A második világháború utolsó napjaiban a náci vezetés elrendelte a párt hatalmas tagnyilvántartásának megsemmisítését, a kartonokat ezért egy München melletti papírmalomba szállították. A dokumentumok fennmaradása azon múlt, hogy a malom üzemeltetője, Hanns Huber a bezúzás helyett inkább átadta őket a bevonuló amerikai csapatoknak. Az anyag évtizedekig csak körülményesen, a német Szövetségi Levéltárnál benyújtott kérelemmel vagy a washingtoni amerikai Nemzeti Levéltár mikrofilmjein volt kutatható. Amikor viszont idén az amerikaiak elkezdték online közzétenni a digitalizált iratokat, akkora volt az érdeklődés, hogy a levéltár honlapja átmenetileg össze is omlott.

A Die Zeit ebben látta meg a lehetőséget. A nyilvánosan elérhető anyag ugyanis 5442 PDF-fájlból állt, egyenként nagyjából háromezer oldalnyi beszkennelt kartonnal, amelyek között gyakorlatilag lehetetlen volt egy-egy nevet megtalálni. A lap újságírói és adattudósai ezért mesterséges intelligenciával – főként a Google Gemini nyelvi modelljével – olvastatták ki a kartonok adatait, beleértve a régi német kézírásokat, a Kurrentet és a Sütterlint is. Az így épített, bárki által használható kereső néhány hét alatt elkészült, és azóta keresések milliói futottak le benne. A fennmaradt anyag a kutatók becslése szerint az 1925 és 1945 közötti párttagságok mintegy 90 százalékát fedi le, összesen nagyjából 10,2 millió német kapott ebben az időszakban NSDAP-tagkönyvet.

A találatok pedig családi legendákat írnak felül. Jürgen Falter politológus, a náci párttagság talán legismertebb kutatója például a saját, liberális katolikusként ismert édesanyja nevét találta meg a kartonok között, amiről a családban erről soha, senki nem beszélt. Falter a CNN-nek azt mondta, ha édesapja, a Gestapo által is bebörtönzött, megrögzött antináci annak idején tudomást szerzett volna menyasszonya párttagságáról, vélhetően felbontotta volna az eljegyzést.

A projekt korlátairól maguk a készítők beszéltek a legőszintébben. A mesterséges intelligencia időnként hallucinált, ezért a szerkesztőség olvasói hibabejelentések alapján rekordok százait javította utólag. A lap ráadásul a kereső mellé elemzéseket és kísérőcikkek sorát is publikálta, mert – ahogy fogalmaztak – a tagkönyv csak azt bizonyítja, hogy valaki belépett a pártba, azt nem, hogy miért.

Mi nyílik meg október 22-én?

Magyarországon eközben az Országgyűlés júliusban elfogadta az ügynökakták nyilvánosságra hozataláról szóló törvényt, amivel a Tisza Párt egyik választási ígérete valósul meg. Egy nappal az 1956-os forradalom 70. évfordulója előtt, október 22-én válnak hozzáférhetővé a hatos kartonok és a mágnesszalagok nem minősített, leíró adatai, a beszervezési dossziék és a B-naplók pedig folyamatosan, legkésőbb december 31-ig kerülnek közzétételre.

A nyilvánosság ugyanakkor nem jelent válogatás nélküli adatközlést. A törvény kizárja a személyi azonosítók nyilvánosságát, és védi a különösen érzékeny adatokat, így az egészségi állapotra, a kóros szenvedélyekre, valamint a szexuális életre és irányultságra vonatkozókat – vagyis éppen azokat, amelyekkel az állambiztonság a leggyakrabban zsarolt. A minősítésük miatt egyelőre titkos iratok sorsáról egy újonnan felálló tanácsadó testület dönt majd, amelyben a nemzetbiztonsági szakemberekkel szemben többségben lesznek a civilek, köztük történészek, levéltárosok és jogászok.

Adódik tehát a kérdés, ha a németek egy pártnyilvántartásból tudtak közérthető keresőt építeni, lehet-e ugyanezt megtenni a magyar állambiztonsági iratokkal.

A párttagság nem ügynöklista

Katona Csaba szerint a párhuzam csak óvatosan állítható fel, mert a két forrás természete alapvetően különbözik. A német adatbázis egy párt tagságát rögzíti, márpedig – mondta – önmagában az, hogy valaki tagja volt „egy mégoly sötét, ordas eszméket képviselő pártnak”, csak egyetlen dolgot jelent, azt, hogy tagja volt ennek a pártnak, bűn nem feltétlenül fűződik a nevéhez. Hozzátette, hogy más lenne a helyzet, ha itthon a Magyar Kommunista Párt, az MDP vagy az MSZMP tagnévsorait tennék kereshetővé – az volna a német projekt valódi megfelelője –, az ügynökiratok azonban egészen más műfajt képviselnek.

A történész egy anekdotával érzékeltette, mennyire árnyalt kérdés már a párttagság is. Egykori kollégája, az MDP-korszakot kutató, azóta elhunyt T. Varga György kapta meg egyszer a kérdést, hogy tízmillió magyarból hogyan lehetett közel egymillió embernek előnye a párttagságból.

Ez a rendszer annyira ócska volt, hogy egymillió embernek nem volt előnye. Inkább azt mondanám, hogy hátrányt jelentett, ha valaki nem volt párttag bizonyos helyzetekben

– idézte fel kollégája válaszát Katona, aki szerint ez morálisan így is nehezen védhető, de nem ugyanaz, mint a legdurvább elkövetők vagy a véresszájú ideológusok esete.

Az ügynökkérdésnél ráadásul ott a teljesség problémája is. Katona becslések alapján úgy számol, hogy 110–150 ezer embert szervezhettek be valamilyen szinten a hálózatba, miközben nagyjából 36 ezer hatos kartonról tudunk, vagyis egy magyar kereső szükségszerűen töredékes lenne. Ez szerinte önmagában nem érv a munka ellen. Példaként a magyar középkorkutatást hozta fel, ahol a Mohács előtt keletkezett, becslések szerint egymillió oklevélből nagyjából 130 ezer maradt ránk valamilyen formában, a korszakot mégis kutatjuk, „csak tisztában kell lenni azzal, hogy a kirajzolódó kép töredékes lesz”.

Zsarolták vagy karriert épített?

A legnagyobb veszélyt Katona abban látja, ha egy név pusztán találatként jelenik meg egy keresőben. Egy ilyen lista ugyanis uniformizálja a benne szereplők sorsát, holott egyáltalán nem mindegy, hogyan lett valakiből jelentő. Volt, aki önként jelentkezett, mert karriert akart, előnyökhöz akart jutni, és volt, akit azzal zsaroltak meg, hogy a gyereke nem tanulhat tovább.

„A végeredmény papíron ugyanaz, a háttér azonban semmiképp sem” – jegyezte meg.

És az sem mindegy, hogyan írta valaki a jelentéseit. A történész olyan esetet is látott, amikor a kényszerből beszervezett ügynök láthatóan arra törekedett, hogy ne ártson senkinek, „míg más három sorral egzisztenciákat tett tönkre”.

Egy ilyen névsor önmagában csak egy adatsor, a történeti kontextus nélkül nagyon nehéz értelmezni

– összegezte Katona Csaba.

De mit jelent az, hogy nyilvánosság?

Arra a kérdésre, hogy jó ötletnek tartja-e az akták nyilvánosságra hozatalát, a történész határozott igennel felelt, rögtön hozzátéve, hogy előbb tisztázni kellene, pontosan mit értünk ügynökakta és nyilvánosság alatt. Az iratok ugyanis ma is kutathatók az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. Bárki kikérheti a rá vonatkozó anyagokat, és megtudhatja belőlük akár a jelentő nevét is, a megfigyeltek leszármazottai szintén hozzáférhetnek az iratokhoz, a történészek kutathatnak, a közszereplőkre vonatkozó adatok pedig nyilvánosságra hozhatók.

A kérdés tehát az, mit ad ehhez hozzá az őszi nyitás. Katona szerint azt is látni kell, hogy az iratanyag jelentős része a megfigyelt emberekről szól, akiket már az is megalázó helyzetbe hozott, hogy a pártállam figyeltette, adott esetben zsarolta őket – őket nem szabad még egyszer megalázni. Arra a felvetésre, hogy volna-e értelme mindent válogatás nélkül feltölteni az internetre, egyértelmű nemmel válaszolt, de hangsúlyozta, hogy ez nem a titkolózás pártolása.

Nem arról van szó, hogy maradjon rejtve az, ha valaki ügynök volt, csak arról, hogy ezt megfelelő morális háttérrel és megfelelő történeti kontextusban kell megtenni

– fogalmazott a történész, aki szerint a minél nagyobb nyilvánosság egy demokratikus állam egyik legfontosabb alapja, 1990-ben ráadásul elemi társadalmi vágy volt a kollaboránsok neveinek megismerésére. Ez a súly mára jócskán csökkent, de a kérdés szerinte ma is erkölcsi és történeti kérdés egyszerre, hiszen az érintettek egy része még él, a múltunk megismerésének pedig ez is része.

Az állam dolga lenne, és úgy kell megcsinálni, hogy bárki használhassa

A Die Zeit keresőjének éppen az az újdonsága, hogy nem kutatóknak készült, hanem bárkinek, aki beüt egy nevet. Katona szerint ha Magyarországon nyilvánosságot célzunk, és a törvényekbe nem ütközik az adatok vagy akár az iratfotók ilyen közzététele, akkor pont ez volna a lényeg, hogy a hétköznapi ember tudja használni a rendszert – különben nincs értelme az egésznek. A feladat ugyanakkor szerinte nem a sajtóé vagy a civileké, hanem az államé, hiszen az iratokat állami fenntartású levéltár őrzi, és oda kerülnek majd a szolgálatoktól visszaminősített anyagok is.

A történész azt is elmondta, milyennek képzel el egy szakmailag és etikailag is vállalható adatbázist. Az alapja fix adatokból állna, vagyis névből, születési adatokból, fedőnévből és a tevékenység megjelöléséből, minden további információt pedig előre meghatározott rovatokba rendezne, hogy a közlés ne legyen esetleges. A cél a tájékoztatás volna, nem az ítélkezés. Az adatbázis nagy előnye a nyomtatott könyvvel szemben, hogy bővíthető és javítható – ha valakiről új adat kerül elő, hozzá lehet tenni, ha valamiről kiderül, hogy téves, korrigálni lehet vagy törölni –, és akár az eredeti irat fotója is csatolható a rekordokhoz. A különösen érzékeny adatok, így a szenvedélybetegségekre, az egészségi állapotra vagy a szexuális irányultságra vonatkozók természetesen egy ilyen rendszerben sem válnának hozzáférhetővé.

Hogy a kutatók ettől miért lennének előrébb, arra Katona három választ adott. Előrelépést hozhat, ha a jogalkotó lazít a kutatás keretein, előrelépés, hogy a digitális térbe került iratokhoz nem kell személyesen bemenni a levéltárba, és bővíti a kutatható kört az is, ha a szolgálatoknál máig őrzött, visszaminősített iratanyag végre a levéltárhoz kerül.

Arra a kérdésre, hogy csatlakozna-e, ha az állam felkérné egy ilyen rendszer építésére, óvatosan válaszolt. Ő alapvetően a Monarchia korát és a reformkort kutatja, nem a 20. század történésze, egy felkérésnél pedig sok múlna azon, mi lenne pontosan a munka, milyen határidőkkel és kikkel együtt kellene dolgozni.

Szankciók csak törvény alapján

A közbeszédben már az is felmerült, hogy a listákon szereplőkkel szemben akár szankciókra is szükség lehet. Katona ezzel kapcsolatban leszögezte, hogy bármiféle szankciót kizárólag létező törvények alapján lehet foganatosítani. Szélsőséges példaként azt hozta fel, hogy ha az iratokból egy eltussolt gyilkosság derülne ki, ott az eljárás nem lehetőség, hanem kötelesség – minden más esetet viszont egyesével kell megvizsgálni. Önmagában az, hogy valakiről kiderül, hálózati személy vagy tartótiszt volt, szerinte nem alap állami fellépésre, legfeljebb magánindítványra, de hozzátette, hogy nem jogász, ez csak nagyon óvatos vélemény.

Október 22-ét mindenesetre ő is várja. Mint mondta, levéltárosként és történészként is örül annak, ha a kutatható iratanyag bármilyen formában jobban hozzáférhetővé válik, de legfőképpen magyar állampolgárként kíváncsi arra, mit fog a gyakorlatban jelenteni az a mondat, hogy október 22-én nyilvánosságra hozzuk az ügynökaktákat.

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Peter Turnley / Getty Images)