BulvárSzerző: index 2026. 07. 26. 6 percnyi olvasás
Pöffeszkedve várják, hogy sorra kihaljanak az osztálytársak.
Michele Mari idén megkapta a Premio Stregát, Olaszország legrangosabb irodalmi elismerését. I convitati di pietra című regénye egy sötét, groteszk szatíra az öregedésről, a test leépüléséről és a polgári társadalom kétségbeesett önimádatáról. A kötet magyarul még nem jelent meg, de az idei olasz irodalmi évad egyik meghatározó kötetéről van szó – meglepő magyar áthallásokkal.
A magyar olvasóknak Michele Mari neve egyelőre aligha cseng ismerősen, hiszen a kortárs olasz irodalom egyik legelismertebb, legszuverénebb alkotójától eddig egyetlen kötet sem jelent meg magyar fordításban.
Az 1955-ben született milánói író, műfordító, a Milánói Állami Egyetem irodalomtörténész professzora hazájában évtizedek óta kultikus figurának számít. Olyan szűkebb, válogatott olvasóközönség és kritikusi kör rajong érte, amely a nyelvi virtuozitást és az intellektuális játékosságot többre értékeli a puszta bestseller-recepteknél.
Mari műveiben a gótikus horror, a XIX. századi kalandregények iránti nosztalgia és a filológusi precizitás keveredik a legsötétebb fekete humorral – valamint számos önéletrajzi indíttatású szorongással.
Bár az olasz kritika már az 1989-es debütálása (Di bestia in bestia) óta a kortárs próza legfontosabb alkotói között tartja számon, a legszélesebb, fősodorbeli közönséghez és az eladási listák élére legújabb, 2025-ös kiadású, I convitati di pietra című kisregényével jutott el.
Ezzel a művével nyerte el Olaszország legjelentősebb irodalmi trófeáját, a Premio Stregát, valamint a fiatalokból álló zsűri díját, a Strega Giovanit is.
Az alig 160 oldalas regény kiindulópontja pofonegyszerű, mégis ördögi rituáléra épül. Egy előkelő milánói gimnázium harminc egykori osztálytársa évtizedeken át tartja a kapcsolatot. Együtt öregszenek meg, ám barátságukat nem a puszta nosztalgia, hanem egy fiatalkorukban megkötött, pimasz és kegyetlen szövetség, szerződés tartja össze: a halál-tombola (riffa della morte). A szabályok egyértelműek:
a tagok rendszeresen pénzt fizetnek be egy közös alapba, miközben folyamatosan figyelik egymás fizikai leépülését, betegségeit és elhalálozását.
A felhalmozott, időközben jelentős vagyonná duzzadt tőkét nem egyetlen „végső győztes” viszi el, hanem az a három utolsó osztálytárs kapja meg, aki még életben marad.
Ami tizenévesen még abszurd diákcsínynek és a halandóság feletti pimasz gúnynak indult, az a kilencven évet átölelő történet során sötét, kikerülhetetlen egzisztenciális rituálévá válik. Mari prózájának egyik legerősebb eleme az, ahogyan a szereplők – a belvárosi eleganciában, patinás lakásokban és brokát kanapékon pöffeszkedő milánói polgárság képviselői – görcsösen próbálják megőrizni társadalmi tartásukat és eleganciájukat, miközben teázás közben orvosi diagnózisaik ábécésorrendbe szedett katalógusát tanulmányozzák:
A regény ebből a szempontból is a polgári osztály fokozatos, biológiai és erkölcsi szétesésének dermesztő, mégis nevetséges leltára.
A magyar olvasók számára a regény egyik legizgalmasabb rétege a szereplők névválasztása, és a mögöttük meghúzódó utalásrendszer. Mari következetesen csak a vezetéknevükön szólítja a karaktereit – mintha a szereplők nyolcvanévesen is a gimnáziumi osztályteremben ülnének, képtelenül arra, hogy felnőjenek és kiszakadjanak a gyermekkorukból.
Ebből az ábécésorrendbe rendezett névsorból emelkedik ki az egyik legrejtélyesebb figura: Bathory.
A Bathory név óhatatlanul Báthory Erzsébet, a legendává vált történelmi személy alakját idézi fel. Olvasatunk szerint a Bathory név a regényben a halál elleni reménytelen, gótikus küzdelem egyik visszatérő jelképeként is értelmezhető. A vérgrófnő köré fonódó legenda – aki a mítosz szerint a fiatalság megőrzéséért küzdött az idő ellen – sötét párhuzamba állítható a regénybeli osztály kétségbeesett kapálózásával.
Az I convitati di pietra világa a test hanyatlásától való rettegésről szól. A szalonokban ülő, roskadozó testű milánói öregurak és hölgyek pontosan úgy próbálnak kapaszkodni az életbe, mint a történelem sötét alakjai: rituálékkal, mások halálának elvárásával, a túlélés megszállott hajszolásával. A Bathory név így a halál elleni reménytelen, gótikus küzdelem jelképévé válik a dohos, bársonyfüggönyös olasz szalonok mélyén.
Vásárhelyi Árpád Olaszország-szakértő korábban az Indexnek azt mondta, hogy a regény egyik legnagyobb technikai eredménye az a feszített, szinte TikTok-szerű tempó, amellyel Mari végigvezeti az olvasót ezen a csaknem száz évet átívelő történeten. A rövid jelenetekből, tömör párbeszédekből álló szerkezet kifejezetten közel áll a mai olvasási szokásokhoz, mivel nem hagyja leülni a cselekményt.
Ugyanakkor kritikusi szempontból éppen ez a montázsszerű építkezés jelenti a regény egyik korlátját is. Mari szándékosan nem engedi, hogy az olvasó hosszabban elidőzzön egy-egy szereplő mellett. A történet olyan szédítő sebességgel halad előre a betegségek, balesetek és halálesetek lajstromozásával, hogy mire igazán közel kerülnénk valamelyik karakternyomhoz, a narratíva már továbblép a következő áldozatra. A távolságtartás ugyanakkor tudatos írói döntésnek tűnik, vagyis
Mari nem azt akarja, hogy megsirassunk egy-egy szereplőt, hanem azt, hogy felismerjük magunkat egy egész generáció öregedésében.
A regény legnyugtalanítóbb felismerése a letétele után mégis az, ahogyan ez a hűvös, szinte szociopata távolságtartás észrevétlenül bekúszik az olvasó fejébe: egy idő után mi magunk is elkezdjük számolgatni, kik maradtak még életben a listáról, és kik estek ki.
A regény igazi erejét a nyelvezete adja. Mari prózája rendkívül sűrű, filológiailag művelt és rétegzett. Egyetlen bekezdésen belül képes váltani a burleszkszerű humor, a hűvös orvosi latin szakkifejezések, a filozófiai elmélkedések és a hátborzongató gótikus horror között.
Michele Mari regénye úgy tart tükröt az öregedő polgárság és a saját halandóságunk elé, hogy közben egyetlen pillanatra sem veszít intellektuális fanyarságából. Az I convitati di pietra a kortárs olasz próza egyik legmarandóbb teljesítménye – a Premio Strega-győzelem után pedig bízzunk benne, hogy a hazai kiadók jóvoltából hamarosan a magyar olvasók is beléphetnek Mari sötét, mégis lenyűgöző szalonjaiba.
(Borítókép: Michele Mari Convitati di pietra című regénye. Fotó: Németh Kata / Index)
Napi