A magyar sport tele van névtelen emberekkel, másképpen fogalmazva ismeretlen ismerősökkel. Van már egy perce, hogy olvassák ezt a nekrológot, de még csak egyszer olvashatták annak a nevét, akiről ez a szomorú írás szól. Ő Berki János. Pontosabban: ő volt Berki János. Akire tényleg úgy emlékezhetünk, hogy felidézünk néhány ma már mosolyogtató történetet. Mert igazán azok a szerencsés emberek, akikre a haláluk pillanatában is úgy tudunk visszagondolni, hogy miközben lelkünkre nehezül a gyász mázsás súlya, képesek vagyunk elmosolyodni.

Berki János: nem az életműdíj a fontos, hanem az emlékek

Ismerve Berki János személyiségét, talán ő is nevetne azon, hogy a mindent mindenkinél jobban tudó mesterséges intelligencia sem volt képes egyetlen hasznos információt sem előrángatni róla. Csak azt, hogy a sportág szövetsége, az MKOSZ 2024-ben életmű-díjat adományozott neki. Szép dolog a kitüntetés, jó, ha van az embernek, de igazából az itt maradók emlékcserepei, az ezekből összerakott kép sokkal fontosabb.

Egy szurkoló betelefonált

1989. november 22-én felháborodott olvasói vélemény jelent meg a Népsport „Ezt írja meg!” rovatában. Ez volt az a fórum, ahová a magyar sportrajongók betelefonálhattak, s elmondhatták véleményüket. Lakner József soproni olvasó felháborodva mesélte, hogy a néhány nappal korábbi Sopron–Videoton NB I-es kosárlabda mérkőzés után Berki Jánost rendőröknek kellett a városból kimenekíteni, mert – az olvasó szerint – csalt. „Megértem a szolnokiakat, hogy nem bírták idegekkel Berki ténykedését, a bíró most Sopronban járatta le magát, egyértelműen a Videotonnak fújt. El kellene gondolkodnia, hogy benne is lehet hiba, ha mindenütt botrányt kavar” – szólt az olvasói dörgedelem. A lap nem hagyta annyiban, utánanézett a dolgoknak. Le is írták, hogy nem értik, miről van szó, mert Sopronban az ominózus meccs után mindkét edző megköszönte Berki bíráskodását és gratulált neki. Az ellenőr meg a legmagasabb osztályzatot adta a bírónak. De ez persze az elvakult magyar kosárlabda drukkereket nem nagyon érdekelte. Ha Berki jött, az balhét generált. Miért? Pontosan azért, mert ez az ember mindig azt fújta le, amit látott és nem azt, amit a szurkolók látni szerettek volna.

Amikor megmentett egy mérkőzést

Ugyanebben az évben Berki János civilben, nézőként tekintette meg az MTK-VM–Bp.Spartacus női csúcsrangadót. Erre a meccsre nem kapott küldést, ám a kezdés előtt mindenki döbbenten konstatálta, hogy a kijelölt bírók közül csak Král László érkezett meg. A másik bíró nem. Berki egyetlen másodperc alatt fogadta el Král felkérését, adtak neki felszerelést, meg sípot, aztán mehetett a meccs. Így mentette meg a rangadót, pedig akkor már nem nagyon volt jóban a sportág játékvezetői bizottságának elnökével. Amikor segíteni kellett, az első szóra mondott igent. Král Lászlóval amúgy legendás párost alkottak. Azt hiszem, nincs olyan körmendi kosárlabdaszerető, aki ne emlékezne arra, hogy 1987 tavaszán, amikor a Körmendi Dózsa MTE először lett a férfibajnokság győztese, a Honvéd elleni döntő harmadik meccsét Körmenden Berki János fújta. Később így beszélt erről: „Óriási élményt jelentett számomra a mérkőzés, örülök, hogy a három Körmend–Bp.Honvéd összecsapás közül kettőt, az elsőt és a harmadikat én vezethettem - mondta Berki János. „Nagy örömömre pozitív változást tapasztaltam a régóta híres körmendi közönség magatartásában. Ezúttal a viharos biztatás nem párosult megfélemlítéssel, az ellenfél és a játékvezetők szidásával. Ez utóbbi egyébként engem sohasem érdekel, szerencsés alkat vagyok, nem is hallom a nézők bekiabálásait. Ha már a körmendi publikumról beszélek, el kell mondanom, hogy különbözik az egyébként szintén nagyszámú és lelkes bajai, zalaegerszegi vagy székesfehérvári nézőseregtől. Körmenden ugyanis nem a csapat játéka dobja fel a rajongókat, hanem fordítva, ők hajszolják bele a játékosokat a még jobb teljesítménybe.”

Őt szidták, pedig ott sem volt

Berki Jánossal kapcsolatban álljon itt egy másik, ma már mosolyogtató, ám akkoriban elég nagy port kavaró eset. 1994-ben Berki így mesélt erről: „Egy évvel ezelőtt, a Videoton-Csepel férfi mérkőzésről megjelent egy tudósítás. Az írás végén személy szerint bírálatot kaptam, hogy a meccs utolsó perceiben fordított ítéleteimmel döntően befolyásoltam az eredményt. A tudósítást különben a MALÉV gépén olvastam, hazatérőben Athénból, ahol BEK találkozón bíráskodtam pontosan az említett magyar bajnoki meccs időpontjában. Máskor is előfordult, hogy játékvezető kollégám helyett engem marasztaltak el. Elképzelhető, hogy mit kaptam az ilyen esetet követő mérkőzésen a nézőktől!”

Berki János őszinte ember volt. Nem hallgatta el azt sem, ha hibázott, s nem rejtette véka alá véleményét a magyar közönségről sem. Erről így beszélt: „Mindenütt és mindig a szabályoknak megfelelően döntök, nem a nézők szája íze szerint. Ez természetesen olykor konfliktusokhoz vezet. Nekem egyébként elvem és gyakorlatom is, hogy rendnek kell lennie, ami nem feltétlenül népszerű követelmény, s szintén ütközéseket hoz létre. Ebből - különösen kezdetben - sok gondom támadt. Hadd ne nevezzem meg konkrétan a várost, ahol nem fekszem jól. Szüntelen sértő bekiabálás, köpködés, kiadós botrány mind előfordult már ott, amikor meccset vezettem. Összeverődik a nézőtéren egy kemény mag - másutt is -, amelyet nem is a mérkőzés érdekli, hanem csak a balhé. Túlfűtött a hangulat, s ha nem megy a csapatnak a játék, abban nem a játékosok, az edző a ludas - kizárólag a játékvezető!” Mit lehet ehhez hozzátenni? Legfeljebb annyit, hogy a múlt század kilencvenes éveiben egy-egy meccs levezetéséért 500 forintot kaptak a bírók. 

Berki János és a kosárlabda

Berki János hosszú játékvezetői pályafutása során – saját feljegyzései szerint – kilencszáznál is több mérkőzést – köztük BEK, KEK és Ronchetti Kupa elődöntőt – vezetett. Egyszer megkérdezték, mit gondol a bírókat körülvevő hazai légkörről. Így válaszolt: „Az sem kedvez nekünk, hogy hihetetlenül felgyorsult a játék, és az egykor érintkezés nélküli sportág már csak hasonlít arra, ami az ötvenes-hatvanas években kosárlabda volt. Régen egy meccsen 6-8 ítéletre volt szükség, most egy perc alatt ugyanennyire. Sajnos az az igazság, hogy a pályákon ma már szinte elviselhetetlen a légkör. Régen is szidták a bírót, egyszer-kétszer meg is verték, de nem volt jellemző az a gyűlölet, amely az ítéleteinktől függetlenül árad felénk.”

Berki János visszavonulása után szinte teljesen eltűnt a magyar sportnyilvánosság elől. Nem kérdezte senki, ő pedig nem az a fajta ember volt, aki tolakodott volna egy-egy megszólalásért. Akkor sem készítettek vele interjút, amikor két évvel ezelőtt megkapta az MKOSZ életműdíját. Ez utóbbit – egy pályafutást felidéző, hosszú emlékinterjút – mindenképp megérdemelt volna. Ha van valami, amit e megrendítő pillanatban sajnálok, akkor az, hogy ezt a beszélgetést már nem készíthetem el.

Berki János, nyugodj békében.