Különös érzés keríti hatalmába a nézőket, ahogy várjuk a Volt egyszer egy… című darab kezdését a gyulai vár ódon falai között. Hol erősödő, hol halkuló, minden érzékünket próbára tevő zenét hallunk, némi fényfestéssel kísérve. Egyre jobban várjuk, hogy kezdődjön az előadás, történjen valami az üres színpadon és legyen vége a fülsértő zenének. 

A Volt egyszer egy... mesejáték valósága

Végre elkezdődik a darab, kedves bábfigura ropja a táncot a színpad közepén. Ám hirtelen mozgolódás támad a nézőtéren, kétségbeesett, fekete pólós színházi munkatársak szaladnak a színpadra, félbeszakad a tánc, elhal a zene. Tragikus arccal jelentik be, hogy meg kell szakítaniuk az előadást, mert egy kislány került elő a takarásból, akit szem elől tévesztettek a szülei, meg kell őket keresniük. 

A nézőtéren néhány pillanatig valódi aggodalom lesz úrrá, ám hamar kiderül, hogy mindez az előadás része. A szomorú kislányt egy életnagyságú báb testesíti meg, amelyet a színészek közösen mozgatnak, miközben Polyák Anita kölcsönzi neki a hangját és – ahogyan ő fogalmazott korábban – a lelkét is. Ez különleges színészi feladat, hiszen egyszerre kell életre kelteni egy bábot és hiteles érzelmeket közvetíteni. Még mindig a fülünkben cseng a kétségbeesett hang, ahogy a kislány a szüleit szólítgatja. 

 A társulat rögtön a szomorú kislánnyal kezd foglalkozni, hogy megnyugtassák. Minden kívánságát teljesítik, ami rögtön elnyeri a tetszését.  A történet során több színész is különböző szereplők hangját adja, miközben a játék folyamatosan új irányokat vesz. Ferenci Attila színművész korábban úgy fogalmazott, hogy nehéz műfajról van szó, hiszen egyszerre kell megszólítani a gyerekeket és a felnőtteket, hiszen 1-99 éves korig szól a meghívás a darabra. 

– mondta a színművész. A gyulai előadáson ez kézzelfoghatóvá válik. A gyerekek sokszor hamarabb értik a poénokat és ösztönösebben kapcsolódnak a kislány érzéseihez, mint a felnőttek. Nekünk idő kell ahhoz, hogy a gyermeki énünk felébredjen és a gyermeki logika szerint kezdjünk gondolkodni.