KülföldSzerző: index 2026. 07. 26. 9 percnyi olvasás
Volt már erre példa a közelmúlt amerikai történelmében, hogy egy ilyen patthelyzetben kezdődött a kapcsolatok rendezése.
Azt azonban még nem tudni, hogy az Egyesült Államok és Irán fordulóponthoz érkezett-e ebben a kiszámíthatatlan konfliktusban, amely jövő kedden már öt hónapja tart. Donald Trump elnök pedig egyszerre fenyegetőzött újabb csapásokkal, és jelzi, hogy folynak a tárgyalások, és csak legyint azokra az aggodalmakra, miszerint a kiújult harcok miatti magas üzemanyagárak ártanának a republikánusoknak a novemberi félidős választásokon.
Egyértelmű, hogy az amerikai–iráni kapcsolatok mélyponton vannak. Az elmúlt hónapokban az amerikai és az izraeli hadsereg totális háborút vívott az Iszlám Köztársaság ellen, amelynek során likvidálták az iráni politikai és katonai vezetés jelentős részét. Teherán amerikai katonai bázisok, az öbölmenti arab államok infrastruktúrája, valamint Izrael elleni támadásokkal torolta meg az akciókat. Bár a felek április elején tűzszünetet kötöttek, júniusban pedig szándéknyilatkozatot írtak alá a konfliktus lezárásáról, ezek a megállapodások zsákutcába jutottak és a fegyveres összecsapások kiújultak. Mostanáig.
A felek álláspontja szöges ellentétben áll olyan kulcskérdésekben, mint az iráni atomprogram, a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés és a szankciók feloldása. Emiatt a legtöbb elemző szkeptikus a tartós rendezést illetően, és ezt igazolja az is, hogy a júniusi megállapodás óta az ellenségeskedés csak fokozódott. Új fejezet helyett a felek a régi sémák foglyai maradtak: egymást vádolják rosszhiszeműséggel és a megállapodások megsértésével, közvetlen párbeszéd helyett harmadik feleken keresztül üzengetnek, a katonai erő alkalmazása pedig azt bizonyítja, hogy mindkét oldal kész tovább emelni a tétet.
Paradox módon azonban éppen ez a pusztító háború teremtheti meg a kapcsolatok rendezésének lehetőségét, mivel a konfliktusban mindkét fél számára patthelyzet állt elő. Nyilvánvalóvá vált, hogy Washington képtelen megdönteni az Iszlám Köztársaságot, rákényszeríteni atomprogramja feladására vagy a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés átengedésére. Teherán ugyanígy képtelen kiűzni az amerikaiakat a térségből, vagy rábírni őket a gazdasági és katonai nyomásgyakorlás feladására. A háború megmutatta: egyik fél sem tud elfogadható áron megsemmisítő csapást mérni a másikra, a felpörgetett ellenségeskedés pedig túl veszélyessé és költségessé vált.
A kétoldalú kapcsolatok stabilizálására tett utolsó komoly kísérlet a 2015-ös atomalku (JCPOA) volt. Technikailag ez egy szűk megállapodás volt – Irán korlátozta atomprogramját a szankciók részleges feloldásáért cserébe –, de politikailag sokkal nagyobb tétre ment a játék. A döntéshozók abban bíztak, hogy az atomkérdés rendezése után Washington és Teherán képes lesz dűlőre jutni az olyan regionális feszültségek kérdésében is, mint az Irán által támogatott milíciák (a libanoni Hezbollah vagy a jemeni húszik) ügye, és idővel akár a diplomáciai kapcsolatokat is normalizálhatják.
Ez a feltételezés azonban sosem érett be. A 2016 januárjában életbe lépett atomalku azonnal hatalmas belpolitikai ellenszélbe került mindkét országban. Az Egyesült Államokban a republikánusok és néhány demokrata is túl engedékenynek tartotta a megállapodást. Teheránban Haszan Róháni elnöknek és Mohammad Dzsavád Zaríf külügyminiszternek olyan keményvonalasokkal szemben kellett megvédenie a paktumot, akik a kompromisszumot naivitásnak, sőt hazaárulásnak nevezték.
Amikor pedig 2016 végén Donald Trump megnyerte az elnökválasztást, a megmaradt esély is elszállt. Trump a „valaha kötött legrosszabb alkunak” nevezte a megállapodást, majd 2018-ban kiléptette belőle az Egyesült Államokat, és maximális nyomásgyakorlást hirdetett.
Az atomalku felrúgása azonban egyik félnek sem jött be. Washingtonban azt hitték, a szankciókkal és a nemzetközi elszigeteltséggel térdre kényszeríthetik az Iszlám Köztársaságot. Azonban a rezsim túlélte a nyomást, felpörgette atomprogramját, belföldön elnyomóbbá, a régióban pedig agresszívabbá vált. Róháni elnököt a harcias Ebrahim Raiszi váltotta fel, megerősítve az alkut elutasító frakciókat az ajatollahok körében.
Viszont az iráni keményvonalasok sem húzhattak strigulát a győzelem mellé, mert az amerikai korlátozások komoly gazdasági károkat okoztak, ami destabilizáló tüntetéshullámokat indított el. A Hamász 2023 októberi, Izrael elleni támadása után az izraeli és amerikai katonai válaszcsapások pedig drasztikusan meggyengítették Irán regionális szövetségeseit, proxyjait.
A februárban kirobbant háború után mára kialakult patthelyzet most felülírhatja a korábbi makacsságot. Washingtonban kezdik megérteni, hogy szinte minden kényszerítő eszközt bevetettek, mégis kudarcot vallottak. Irán ugyan túlélte a háborút, de ha nem képes talpra állni, a békét már nem biztos, hogy túléli: hadserege megtépázott, romokban heverő gazdasága katasztrofális állapotban van, a társadalmi elégedetlenség pedig egyre nő.
Nem ez lenne az első eset, hogy Washington békét köt korábbi esküdt ellenségével. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a tartós elhidegülés és az elszigetelés ritkán szolgálja az amerikai érdekeket.
A kínai modell: a pragmatizmus diadala
A Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása után az Egyesült Államok több mint húsz évig csak Peking elszigetelésére törekedett. Miután azonban Washington közvetett háborúkat veszített Kínával szemben Koreában és Vietnámban, az 1970-es évek elején a döntéshozók belátták: az elszigetelés nem teszi meg nem történtté a kínai kommunista forradalmat. Felismerték, hogy az amerikai érdekeket jobban szolgálja, ha kihasználják a Peking és Moszkva között éppen megjelent geopolitikai ellentéteket.
Ezért Henry Kissinger akkori külügyminiszter javaslatára Washington megkezdte a kapcsolatok fokozatos normalizálását. Eközben az USA sosem mondott le Tajvan támogatásáról; egyszerűen egy időre zárójelbe tette a sziget szuverenitásának kérdését, hogy teret nyisson a közös érdekek mentén történő együttműködésnek. A tanulsága mindennek az volt, hogy a diplomáciai közeledés már az alapvető nézeteltérések rendezése előtt is megkezdődhet.
A vietnámi modell: a háborús sebek közös gyógyítása
Vietnám még durvább példa. Az Egyesült Államok hosszú éveken át vívott az országban pusztító háborút, hogy megakadályozza a kommunisták győzelmét, majd az 1975-ben bekövetkezett vereség után hosszú ideig próbálta elszigetelni Hanoit. Az 1990-es évek közepén azonban Washington arra a következtetésre jutott, hogy a kapcsolatok normalizálása, a kereskedelem bővülése és a regionális stabilitás már jobban szolgálja az érdekeit. A két ország fokozatosan közeledett: az USA enyhítette a gazdasági blokádot, feloldotta a kereskedelmi embargót, majd 1995-ben helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat.
Ez nem azt jelentette, hogy elfelejtették az évtizedes háborút, viszont olyan közös mechanizmusokat hoztak létre, mint az eltűnt amerikai katonák felkutatása az irattárak megnyitásával, vagy a közös feltárásokkal. Ez a folyamat alapozta meg, hogy Vietnám a 2010-es és 2020-as évekre Amerika kulcsfontosságú partnere lett a Kínától függetlenedő ellátási láncokban.
Kuba: az elhibázott elnöki különút
Ezzel szemben Barack Obama 2014-es kubai nyitása intő példa volt. Obama nagyrészt elnöki rendeletekre támaszkodva lépett, amely mögött nem volt meg az egyértelmű kétpárti támogatottság, és az akció komoly ellenállásba ütközött az USA-ban élő kubai diaszpóra részéről is. Tehát nagyjából azt történt belpolitikai vonalon, mint az iráni atomalku esetében. Mindennek tetejében amikor Donald Trump hivatalba lépett, ezt a megállapodást is azonnal semmissé tette.
A Fehér Ház jelenlegi, Iránnal kapcsolatos erőfeszítéseinek azonban nem kell a kubai forgatókönyvet másolniuk. Ez a folyamat egy mindkét fél megszenvedett, pusztító háború után kezdődne, így sokkal inkább hasonlítana a Pekinggel és Hanoival történt kiegyezésre. Bár Irán ma sokkal mélyebben beágyazódott az aktív regionális konfliktusokba, mint a korábbi partnerek a nyitás pillanatában, mindkét fél kezdi belátni, hogy a problémákat nem lehet puszta erővel megoldani.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy máris egy átfogó, mindent rendező nagy megállapodás küszöbén állnánk. A közvetlen feladat sokkal prózaibb: meg kell akadályozni, hogy a júniusban elfogadott szándéknyilatkozat teljesen elértéktelenedjen a folyamatos adok-kapok közepette. A Hormuzi-szorosnak nyitva kell maradnia, a tárgyalásokat komolyan kell venni, és az Iszlám Forradalmi Gárda, valamint az amerikai hadsereg Középső Parancsnoksága (CENTCOM) közötti konfliktuskerülő forróvonalnak kézzelfogható eredményeket kell felmutatnia. Ha létrejön a katonai forróvonal, ez lesz az első közvetlen hivatalos csatorna a két ország között a teheráni amerikai nagykövetség 1979-es elfoglalása óta.
A feleknek le kell vonniuk a múlt tanulságait is. A 2015-ös megállapodás nem azért bukott meg, mert technikailag rossz volt, hanem mert politikailag magára maradt. Az ellenzői türelmesek és könyörtelenek voltak, míg a támogatói – tévesen – azt hitték, hogy a végrehajtás majd automatikusan elhozza ennek a politikának a védelmezőit.
Irán belső hatalmi dinamikája is komoly kihívás elé állítja a folyamatot. Az országot jelenleg egy új, tapasztalatlan legfőbb vallási vezető és egy olyan politikai elit irányítja, amelynek háborús egysége mögött mély nézeteltérések vannak. Egyesek szerint a Washingtonnal való kiegyezés az egyetlen megoldása, hogy a háború után a rendszert stabilizálják, míg mások ezt ideológiai árulásnak tartják. Az iráni elit jövőképe eltérő lehet, de a háborús eredmények megőrzésében – beleértve a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzést – mind egyetértenek. A belső erőegyensúlyt végül az hozza el, hogy a diplomácia tud-e olyan gazdasági enyhülést teremteni, amelyet az egyszerű irániak is megéreznek a mindennapokban.
Ha a júniusi megállapodásban rögzített széles körű szankciókönnyítések valamikor életbe lépnek, az azt jelezné, hogy négy évtizednyi sikertelen kényszerítés után Washington végre hajlandó lenne feladni a feltartóztatás kizárólagos doktrínáját. Ez nem jelenti azt, hogy az USA-nak el kell fogadnia az általa problémásnak tartott iráni belföldi és külföldi lépéseket.
Azt azonban jelentené, hogy Washington felismerte, a nyomásgyakorlás diplomácia nélkül hatástalan, és készen áll újrahangolni az erő és a tárgyalások egyensúlyát. Ezt a beismerést bármelyik amerikai elnök nehezen tenné meg, de különösen nehéz ez egy olyan vezetőnek, akinek politikai imázsa a megfutamodás és a vereség elutasítására épül.
Amerikának és Iránnak nem kell barátokká válniuk. Csupán egy olyan stabil minimumra van szükségük, amely nem omlik össze minden egyes politikai változással. Mit jelentene ez a globális környezetre?
Kicsit megnyugodna a régió. Egy stabil amerikai–iráni viszony kiiktatná a közel-keleti konfliktusok egyik legfőbb motorját, csökkentve annak kockázatát, hogy minden helyi összecsapás regionális háborúvá fajuljon. Ha Iránt sikerülne integrálni valamilyen szinten, akkor Teherán érdekeltté válhatna abban, hogy a rombolás helyett a diplomácia és a kereskedelem útján versenyezzen a térségben.
Ha átmenetileg lenyugszik a régió, akkor sorra ki lehetne iktatni a többi időzített bombát is. Ez a stabilitás alapot adhatna a Libanonban, a palesztin területeken és Szíriában ketyegő bombák hatástalanítására, amelyeket Izrael eddig sikertelenül próbált meg katonai úton felszámolni.
Ehhez persze az is kell, hogy Irán újjáépítse mostanra - a szó szerint - porig rombolt bizalmat az öbölmenti arab szomszédaival, és közös megoldásokat keressen a Hormuzi-szoros jövőjével kapcsolatban. Ha ezek a tárgyalások sikeresek lesznek, a történelem úgy fog emlékezni erre a pillanatra, mint amikor Washington felhagyott az Iszlám Köztársaság térdre kényszerítésének megrögzött gondolatával, Teherán pedig belátta, hogy a geopolitikai sikerhez a folyamatos konfrontáción kívül más út is vezet. 47 évnyi ellenségeskedés után ez önmagában is felérne egy forradalommal - zárja gondolatait a témában Ali Vaez, a Foreign Affairs júliusi számában.
(Borítókép: Egy F/A-18F Super Hornet vadászrepülőgép száll fel a USS Gerald R. Ford repülőgép anyahajó fedélzetéről 2026. március 2-án. Fotó: U.S. Navy / Getty Images)
Napi