A Balaton nyugati csücskének kulturális és turisztikai központja főleg a kastély köré csábítja az érdeklődőket. Kellőképpen felújított Fő tere – amely a zaklatott évszázadok után most elnyerte véglegesnek tűnő formáját – azonban kicsit kiesik a fősodorból. 

„Keszthely város lakossága folyó hó 25-én örömünnepet ült. E napon ment végbe a már 25 év előtt megpendített keszthelyi vasút műtanrendőri bejárása. A műtanrendőri bejárás d. u. 3 órakor Lakatos Aladár miniszteri titkár elnöklete alatt igen szép és lélekemelő ünnepélyességgel ment végbe. A város délkeleti sarkán épült s pompásan feldíszített pályaudvarba ezrekre menő közönség lelkesült éljenzése és zeneszó mellett délután 4 óra 15 perczkor robogott be a felkoszoruzott, nemzeti zászlókkal és a város czimerével felékesitett első vonat.” (Somogy, 1888. október 2.)

A csendes harmadik

A Balaton körüli települések közül több is előszeretettel pályázna a tó fővárosa címre, de a verseny leginkább a két, egymással farkasszemet néző Balatonfüred és Siófok között szokott kiéleződni; a nyugati végen elterülő Keszthely csak csendes harmadikként ácsingózik a szimbolikus címre.

Keszthely azonban a tó távolabbi végpontján helyezkedik el, és eredetileg nem is számított vízparti településnek, így valóban lassabban került fel a turisztikai térképre, mint másik két riválisa. Füredet a reformkor emelte fürdővárossá, Siófok pedig már a rómaiak óta fontos közlekedési csomópont volt, aminek a kiteljesedését a balatoni gőzhajózás 1846-os elindítása és az 1861-re elkészült déli parti vasútvonal jelentette. Keszthely eleinte csak alkalmi kirándulási célpont volt, a Füredről induló Kisfaludy gőzhajóval, amely „minden vasárnap tesz egy kéjutat Füredtől Keszthelyig a savanyúvízi vendégek kedvéért. Egy illy út alkalmával a vidék szépségeit nagyban és egészben, s az egyes romok legtöbbjeit is, a Balaton tavárol megtekinthetni...” (Szerelmey Miklós, 1848)

Miközben a reformkori üdülők még főleg Balatonfüreden pihentek és gyógyultak – megjegyzendő, hogy a Balaton vizébe még csak nagyon kevesen merészkedtek, bár köztük volt Vörösmarty Mihály is, akire baráti társasága is furcsa szemmel nézhetett –, a tó lecsapolásának és az így megmaradó iszapos terület mezőgazdasági felhasználásának gondolata fel-felmerülő téma volt.

Ez nem lehetett másképp a távoli Keszthelyen és környékén sem, ahol a földbirtokosok már a római kor óta szorgosan gazdálkodtak. A település alapját már az őskorban meghatározhatták azok a kereskedői útvonalak, amelyek az akkoriban még igen képlékeny határvonalú, helyenként mocsaras tó csücskénél találkoztak – az észak–déli útvonalat Fenéknél átkelőhely is segítette. Ezek a tengelyek az évezredek során tovább éltek és ma is meghatározzák a város alapvető rajzolatát.

Keszthely korai fejlődését is inkább a mezőgazdaság határozta meg, mintsem a vízpart közelsége, bár a főleg a mai városközponttól délre található Fenékpusztán és környékén megtalált régészeti leletek a rézkori gazdálkodás mellett már a halászat jeleit is mutatják. A városmag azonban távolabb esett a tóparttól, s az 1846-ban kikötött Kisfaludy gőzhajó is még a településen kívül állhatott meg, ezáltal az utasok kénytelenek voltak gyalog vagy kocsin folytatni a kirándulást, leginkább a Festetics György által alapított kastély és a Georgikon megtekintésére.

Míg a XIX. század közepén, Füred vonzerején felbuzdulva Almádiban veszprémi polgárok kezdtek lelkes tóparti villaépítésbe, majd – ahogy az ÉpítészfórumSiófok fejlődését bemutató cikkében is szó van róla – a déli parton a vasút megjelenésével indult meg az üdülési láz, addig a keszthelyi vízpartot csak később kezdték felfedezni maguknak a pihenni vágyók.

Badacsony, Rév-Fülöp, Csopak, Alsó-Örs ma is inkább szőlőhegyek, mint nyaralótelepek. Keszthely azonban gyors léptekkel igyekezik a többi után, ámbár a város közelségét nem minden nyaraló szereti

– írta Cholnoky Jenő földrajztudós a Vasárnapi Ujság hasábjain 1900-ban a balatoni fürdőtörténet egyfajta korai számvetéseként. Arra is kitér, hogy az említett északi parti települések, akár csak délen Boglár, eleinte nagyobb értéket láttak a szőlőben és a borban, ezért csak lassan adták fel a pompás területeket, hogy azokon nyaralótelepek épüljenek.

Az északi part turizmusát egy jó ideig még nehezítette a megfelelő közlekedési kapcsolat hiánya, hiszen az itt élők a déli oldalon végigfutó, 1861-ben átadott nagykanizsai vonal sikerén felbuzdulva – a vasutak érkezéséhez a nyári idényben rendszeresen biztosítottak gőzhajó-csatlakozást az északi part települései felé – rendszeresen kezdeményezték az északi vonal kiépítését, s ugyan számos szárnyvonal megépült, ezek a próbálkozások sokáig kudarcot vallottak. A vasútért lobbizó Balatoni Szövetség végül 1906-ban tudta elérni, hogy elinduljon az északi parti vasútvonal kiépítése.

A város hangulata

Keszthelyen is sokat kellett várni ahhoz, hogy a vasút végre elérje a várost, pontosabban annak délkeleti peremét. Az, hogy a déli vasút csak a 10 kilométerrel odébb levő Balatonszentgyörgyöt érinti az akkor már jelentős Keszthely helyett, komoly aggodalmakat keltett a város fejlődése szempontjából. Számos terv született, amelyek között még lóvasút kiépítése is szerepelt, mire 1888-ban végre átadták a várva várt helyiérdekű vasutat. Megjegyzendő, hogy ma a közúti kapcsolat is hasonló mostohagyermeknek számít: a nagy lendülettel elindult, Zalaegerszegre tartó M76-os gyorsforgalmi út építése az első nyolc kilométer után, Fenékpusztánál elakadt.

Keszthely mint turisztikailag kiemelt város nem is feltétlenül a vízpartja, hanem inkább műemlékei, hangulata miatt vált népszerűvé, olyan hellyé, amely esős, borús napon is vonzza a nyári látogatókat. Ahogy Müller Róbert régész, történész a Balaton Múzeum korábbi igazgatója is megjegyzi, a várostörténetben igen sok a feltáratlan rész, de a feltételezések szerint a kiemelt fontosságú ős- és ókori útvonal mentén már az időszámítás előtti századokban is létezhetett település, Fenékpusztánál pedig vár állott. S noha a középkorból még kevesebb lelet maradt az utókorra, a szakértők – részben a különböző szláv, latin és egyéb elnevezések hasonlósága alapján – feltételezik a település lakottságának folytonosságát.

Az Árpád-korban Keszthely széttagolt, laza beépítésű, nagy kiterjedésű település lehetett, amelyben az 1274-ben keltezett első írásos emlékként szolgáló oklevél tanúsága szerint már két templom is működött. Ez a laza elrendezés a XIV. század első felében állhatott össze tudatosabb szerkezetté, majd vált regionális központtá. Keszthely még a török uralom előtt mezővárosi rangot kapott, és a mai Fő tér helyén rendezték az országos és helyi vásárokat. A tér mentén ekkor már több kőház is állhatott, de biztosra csak az vehető, hogy a legmeghatározóbb az ide épített ferences templom és kolostor volt.

ekkor a ferences központ is súlyosan megsérült, amelyet Szigetvár elsete után, az 1570-es években végvárrá alakítottak át. Ezáltal a tér beszűkült, köré minden irányban árok került, majd egy védelmi palánkrendszer is kiépült. Miután a vár 1690-től – Kanizsa várának visszafoglalása után – elvesztette katonai jelentőségét, a kereskedők is visszatértek, a falon kívül is felélénkült az élet, ahol ismét vásárokat tartottak. A ferencesek is lassan visszaköltöztek, és a Fő tér is kezdte visszanyerni eredeti formáját és funkcióját.

A település eközben egy rendkívül jelentős változáson esett át: a térség korábbi legfőbb tulajdonosától, Gersei Pető családjától 1739-ben Festetics Kristóf vásárolta meg birtokait, majd kezdte el a korábbi kúria helyén a várost ma is meghatározó kastély építését, s tette meg azt uradalommá szervezett birtokának központjává. A Festetics család és a kastély megjelenése teljesen megváltoztatta a település életét és dinamikáját. A XVIII. század közepétől lényegében bő egy évszázad alatt barokk alapokon nyugvó, egyre monumentálisabbá bővült kastély jött létre, emellett gróf Festetics György 1797-ben megalapította az ország egyik legfontosabb gazdasági tanintézetét, a Georgikont.

Átalakuló központ

A kastély fejlődésével egy időben a városközpont is elkezdett átalakulni: a fokozatosan megjelenő polgári élet révén megszabadult végvári jellegétől. A térről az első, bár igen szűkszavú és Müller Róbert szerint pontatlanságakat is tartalmazó leírást 1715-ben egy Simon Clements nevű angol utazó készítette, aki minösszesen egy rövid napot töltött el Keszthelyen.

Ahogy ő is megfigyelte, a téren ekkor a leromlott állagú templomon és kolostoron kívül néhány tapasztott falú épület állhatott – ilyen lehetett többek között a kocsma is, amelynek pontos elhelyezkedéséről eltérnek a beszámolók. Feltételezhetően a ferences kolostorhoz közel helyezkedhetett el, amelynek az életét időnként meg-megzavarhatta az „ivóban duhajkodók zaja”. A ferencesek ezalatt elkezdték a visszavett épületek felújítását és barokk stílusú átépítését, ami 1748-ra készült el.

A Fő térről készült első, hitelesnek tartott kép az 1769-ben készített német nyelvű várostérkép volt, amelyen Marktplatzként, azaz Piac térként szerepelt – a piac ma is a tér szomszédságában működik –, a középpontban pedig a ma már műemléki védettségű Szentháromság-oszlop áll. Az emlékmű mögött helyezkedik el a mostani Városháza épülete, amelynek első változatát valamikor 1770 körül építették, majd idővel bővítették – így kapta meg a ma is ismert, tíz traktusos megjelenését. A tér északkeleti sarkán egy Kiskastélynak nevezett épület állt, amelyet eredetileg a katonaság használt, majd Festetics György vásárolta meg a plébánia számára, mivel a ferences templom lett a város plébániatemploma. A tér többi részét valószínűsíthetően szalmatetővel fedett lakóházak tették ki.

Festetics Pál 1771-ben gimnáziumot alapított, amelyben a ferencesek tanítottak, az épület ezért a rendházhoz csatlakozott. Fia, Festetics György a kolostor épületét átalakította és bővítette, majd 1800-ban ide költözött át a gimnázium, aminek helyén elemi iskola nyílt. Miután II. József 1788-ban feloszlatta a ferences rendet, az iskolák működtetését a csornai premontrei rend vette át, majd később államosították őket.

Az 1867-es kiegyezést gazdasági fellendülés követte, a városban egyre több és nagyobb volumenű vásárt tartottak, amelyekhez a Marktplatz már szűknek bizonyult, ezért a szabadtéri kereskedelmet a város két másik térségébe költöztették át.

A XIX. században készült térképeken már azt látható, hogy a korábbi négyzetes alaprajzú tér L alakúvá változott. Északi bejáratánál új épületeket helyeztek el; az egyikben vendéglátóhely, majd a Korona, későbbi Hungária Szálló működött. A század közepén a Balaton partján kikötött az első gőzhajó, ami eleinte csak napi kirándulókat hozott Füredről, de hamarosan a városban is megjelent az idegenforgalom, amihez szállodák épültek, a Szentháromság térre (idővel Andrássy térre is) keresztelt Fő téren pedig – a korábbi piac helyén – sétateret alakítottak ki.

Ezzel együtt a ferences templom homlokzata jelentősen átépült, új tornyot és rózsaablakot kapott, de – a heves helyi ellenzőket meggyőzve – sikerült a gimnázium épületét is kétemeletesre kibővíteni, hogy abba már nyolcosztályos főgimnáziumot nyithassanak.

1865-ben bővítették ki a mostani Városháza épületét is, hogy abban működhessen a Georgikon gazdasági tanintézet, amely három évtizeddel később egy megfelelőbb új épületbe költözhetett tovább. Helyén több intézmény osztozhatott: posta, távírda, gyógyszertár, papírbolt és nyomda, valamint itt nyílt meg a Balaton Múzeum első kiállítása is 1899-ben.

A századfordulón sorra épültek az egy- és kétszintes, többnyire míves lakó- és kereskedőházak, amelyeket a XX. század első évtizedében két szecessziós épület is követett. A nyugati sarokban nyílt meg az Uránia Mozgókép Színház, amelyben – akárcsak a budapesti anyaintézményben – színpadi és tudományos előadásokat is lehetett tartani, többszörös átalakítás után ma Balaton Színházként üzemel.

„Az I. világháború küszöbén Keszthely Fő tere egy folyamatosan változó, dinamikusan fejlődő kisváros központi terének látványát nyújtotta.” (Müller, 2004)

Az épületállomány a két háború között is bővült: a megmaradt földszintes házakat emeletesek váltották fel, illetve egyre több vendéglátó- és szálláshely szolgálta a turizmust városszerte és a téren is.

A II. világháború alatt a tér is komoly károkat szenvedett, leginkább a ferences templom sérült meg. A közigazgatási változással Veszprém megyéhez került Keszthelyen egy ideig elmaradtak a fejlesztések, a Fő téren is „csak” az emlékművek ideológiai indíttatású cseréjére futotta: 1952. április 4-én avatták a szovjet hősi emlékművet a korábbi Festetics György szobor helyén, a tér pedig egyúttal Sztálin nevét vette fel. Az 1956-os forradalom második napján az emlékművet a keszthelyi polgárok ledöntötték, és ismét Festetics szobrát állították fel, majd november 1-én Marinkay István amatőr szobrász gipszből készítette el a forradalom és szabadságharc áldozatainak egyedülálló emlékművét, amely három hónapot sem ért meg, hogy aztán helyére ismét visszakerülhessen a felszabadulásra emlékeztető munka.

Miután a város 1979-ben ismét visszatérhetett Zala megyéhez, jelentős városrehabilitációs terveket készített elő a megye és a város vezetése. Ennek keretében 1981-ben egy nagyszabású, országos, nyílt tervpályázatot írtak ki egy részletes, korszerű rendezési terv elkészítésére.

„Öten, akkor harmincas éveikben járó építészek – Ekler Dezső, Gyarmathy Katalin, Nagy Bálint, Pikter Katalin, Rajk László – szociológiai, gazdasági és urbanisztikai előtanulmányok után 75 építészt és építészhallgatót kértek fel, hogy vázlattervet készítsen a város egy-egy lakótömbjére, épületére. A kiírók a játékban az (akkor persze nem is létező) önkormányzat tisztségviselőinek szerepében felderítették Keszthely jellegzetes zónáit, és ezekre megalkották a megfelelő szabályzatokat. (...) Fischer József, Molnár Péter, Jánossy György, Pázmándi Margit, Pintér Béla, Farkasdy Zoltán és a többi »nagy öreg« társaságában másod-, harmadéves építészhallgatók is részt vettek a munkában, a 60 év korkülönbségen belül pedig Makovecz Imrétől Virág Csabáig minden irányzat képviseltette magát. Sokan párhuzamosan készítettek tervet a hivatalos és a »kalóz«-pályázatra. A pályaművek megszületésében közel 120 alkotó bábáskodott, velük Konrád György készített interjúsorozatot, társadalmi, szociológiai, egyéni gyökereiket kutatva.” (Új Magyar Építőművészet, 2001., 5. szám)

A szinte teljes építészgenerációt megmozgató akcióról megmaradt pályaművek közül a Rajk László és Nagy Bálint hagyatékából előkerült izgalmas anyagból nemrég kiállítás is készült, amelyről az Építészfórum is beszámolt.

Az 1981-es pályázaton végül győztes mű nem született, a bírálók szerint az előírt követelményeknek egyik munka sem felelt meg, ugyanakkor eredményesnek ítélték a folyamatot. Ez alapján, ha nem is tervszerűen, de megindult a belváros átalakulása, aminek a legjelentősebb lépése a gyalogoszónák fokozatos kialakítása volt.

A Fő tér rendezése sokáig várattatott magára, az 1981-es pályázatban is csak néhányan és óvatosan nyúltak hozzá. Az építészek szerint a Fő tér semmiképpen nem lehet egyfajta konkurenciája a kastélynak, ami egyértelműen a város fő attrakciója. Viszont ahhoz, hogy méltó módon bevonható legyen a város és a turizmus vérkeringésébe, meg kellett szüntetni a téren az autóforgalmat – a javaslat már 1981-ben megszületett, a megoldásra még jó pár évtizedet várni kellett, idővel ki kellett építeni a 71-es főút elkerülő gyűrűjét.

Noha a tér felújítása végül elkészült, zöldfelületek csak elenyészve kerültek a térre, ami kevésbé teszi vonzóvá, a nyári turisztikai csúcsszezonban pedig szinte semmilyen árnyékot nem nyújt – lényegesen kellemesebb a kastély és a Fő tér közötti Kossuth Lajos utca dús lombkoronái alatt korzózni. A masszívan leburkolt téren időnként persze rendezvényeket tartanak, de a mindennapokban leginkább csak gyalogos kapcsolatot teremt a kastély és környékének turisztikai attrakciói és a vasútállomás között.

A szerző az Építészfórum munkatársa.

Források:

Magyar Építőművészet, 1982 (31. évfolyam, 3. szám)

Müller Róbert: A keszthelyi Fő tér. In: Zalai múzeum, 13. (2004)

Szerelmey Miklós: Balaton albuma (Pest,1848)

Vasárnapi Ujság, 1900 (47. évfolyam, 35. szám)

Új Magyar Építőművészet, 2001 (5. szám)