EgyébSzerző: index 2026. 07. 26. 9 percnyi olvasás
Mindenki ugyanazt a levegőt szívta, ugyanarra a ragacsos padlóra ömlött a VBK.
Sokadszor sodorja elém az algoritmus a zentai ifi pincediszkó kedvelőinek retro csoportját, ahová válogatás nélkül kerülnek fel a nyolcvanas és kilencvenes évek mámoros pillanatai. Vádoljanak bár szellemidézéssel vagy boomerséggel, nevezzenek megátalkodott nosztalgiázónak, két lábon járó, mémesült milleniálnak, én csakugyan nagyon belemásznék ezekbe a képekbe.
Vegyük például a mai termést. Fiatalok a diszkóban. Ha felismersz valakit, oszd meg velünk – olvasom a csoportban a kép felett, mire nagyjából harminc, egymással megegyező kommentben nevesítették a fickókat. Žare Atti, Paja, Miki és Golyó összekapaszkodva, fogatlanul, cigarettázva, jugó márványfarmerben, trieszti piacos Adidas sportcipőben – olyanban, amit ma is simán hordanék – sörgőzösen álltak össze egy fotóra.
Csak a bal szélső Žare Atti néz a kamerába, Paja és Miki résnyire összehúzott szemmel röhög valamin, a középen pózoló Golyó meg a vele szemben, nekünk háttal álló fekete afrikai fickóval tartja a szemkontaktust. A magát olyan sokszor progresszívnek és tabudöntögetőnek aposztrofáló korszellemen röhögve gázol át ez a színes-szagos, lelketlen, mégis sokkal szerethetőbb időszak.
Miki Golyó vállára borulva magyaráz, arcán a gödröcske és a jobb fülcimpájában megcsillanó fülbevaló ígéretes csempészkarrierről mesél. Az ember szinte hallja, ahogy lekeverik az Ej, od kad sam se rodiót, hogy felcsendülhessen Sabrinától a Boys, amire gépiesen rángatózva oldódnak fel a füstgép fehér felhőiben. A klub ajtajába talán már belemélyesztette a karmait a gazdasági válság, a fokozódó nacionalizmus is ott leselkedett a bárpultnál, de a felhalmozódó feszültséget még együtt rázták le magukról a különböző nációk a táncparketten.
Ilyen és ehhez hasonló képeket határon innen és túl sok helyen lencsevégre kaphattak.
Rögtön itt van példának az én dél-alföldi szülőfalum, ahol szintén egy pinceklubban zajlott az éjszakai élet. Egészen kisgyermekként – talán még óvodába jártunk a húgommal – a húszas éveik elején járó szüleim többször is magukkal vittek a helyi diszkóba, ahol nagy baráti társaságok verődtek össze, és mi ott táncoltunk, együtt, a hatalmas diszkógömbök alatt Dr. Albanra. Ez ma talán nemcsak tabukat, de gyermekvédelmi határokat is feszegetne, nekem mégis szép emlék.
Akkor láttam először punkokat. Igen, a falusi diszkóban. A helyi két legendás erős ember, nevezzük őket Rontónak és Bontónak, feltetette a DJ-vel a Nirvana Smells Like Teen Spiritjét, és vad pogózásba kezdett a táncparketten. És ez rendben volt, befogadta a közeg. Ahogyan később, már az én tinédzserkoromban azt is, hogy a lemezlovasnak nem volt rendes fülhallgatója, csak egy nagy piros telefonkagylója.
Kezembe akad egy fénykép a keresztanyámról, ahogyan a szegedi egyetemi klub bejárata előtt álldogál, valamikor a nyolcvanas években. Vidám, önfeledt és divatos. Csak én tudom, hogy a kezében lévő kézitáskával később ütötte a barátját, ahol érte, mert az egy francia lánnyal táncolt.
Bizonyára megvan a varázsa a mai techno- és housebuliknak is, ahová célzottan a kifinomult hangzásért, a lélegzetelállító fénytechnikáért, és a világsztár DJ-kért érkezik a közönség, amely fegyelmezetten, nagyjából meghatározott tánclépésekben nyomja végig az éjszakát. Ugyanaz a ritmus, ugyanazok a terek, ugyanaz a szintetika és esztétika, franchise-szerepek.
A diszkók ezzel szemben kulturális zsibvásárok voltak, ahol egymás után szólt a 2 Unlimited meg az AC/DC, netalántán felcsendült egy mulatós sláger is. A táncparketten együtt ugrált a rocker, a punk, a sportmelegítős diszkós, a cigánygyerek, a magyar, a szerb, a munkás, az egyetemista és az a helyi félnótás, akiről senki sem tudta, miből él, de mindig meghívott egy sörre. Nem szervezték ki külön szubkultúráknak az estét, mindenki ugyanazt a levegőt szívta, ugyanarra a ragacsos padlóra ömlött a VBK. A zene bizonyára rosszabbul szólt, a DJ olykor félrehúzta a lemezt, recsegett a hangszóró, és nem láttuk egymást a cigarettafüsttől. Sterilitás nem volt, csak az ember saját közössége annak minden ellentmondásával, humorával, nyomorával és örömével.
Na, lássuk a következő képet.