennyiben a jogszabály valóban a hosszú távú vízgazdálkodási kihívások kezelésére, a fenntartható vízpótlásra és a vízgyűjtő egészének összehangolt kezelésére épül, fontos mérföldkő lehet a tó alkalmazkodóképességének erősítésében.
A szerző a Ludovika Türk Tanulmányok Kutatóműhelyének külső tanácsadója; a Gefyra alapítója.
(Borítókép: Velencei tó vízállása 2026. június 24-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Napi