GazdaságSzerző: index 2026. 07. 27. 9 percnyi olvasás
A szupergazdagok megadóztatása az egyik legnagyobb kihívás.
A docens – aki 2018 és 2022 között az Innovációs és Technológiai Minisztérium gazdaságstratégiáért felelős államtitkára, majd gazdaságstratégiai kormánybiztos volt – Facebook-oldalán közzétett elemzésében abból indult ki, hogy az 1950-es években az amerikai felső középosztály nagyjából 25 százalékos kulccsal adózott, miközben a legfelső 0,01 százalék adóterhe megközelítette a 70 százalékot.
Ma az arány szerinte megfordult: a fejlett világ középosztálya fizeti be a jövedelme nagyobb hányadát. Ha pedig csak a milliárdosok által közvetlenül megfizetett személyes adókat nézzük, a tényleges gazdasági jövedelmükre vetített teher a szerző szerint mindössze 4 százalék körül lehet.
Ez a nagyságrend egybevág az EU Tax Observatory becslésével, amely szerint a dollármilliárdosok a vagyonuk nagyjából 0,3 százalékát fizetik be adóként.
A magyarázat nem az adómorálban, hanem az adóalapok természetében rejlik – érvelt a közgazdász. A munkából származó jövedelem látható, rendszeres, és ahhoz az országhoz kötődik, ahol megkeresik: a személyi jövedelemadót és a járulékokat már a kifizetéskor levonják, ezt követik a fogyasztást, az ingatlant és a helyi vállalkozást terhelő adók.
A szupergazdagok jövedelme ezzel szemben nagyrészt vállalati részesedésekből, osztalékból, tőkenyereségből, szellemi tulajdonból és az eszközök értéknövekedéséből származik. Ezek egy része csak realizáláskor – vagyis az eladás pillanatában – válik adókötelessé, a realizálás pedig elhalasztható.
A docens hangsúlyozta: ez jellemzően nem törvénysértés, hanem az adórendszerek közötti különbségek jogszerű kihasználása. A szupergazdagok globális megadóztatása éppen ezért került az elmúlt években a nemzetközi politika napirendjére.
A kézenfekvő válasz az lenne, hogy a kisebb effektív – vagyis a ténylegesen megfizetett – kulccsal adózó szupergazdagok vagyonát közvetlenül adóztassa meg az állam. A nemzeti vagyonadó azonban a szerző szerint pontosan ott ütközik korlátba, ahol a probléma kezdődik: a legnagyobb vagyonok és tulajdonosi struktúrák globálisan mozgathatók.
A nyereség, az értékpapír és a szellemi tulajdon áthelyezhető – a családi ház, az orvosi rendelő, a gyógyszertár, a gazdaság vagy a helyi kisvállalkozás nem.
Egy rosszul kialakított vagyonadó ezért könnyen az évtizedek alatt vagyont felhalmozó, országához kötött felső középosztályt terheli, miközben a legmobilabb nagytőke részben kicsúszik alóla
– világított rá a docens. Érvelését az OECD, vagyis a fejlett országokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet adataira alapozta: 1990-ben még 12 tagország alkalmazott rendszeres, magánszemélyeket terhelő nettó vagyonadót, mára viszont már csak négy – Norvégia, Spanyolország, Svájc és Kolumbia.
Kolumbia inkább feltörekvő, felső-közepes jövedelmű gazdaságnak számít. A Világbank besorolásában nem a magas jövedelmű, hanem a felső-közepes jövedelmű országok között van, így nem soroljuk a fejlett országok közé.
Kolumbia főként azért új szereplő a listán, mert az ország 2020-ban lett OECD-tag, ám ez a tagság nem jelenti automatikusan azt, hogy magas jövedelmű, fejlett ország lenne. A szervezeten kívül máshol is akad példa vagyonadóra: Argentínában ma is működik nettó vagyonadó, igaz, a kulcsot 2027-re 0,25 százalékra csökkentik.
A legtöbb fejlett ország korábban ugyan bevezette, de később megszüntette. Ilyen például:
A megszüntetés leggyakoribb indokai:
Ha a fejlett országokat nézzük, Kolumbiát is beleszámolva 4 országban van ma is klasszikus éves vagyonadó, míg több mint 30 fejlett országban nincs. A vagyonadók történelme hasonló mintát mutat: az adónem jellemzően válságokban jelent meg, majd fokozatosan visszaszorult.
György László következtetése ugyanakkor nem az, hogy a nagy vagyonokat nem kell megadóztatni – éppen ellenkezőleg. A poszt szerint a szupergazdagokat be kell vonni a közös teherviselésbe, a munkából, tudásból és helyi vállalkozásból élő középosztályt pedig tehermentesíteni kell, ehhez azonban egymást kiegészítő eszközökre van szükség.
A téma itthon is aktuális: az Index korábbi összefoglalója szerint Magyarországon az 1 milliárd forint feletti vagyonokat érintő, évi 1 százalékos vagyonadó bevezetése került napirendre. A törvényjavaslat a tervek szerint októberben kerül az Országgyűlés elé, a kormány pedig évi 300–600 milliárd forintos bruttó bevétellel számol.
Ideális esetben az offshore titkosság felszámolása – vagyis a külföldi, kedvező adózású joghatóságokba kiszervezett cégstruktúrák átláthatóvá tétele –, a tényleges tulajdonosok azonosítása, az automatikus nemzetközi adatcsere és a globális minimumadó jelentené a legnagyobb előrelépést.
A docens szerint az adóparadicsomok teljes felszámolása ma inkább távoli cél, a globális minimumadó viszont már nem puszta terv. Az OECD úgynevezett Pillar Two rendszere 15 százalékos társasági minimumadót ír elő a legalább 750 millió euró éves bevételű multinacionális vállalatcsoportokra; a szabályokat több joghatóság 2024-től alkalmazza, az első teljes információcsere-ciklusok pedig idén futnak le.
A rendszer azonban nem teljes körű: az alkalmazás országonként eltérő, a szabályozás összetett, és nem terjed ki a magánvagyonokra. Ezt támasztja alá, hogy az OECD tavalyi, úgynevezett side-by-side megállapodása az amerikai multinacionális cégek esetében tovább szűkítette a szabályok hatókörét. Az offshore világ működését a szerző két címmel szemléltette.
Idehaza a nagy vagyonok kezelésében a bizalmi vagyonkezelés és a magántőkealapok töltenek be hasonló, a tulajdonosi viszonyokat nehezebben követhetővé tévő szerepet. A kormány júliusban benyújtott adócsomagja épp ezt a kiskaput zárná be: megszűnne a bizalmi vagyonkezelés személyijövedelemadó-mentessége, és kötelező NAV-ellenőrzés jönne.
A poszt szerint a piaci tökéletlenségekből, külső sokkokból vagy különleges szabályozási helyzetből származó rendkívüli nyereség külön megadóztatható. A szakirodalom ezt windfall profitnak, vagyis „ölbe hullott” nyereségnek nevezi: ilyen alakulhat ki háború, energiaválság vagy kamatsokk idején.
A docens példaként az orosz–ukrán háború kitörésének évét hozta fel, amikor a globális olajtársaságok nyeresége több mint duplájára emelkedett anélkül, hogy bármit jobban csináltak volna a korábbinál. Az öt legnagyobb nyugati olajcég profitja 2022-ben valóban nagyjából megkétszereződött, összesen 195 milliárd dollárra – az EU válaszul 33 százalékos szolidaritási hozzájárulást vezetett be. Hozzátette ugyanakkor:
nem minden magas profit extraprofit, a teljesítményből származó nyereséget meg kell különböztetni a monopolhelyzetből fakadó járadéktól.
A könyvelési nyereséget joghatóságok között mozgató vállalatokat szerinte a tényleges helyi jelenlétük alapján is meg lehet adóztatni: ilyen mutató a belföldi árbevétel, a foglalkoztatás, az ügyfelek száma vagy az adott országban létrehozott hozzáadott érték.
A harmadik eszköz a gazdaság digitális kifehérítése. A szerző Magyarország nemzetközileg is figyelemre méltó intézkedéseinek nevezte az online pénztárgépeket, az elektronikus közútiáruforgalom-ellenőrzést és az online számlaadat-szolgáltatást. Ezek hatása mérhető: az áfarés – a beszedhető és a ténylegesen beszedett áfa különbsége – az Európai Bizottság adatai szerint 2010 és 2021 között 22,3 százalékról 4,4 százalékra esett.
A fehérítés a docens szerint adókulcsemelés nélkül, hosszabb távon nagyságrendileg a GDP 2 százalékának megfelelő költségvetési mozgásteret teremtett. Ez a becslés eredetileg a Pénzügyminisztériumtól származik, amely 2020-ban a GDP 1,5–2 százalékára tette a többletbevételt.
A hatodik javaslata a legszokatlanabb: a kötelező és megfelelően érvényesített adóztatás mellé a szerző az önkéntes hozzájárulás intézményesítését is odatenné.
„Az emberek szeretnek jók lenni, de legalábbis jól kinézni. Ezt nem lenézni kell, hanem a közjó szolgálatába állítani”
– írta a közgazdász. Az elképzelés szerint a nagy vagyonnal rendelkező magánszemélyek és vállalkozások a becsült vagyonukhoz igazodó éves hozzájárulási sávot vállalnának, az állam és az önkormányzatok pedig átlátható, előre beárazott projektlistát hirdetnének meg. A résztvevők ezek közül választhatnának, és például a költség 75 százalékát állnák, 25 százalékos állami vagy önkormányzati társfinanszírozás mellett.
Így épülhetnének óvodák és iskolák, újulhatnának meg kórházi osztályok és könyvtárak, indulhatnának ösztöndíj- és felzárkóztatási programok. A finanszírozó a projektet a nevére vehetné, cserébe azonban nem kaphatna beleszólást a közbeszerzésbe, az intézmény szakmai működésébe vagy a szolgáltatásokhoz való hozzáférésbe.
A szerző szigorú garanciákat kötne a rendszerhez: a hozzájárulás nem helyettesíthetné a kötelező adófizetést, minden szerződésnek nyilvánosnak kellene lennie, a projekteket független auditnak kellene ellenőriznie, egy kiegyenlítő alapnak pedig a szegényebb településeknek is forrást kellene biztosítania.
Gazdagnak lenni nem bűn; a közös teherviselésből kivonulni igen
– összegezte az álláspontját. Az érvelése szerint minden sikeres társadalomnak szüksége van értéket teremtő és együttműködő gazdagokra; a valódi probléma a szabályozás foglyul ejtése, a monopoljáradék, a politikai kivételezettség és az értékteremtés nélküli spekuláció.
A cél ezért három dolog egyidejű biztosítása: a teljesítményből származó meggazdagodás lehetősége, a járadékvadászat visszaszorítása és a közös teherviselésből való kivonulás megakadályozása.
A közgazdász szerint a puszta kényszer kevés, a puszta önkéntesség szintén kevés: átlátható szabályokra, digitális ellenőrizhetőségre és a társadalmi elismerést mozgósító együttműködésre egyszerre van szükség.
(Borítókép: Jachotok Monacoban. Fotó: Mark Sutton - Formula 1/ Getty Images)
Napi