Az 1980-as években eljutott Európába egy medúzára hasonlító, de a medúzától eltérően csípős sejteket nem tartalmazó faj. Ahogy W.M. Graham és K.M. Bayha rámutat a könyvbenTengeri medúza biológiai inváziói (forrás lengyelül), a fekete-tengeri kikötőkbe befutó hajók vitték oda Észak- és Dél-Amerika atlanti partjairól. Hamarosan az egyik domináns organizmussá vált ezekben a vizekben.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

1988-ban, az invázió tetőpontján a sűrűsége aMnemiopsis leidyielérte a 400 egyedet köbméterenként. Nem sokkal később azonban, mivel hatalmas mennyiségű zooplanktont fogyasztott, fő táplálékforrását, a fésűs zselé populációja hanyatlásnak indult.

A Balti-tengerben ez a faj még nem ért el ilyen magas egyedszámot, de a legújabb kutatások szerint elterjedése egyre gyorsul. A terjeszkedést elősegítő egyik tényező az oxigénhiányos zónák növekedése, amelyeket oxigénsivatagoknak is neveznek.

"Tengeri kannibál"

Ez a figyelemreméltó gerinctelen, amely – amint azt többek között egy ben megjelent cikkben leírtákGedanensis korrepetálása (forrás lengyelül)– biolumineszcenciára képes, komoly veszélyt jelent a halászat számára. Különösen veszélyeztetettek az olyan fajok, mint a spratt és a szardínia, mivel a fésűs zselé az ikráikkal és lárváikkal táplálkozik, ezáltal csökkenti a jövőbeli halállományok méretét.

Tanulmányok azt is kimutattákMnemiopsis leidyihatalmas mennyiségű zooplanktont fogyaszt, versengve a táplálékért sok más tengeri élőlénnyel, és megzavarja az ökoszisztéma természetes egyensúlyát.

Ráadásul ez a faj egyedülálló túlélési stratégiát dolgozott ki. Amikor a táplálékforrások kezdenek kifogyni, a fésűs zselé képes megenni saját lárváit, és a kifejlett egyedek nagyszámú petéket termelnek, amelyek táplálékhiányos időszakokban további energiaforrásként szolgálhatnak. A kannibalizmusnak ez a sajátos formája lehetővé teszi számára, hogy még kedvezőtlen körülmények között is fennmaradjon.

A legjobban azonban a sekély, meleg, tápanyagban gazdag tengerparti vizekben fejlődik.

Az új ökoszisztémákban a fésűs zselé gyakran nem találkozik olyan természetes ellenséggel, amely hatékonyan kordában tudná tartani a számát. A Balti-tengeren némileg más a helyzet: van egy faj, amely képes a fésűs zselé lárváira zsákmányolni. A probléma az, hogy a folyamatban lévő környezeti változás gyengíti ezt a természetes kontrollmechanizmust.

Természetes ellenségek

2026 januárjában a folyóiratJournal of Plankton Research (forrás lengyelül)közzétette egy tanulmány eredményeit, amely szerint a háromtüskés pálcikahát (Gasterosteus aculeatus), a Balti-tengerben őshonos, természetes ellensége lehet a fésűs zselének, mivel annak lárváival táplálkozik.

A legújabb megfigyelések azonban azt mutatják, hogy a fokozódó hipoxia – a víz oxigéntartalmának csökkenése, ami az úgynevezett holtzónák kialakulásához vezet – korlátozza a pálcikák aktivitását, és csökkenti a fésűs zselélárvákkal való táplálkozásuk mértékét.

Ez azt jelenti, hogy az invazív gerinctelen állat elterjedési területének kiterjesztésében elért sikere nemcsak a klímaváltozással összefüggő vízhőmérséklet-emelkedéstől függ, hanem a természetes ellenségei számára alkalmas élőhelyek fokozatos elvesztésétől is.

Paradox módon az éghajlatváltozás is hozzájárul a Balti-tenger sótartalmának csökkenéséhez. Ez nem egyértelműen előnyös a számáraMnemiopsis leidyi, mert a faj a valamivel magasabb sótartalmú vizekben fejlődik a legjobban. A Balti-tengeren zajló folyamatok összetettsége azt jelenti, hogy a jövőbeni változások előrejelzése továbbra is komoly kihívást jelent a tudósok számára.

Nyomás alatt álló ökoszisztéma: a Balti-tenger átalakulóban

A „tengeri kannibál” megjelenése csak egy a sok jel közül, amelyek azt jelzik, hogy a balti-tengeri ökoszisztéma komoly nyomás alatt áll. Az elmúlt években a tudósok többek között az oxigénsivatagok növekedését, a vízszint rekordingadozását és az éghajlatváltozással összefüggő, egyre gyakoribb jelenségeket figyelték meg.

Ezek a folyamatok befolyásolják az őshonos fajok életkörülményeit, és elősegíthetik az új környezeti feltételekhez jobban alkalmazkodó idegen élőlények terjeszkedését.

Azonban nem minden idegen faj jelent feltétlenül veszélyt a balti ökoszisztémára. Némelyikük fokozatosan a kölcsönhatások lokális hálójának részévé válik, néhányuk pedig a biológiai sokféleséget is növelheti.

Ilyen például az amerikai rák, amely a tőkehal, a lepényhal és a vízimadarak számára fontos táplálékforrássá vált, valamint a homokba bújó kagyló, a małgiew piaskołaz – egy olyan faj, amely mélyen a fenéküledékekbe temetkezik, ahol segít fellazítani és javítani oxigénellátásukat.

A Balti-tenger ezért továbbra is dinamikus és érzékeny ökoszisztéma marad, amelyben a természetes folyamatok egyre inkább összefonódnak az emberi tevékenység és a globális éghajlatváltozás hatásaival.