Az út idáig

A rendszerváltás időszakában az államfő megválasztásának módja a demokratikus átmenet egyik legfontosabb közjogi-politikai kérdésévé vált. Az állampárti oldal, vagyis az MSZMP/MSZP számára politikailag kedvezőbbnek tűnt az a megoldás, amely szerint az első köztársasági elnököt még az első szabad országgyűlési választás előtt, közvetlenül a választópolgárok választják meg. Ennek a forgatókönyvnek a legesélyesebb szereplője Pozsgay Imre lehetett volna, aki az MSZMP reformszárnyának meghatározó politikusaként ekkor jelentős ismertséggel és társadalmi támogatottsággal rendelkezett.

Ezt a politikai helyzetet változtatta meg az SZDSZ és a Fidesz által kezdeményezett, 1989. november 26-án megtartott úgynevezett „négyigenes” népszavazás, ahol alig 6 ezer szavazattal győzött az, hogy csak az országgyűlési választások után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására.

Szabad választás előtt nincsenek szabad választások

– mondta még a népszavazás előtt a fiatal Orbán Viktor. Az MDF ekkor még óvatosabb politikát folytatott, ők a tárgyalásos átmenet stabilitását, valamint az első szabad választások megtartásának biztosítását fontosabbnak tekintették annál, mint hogy az állampárttal szembeni konfliktust ezen a ponton tovább élezzék.

Az 1990-es országgyűlési választásokat követően végül parlamenti megállapodásra épülő megoldásra került sor, pedig az államfő-választás időpontját is kitűzte a korábbi állampárt. Az MDF és az SZDSZ közötti megállapodás részeként Göncz Árpád, az SZDSZ politikusa, író, műfordító, az 1956 utáni megtorlások egykori elítéltje lett előbb az Országgyűlés elnöke és ideiglenes köztársasági elnök, majd az Országgyűlés által megválasztott államfő. A szabad választások után már nem kellettek a szabad választások.

Göncz Árpád két ciklusát követően, 2000-ben Mádl Ferencet választotta köztársasági elnökké az Országgyűlés. A jelölés a Fidesz–FKgP–MDF kormánykoalíció politikai keretei között született meg. Bár a legnagyobb párt ekkor a Fidesz volt, a koalíciós szerződés a Kisgazdáknak biztosította a jelölés jogát, akik az MDF-kormány egykori miniszterét javasolták.

Mádl Ferencnél fontos hozzátenni azt, hogy bár volt politikai múltja az MDF-kormányban vállalt pozíciója miatt, valójában azt megelőzően és követően komoly jogtudósi, egyetemi tanári és akadémiai pályát is bejárt, jelentős tudományos és közéleti tekintéllyel rendelkező jogászprofesszornak is számított.

A 2005-ös államfőválasztáson vált először igazán nyilvánvalóvá az a törekvés, hogy egy kormányzó párt saját, aktív politikai vezetői köréből emeljen jelöltet a köztársasági elnöki tisztségbe. Az MSZP Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét jelölte, aki korábban a párt alelnöke is volt, vagyis egyértelműen a kormányzó párt meghatározó politikusának számított. Vele szemben Sólyom László, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke indult, akit eredetileg civil és értelmiségi körök javasoltak, majd a Fidesz-MDF támogatott.

A választás kimenetelét az SZDSZ magatartása döntötte el. Bár az SZDSZ az MSZP koalíciós partnere volt, Szili Katalin jelölését nem támogatta, képviselőinek távolmaradása pedig lehetővé tette Sólyom László megválasztását. Ez még egyszer utoljára azt eredményezte, hogy nem sikerült aktív politikusnak az államfői tisztség megszerzése.

Az öt éves mandátummal járó államfőválasztás szabályai alapvetően többfordulós rendszerre építettek, amely 2010 után sokat egyszerűsödött, valamint a három forduló kettőre apadt. Mindkét esetben igaz az, hogy a végső döntési ponton azonban lehetővé teszi, hogy az államfőt a parlamenti egyszerű többség válassza meg. Ha egyetlen politikai erő önmagában is rendelkezik a szükséges többséggel, a köztársaságielnök-választás könnyen elveszítheti konszenzusteremtő jellegét.

2010 után ez a lehetőség vált meghatározóvá. A Fidesz–KDNP tartós parlamenti többsége, több ciklusban kétharmados ereje, érdemi politikai kompromisszum nélkül is lehetővé tette az államfő megválasztását. A politikai jellegű önkorlátozás elmaradása nemcsak az egyeztetés hiányában, hanem a jelöltek személyében is megjelent, az államfői tisztségbe ugyanis csak olyan személyek kerültek, akik közvetlenül a kormányoldal politikai-közjogi intézményrendszeréből, parlamenti vagy kormányzati szerepből érkeztek.

Pártpolitikai távolság és intézményi garanciák

A köztársasági elnök közjogi szerepének egyik kiindulópontja, hogy az Alaptörvény szerint az államfő „kifejezi a nemzet egységét”. Ez – ha nem pusztán ünnepélyes alkotmányos formulaként értékeljük – azt jelenti, hogy a köztársasági elnök nem kizárólag annak a parlamenti többségnek a képviselője, amely megválasztotta, hanem olyan közjogi szereplő, akinek megszólalásai, döntései és jelképes aktusai elvileg az egész politikai közösségre vonatkoznak.

Ez ugyanakkor nem politikamentességet jelent (mint Sulyok Tamás államfői szerepfelfogása), mert ez nem reális és nem is feltétlenül kívánatos elvárás. Ami elvárható ugyanakkor, az a pártpolitikai távolság, vagyis egy olyan szerepfelfogás, amelyben az államfő nem saját korábbi politikai tábora, hanem a közjogi rend egésze felől értelmezi feladatát.

Ebből következően önmagában az sem kizáró ok, ha valaki korábban politikai szerepet töltött be. Egy korábbi politikusból is válhat jó köztársasági elnök, ha hivatalba lépése után képes elszakadni korábbi pártlojalitásától, és döntéseit nem a jelölő vagy támogató politikai közösség elvárásaihoz, hanem az államfői tisztség alkotmányos rendeltetéséhez igazítja.

A probléma ugyanakkor részben tekinthető intézményi természetűnek is. A pártpolitikai távolság részben ugyanis azon is múlik, hogy a választási eljárás mennyire kényszeríti ki a szélesebb politikai egyetértést.

Európában a parlamentáris rendszerekben, vagyis azokban az államokban, ahol az elnök főszabály szerint nem a végrehajtó hatalom tényleges vezetője, többféle megoldás alakult ki az államfő megválasztására. Az egyik modell a közvetlen választás, amikor a köztársasági elnök közvetlenül a választópolgároktól kap felhatalmazást. A másik a parlamenti választás, amelyben az államfőről kizárólag a törvényhozás dönt. A harmadik csoportba azok a közvetett vagy hibrid rendszerek tartoznak, amelyekben az elnököt nem pusztán a parlament, hanem egy szélesebb választótestület választja meg.

A köztársasági elnök parlament általi megválasztása

A harmadik magyar köztársaságnak alapvetően ezzel van tapasztalata, még ha megosztott is. A cikk elején felvázolt rövid történetiség a köztársasági elnökök megválasztásáról arra mutat rá, hogy ez a modell önmagában nem zárja ki szélesebb elfogadottságú, a napi pártpolitikai küzdelmektől bizonyos távolságot tartó államfő megválasztását. Göncz Árpád, Mádl Ferenc és Sólyom László példája eltérő politikai környezetben, eltérő támogatási szerkezet mellett, de azt jelezte, hogy parlamenti választással is kerülhet olyan személy a köztársasági elnöki tisztségbe,

aki képes lehet az államfői szerep méltóságához illeszkedő, részben integráló szerepfelfogást kialakítani.

A parlamenti választás működőképessége ugyanakkor nagy mértékben függ a pártrendszer szerkezetétől és a parlamenti erőviszonyoktól. Amíg a kormányzás koalíciós alkukra épül, vagy amíg egyetlen politikai erő sem képes önállóan uralni a jelölési és választási folyamatot, addig az államfő megválasztása szükségképpen egyeztetést, kompromisszumot vagy legalább politikai önmérsékletet igényel. Ha azonban egy párt vagy pártszövetség tartósan olyan parlamenti többséggel rendelkezik, amely önmagában is elegendő a jelöltállításhoz és végső soron a megválasztáshoz, a parlamenti modell konszenzusteremtő funkciója jelentősen gyengülhet.

Ennek első látványosabb jele 2005-ben jelent meg, amikor az MSZP Szili Katalint, az Országgyűlés akkori elnökét és a párt korábbi alelnökét jelölte köztársasági elnöknek. A 2010-es országgyűlési választás után a Fidesz–KDNP olyan parlamenti többséget szerzett, amely lehetővé tette, hogy érdemi ellenzéki vagy koalíciós kompromisszum nélkül döntsön az államfő személyéről. A jelölt, Schmitt Pál korábban a Fidesz európai parlamenti képviselője, listavezetője, majd a 2010-es országgyűlési választás után parlamenti képviselő és házelnök volt.

Magyarországon ezt a folyamatot három tényező erősítette:

• Az első a pártrendszer koncentrálódása és blokkosodása volt, a korábbi, többpárti koalíciós kényszerek fokozatosan gyengültek, a kormányzati hatalom egyre inkább egy domináns politikai erő köré szerveződött.
• A második tényező a választási rendszer többségképző hatása volt, amely a legerősebb politikai szereplő számára a szavazatarányánál nagyobb parlamenti mandátumarányt biztosíthatott, és amely 2010 után tovább erősödött.
• A harmadik tényező pedig a politikai önkorlátozás hiánya volt. A kormányzó többség nem törekedett arra, hogy az államfő személyéről érdemi egyeztetést folytasson az ellenzékkel vagy a szélesebb közéleti szereplőkkel.

E három tényező együtt az államfői intézmény politikai súlyának csökkenéséhez vezethet.

Amennyiben a magyar közjog a jövőben is fenn kívánja tartani a parlamenti államfőválasztás modelljét, akkor a rendszernek valamilyen módon kezelnie kell ezt a problémát. A politikai önmérséklet jogi úton csak korlátozottan kényszeríthető ki.

Lehet ugyan szigorítani az összeférhetetlenségi szabályokat, például kizárni, hogy meghatározott időn belül korábbi politikai szereplő köztársasági elnök lehessen, ez azonban önmagában nem jelent teljes megoldást. Egy személy pártpolitikai kötődése ugyanis nem mindig formális tisztségekben vagy tagsági viszonyokban jelenik meg, előfordulhat, hogy valaki közvetlen politikai mandátum nélkül is egyértelműen valamely politikai közösséghez kötődik.

Az egyik közvetett megoldás a parlamenti választási rendszer arányosabbá tétele lehetne. A magyar országgyűlési választási rendszer vegyes rendszer, amelyben az egyéni választókerületi elem különösen erős többségképző hatással bír. Ha a rendszer arányosabb, listásabb irányba mozdulna el, kisebb lenne annak esélye, hogy egyetlen párt vagy pártszövetség önmagában stabil abszolút, illetve minősített parlamenti többséghez jusson. Ez közvetve az államfőválasztásra is hatna, mert növelné a kompromisszumkényszert, és megnehezítené, hogy a köztársasági elnök személyéről kizárólag egyetlen politikai erő döntsön.

A magyar politikai gyakorlatban korábban is volt példa arra, hogy a koalíciós szerkezet mérsékelte a legerősebb kormánypárt közvetlen döntési lehetőségét. Mádl Ferenc 2000-es megválasztása ilyen szempontból nem egyetlen párt önálló személyi döntése volt, hanem a Fidesz–FKgP–MDF kormánykoalíció keretei között kialakított jelölés eredménye. A Fidesz volt a koalíció vezető ereje, de a koalíciós partnerek, különösen a Független Kisgazdapárt politikai súlya is szerepet játszott a jelölési folyamatban.

A másik megoldási irány a kompromisszumképzés közvetlenebb jogi erősítése lehet. Ilyen eszköz például egy paritásos vagy arányos összetételű jelölőbizottság létrehozása, nyilvános jelölti meghallgatás előírása, szélesebb ajánlási feltételek meghatározása, vagy annak kimondása, hogy az államfő megválasztásához minden fordulóban minősített többség szükséges. Ezek az eljárási garanciák növelhetik az államfőválasztás átláthatóságát és konszenzusos jellegét, ugyanakkor magukban hordozzák a politikai patthelyzet veszélyét is.

A minősített többség tartós fenntartása ugyanis könnyen ahhoz vezethet, hogy a parlament hosszabb ideig nem képes köztársasági elnököt választani. A jelenlegi rendszerben éppen ezért jelenik meg a végső egyszerű többségi döntés lehetősége, ez biztosítja ugyanis, hogy az eljárás ne vezessen tartós interregnumhoz, és az államfői tisztség betöltése ne váljon a parlamenti blokkolás eszközévé.

Ilyenkor olyan eljárásrendre lenne szükség, amely nem engedi, hogy a köztársasági elnök megválasztása pusztán a mindenkori parlamenti többség akaratából következzen, de azt sem teszi lehetővé, hogy a politikai megosztottság tartósan betöltetlenül hagyja az államfői tisztséget. E ponton kapcsolódnak be a lehetséges hibrid megoldások, amelyek a parlament elsődleges szerepét megtartják, de sikertelen választás esetén szélesebb választótestületre vagy más kiegészítő intézményi mechanizmusra bízzák a döntést.

Kibővített választótestületi modellek

A parlamenti és a közvetlen államfőválasztás között több európai alkotmányos rendszerben léteznek köztes megoldások. Ezek lényege, hogy az államfőt továbbra sem közvetlenül a választópolgárok választják meg, de a döntés nem is kizárólag az országos parlament kezében van. A parlamenti képviselők mellett valamilyen szélesebb választótestület is szerepet kap, amely jellemzően területi, tartományi, regionális vagy önkormányzati képviseleti elemekkel egészíti ki az államfőválasztást. Ilyen megoldás működik Németországban, Olaszországban és Észtországban is.

Németországban a szövetségi elnököt a Szövetségi Gyűlés választja meg. Ez a testület a Bundestag valamennyi tagjából és ugyanannyi, a tartományi parlamentek által választott küldöttből áll. A tartományi küldöttek száma az egyes tartományok népességéhez igazodik, megválasztásuk pedig az arányos képviselet elvei szerint történik. A német modell tehát a szövetségi államszerkezetből következik, Magyarországra ugyanakkor ez a megoldás közvetlenül nem ültethető át.

Olaszországban szintén kibővített választótestület dönt a köztársasági elnök személyéről. Az olasz alkotmány szerint az államfőt a parlament két háza együttes ülésen választja meg, és a választásban a régiók küldöttei is részt vesznek.

Magyar szempontból különösen érdekes az észt megoldás, mert ez nem föderális államszerkezetre épül, mégis képes a parlamenti döntéshozatalt – ha szükséges - egy szélesebb, közvetett választótestülettel kiegészíteni. Észtországban az államfő megválasztására elsőként a parlament, a 101 tagú Riigikogu kap lehetőséget. A jelöltállításhoz legalább a parlamenti képviselők egyötödének támogatása szükséges, ami a gyakorlatban legalább 21 képviselőt jelent. A megválasztáshoz a Riigikogu kétharmados többsége kell, vagyis legalább 68 képviselő támogatása szükséges.

Ha az első fordulóban egyik jelölt sem szerzi meg ezt a minősített többséget, új jelöltállítás után második fordulót tartanak. Amennyiben ez is eredménytelen, harmadik forduló következik a második forduló két legtöbb szavazatot kapott jelöltje között. A parlamenti szakaszban mindhárom fordulóban kétharmados támogatás szükséges az elnök megválasztásához.

Innentől kezdve térünk el a korábbi magyar szabályozástól. Hazánkban a 2012 előtti rendszerben a harmadik fordulóban már a két legtöbb szavazatot kapott jelölt közül az egyszerű többséget szerző jelölt nyert.

Ha a Riigikogu a harmadik fordulóban sem tud köztársasági elnököt választani, a döntés átkerül egy kibővített választótestülethez, észtül a Valimiskoguhoz. Ez a testület a parlamenti képviselőkből és az önkormányzati tanácsok képviselőiből áll. Az önkormányzati képviselők száma az aktuális közigazgatási beosztástól és az adott településen élő, választójoggal rendelkező állampolgárok számától függ.

A választótestületben nem kizárólag a parlamenti harmadik fordulóban szereplő jelöltek indulhatnak. A Riigikogu harmadik fordulójának jelöltjei automatikusan felkerülnek a szavazólapra, de legalább 21 választótestületi tag új jelöltet is állíthat. Az első fordulóban az a jelölt lesz köztársasági elnök, aki megszerzi a szavazásban részt vevő választótestületi tagok többségének támogatását. Ha ez nem sikerül, ugyanazon a napon második fordulót tartanak a két legtöbb szavazatot kapó jelölt között, és ekkor is a részt vevő választótestületi tagok többsége dönt. 

Az észt modell lényege, hogy fokozatosan próbálja feloldani a politikai patthelyzetet. Először a parlamentnek ad lehetőséget arra, hogy magas, kétharmados többséggel válasszon államfőt. Ha ez nem sikerül, akkor nem egyszerűen leszállítja a parlamenti küszöböt, hanem egy szélesebb, de továbbra is közvetett legitimációjú testülethez viszi át a döntést, amelyben már az önkormányzati szint is megjelenik.

Magyarországon egy ehhez hasonló eljárás elvileg bevezethető lenne és a jelenlegi rendszerhez képest plurálisabb államfőválasztást eredményezhetne, miközben nem vezetne közvetlen elnökválasztáshoz. A modell különösen azért lehetne érdekes, mert az önkormányzati választások politikai ciklusa legtöbb esetben eltér az országgyűlési választásokétól, így egy önkormányzati képviselőkkel kiegészített választótestület valamelyest mérsékelhetné az aktuális parlamenti többség kizárólagos döntési helyzetét. Ez természetesen nem szüntetné meg a pártpolitikai logikát, hiszen az önkormányzati szereplők jelentős része is pártpolitikai kötődésű.

Ugyanakkor Magyarország az elmúlt időszakban is több olyan, kikövezetlen útra lépett, amely nem annyira elterjedt parlamentáris demokráciákban, Európában pedig példa nélküliek. Ilyen megoldás a miniszterelnöki mandátum 8 évben, valamint a képviselői mandátum 12 évben (3 ciklusban) történő maximálása.

Felvethető ezért egy ennél szokatlanabb, részben szakmai legitimációra építő konstrukció is. Ebben az esetben a választótestület nem kizárólag politikai mandátummal rendelkező szereplőkből állna, hanem meghatározott köztestületek, egyetemek, tudományos intézmények, szakmai kamarák vagy más alkotmányosan nevesített szervezetek delegáltjai is részt vehetnének az államfő megválasztásában. Egy ilyen modell célja az lenne, hogy a köztársasági elnök személyéről ne kizárólag a pártpolitikai tér szereplői döntsenek, hanem olyan intézmények is részt vehessenek a folyamatban, amelyek elvileg a szakmai, tudományos vagy társadalmi tekintélyt képviselik.

Ez a megoldás ugyanakkor komoly alkotmányos kockázatokat is hordozna. Pontosan meg kellene határozni, hogy mely szervezetek delegálhatnak, milyen legitimáció alapján, milyen eljárásban, és hogyan kerülhető el, hogy a szakmai vagy köztestületi delegálás maga is politikai befolyás alá kerüljön.

A kibővített választótestületi modellek tehát nem szüntetik meg a politika szerepét az államfőválasztásban, de képesek lehetnek annak mérséklésére. Előnyük, hogy a parlamentáris kormányforma keretein belül maradnak, ugyanakkor szélesebb legitimációt biztosíthatnak, mint a tisztán parlamenti választás.

Az államfő közvetlen választása

A harmadik lehetséges út a köztársasági elnök közvetlen választása. Erre Európában több parlamentáris berendezkedésű államban is találunk példát, Írországban, Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában.

A közvetlen választás során az államfő nem a parlamenttől, hanem közvetlenül a választópolgároktól kap felhatalmazást. Ez erősebb demokratikus legitimációt adhat a tisztségnek, ugyanakkor önmagában nem határozza meg az államfő tényleges közjogi súlyát. Írországban például a köztársasági elnököt közvetlenül választják, de szerepe alapvetően reprezentatív és alkotmányőrző jellegű marad.

Ausztria más típusú példát jelent. Az osztrák szövetségi elnököt szintén közvetlenül választják, és az alkotmány a magyar vagy ír államfőnél erősebb jogosítványokat ismer el számára. A politikai gyakorlatban azonban az osztrák államfők rendszerint önkorlátozó módon járnak el, és a parlamentáris kormányzás logikáját nem bontják meg. 

A közvetlen államfőválasztással szembeni klasszikus alkotmányos érv éppen ebből indul ki. Parlamentáris rendszerben a végrehajtó hatalom politikai központja a kormány, amely a parlamenti többség bizalmából működik. Ha ezzel párhuzamosan az államfő is közvetlen népi mandátumot kap, akkor a kormány a parlamenti többségre, az elnök pedig a választópolgárok közvetlen akaratára hivatkozhat. Ez különösen akkor okozhat feszültséget, ha az államfő és a kormány eltérő politikai táborhoz tartozik.

A közvetlen választás ezért nem feltétlenül segíti elő az államfő pártpolitikai semlegességét. Ha egy jelölt kifejezetten a kormány ellen indul, különösen egy népszerűtlen kormányzati ciklus végén, akkor könnyen az ellenzéki elégedetlenség politikai kifejezőjévé válhat. Ha viszont a kormány támogatásával indul, akkor a választás a kormány politikai erejének megerősítésévé alakulhat.

Mindkét esetben nehezebben érvényesül az a szerepfelfogás, amely szerint a köztársasági elnök nem egy politikai oldal, hanem az egész nemzet nevében lép fel.

Magyarországon ezt a kockázatot tovább erősíti a politikai verseny blokkosodott jellege. A pártidentifikált szavazók - akik politikai döntéseiket tartós pártkötődésükből, politikai táborhoz tartozásukból vagy erős kormány–ellenzék viszonyításból vezetik le – magas aránya miatt a választás könnyedén a kormányoldal és az ellenzék közötti újabb erőpróbáról szólna.

Bár a közvetlen köztársaságielnök-választás gondolata rendszerint jelentős társadalmi támogatottságot élvez, az is kérdéses, hogy egy alapvetően korlátozott hatáskörű államfői tisztség hosszabb távon milyen választói részvételt eredményezne. Az államfői hatáskör megerősítése pedig a megszokott parlamentáris közjogi rendszer megbontásával járna.

A közvetlen választás dilemmájára a jelenlegi magyar helyzet is rávilágit. A Tisza Párt által megfogalmazott elvárás szerint a leendő köztársasági elnök legyen pártpolitikától független, saját teljesítménye alapján köztiszteletben álló személy, és legyen képes a nemzet egészét képviselni. A vita ugyanakkor azt is megmutatta, hogy a politikai közösség egy része nem elsősorban békítő vagy pártpolitikától távol álló államfőt,

hanem az Orbán-korszak következetes kritikusát látná szívesen a tisztségben.

Ez a példa jól mutatja, hogy a közvetlen választás legalább annyira pártossá válhat, mint a parlamenti választás. Egy országos elnökválasztási kampány szükségszerűen politikai versenyt teremt. Még akkor is, ha a jog formálisan korlátozná a pártok jelölési lehetőségét, a pártok közvetett támogatása, kampánybeli mozgósítása vagy háttérszervezeteiken keresztüli jelenléte nehezen lenne kizárható.

A közvetlen választás ezért nem szünteti meg a pártpolitikai befolyást, legfeljebb más formába helyezi át.

Elvileg bevezethetők lennének erősebb összeférhetetlenségi szabályok is. Ezek a szabályok mérsékelhetik a közvetlen pártpolitikai beágyazottságot, de nem adnak teljes garanciát a pártpolitikai függetlenségre. Egyrészt a politikai kötődés nem mindig formális tisztségekben jelenik meg, másrészt a túl szigorú kizárási szabályok olyan jelölti kört eredményezhetnek, amelynek tagjai a közvélemény számára kevésbé ismertek, így a választás társadalmi érdeklődése és részvételi hajlandósága is csökkenhet.

A közvetlen elnökválasztás tehát erősítheti a köztársasági elnök demokratikus legitimációját, de nem feltétlenül erősíti a nemzet egységét kifejező szerepét.

A győztes jelölt a választók többségének felhatalmazásából nyeri el tisztségét. A közvetlen választás ezért inkább a népszuverenitás többségi dimenzióját fejezi ki, míg a köztársasági elnöki tisztség alkotmányos rendeltetése elvileg a nemzet egységének megjelenítése volna.

Hogyan lesz jó köztársasági elnök?

A fenti modellek alapján nem állítható, hogy létezne egyetlen, minden körülmények között legjobb államfőválasztási módszer. Közvetlen választással, parlamenti döntéssel és kibővített választótestületi eljárással is lehet jó és rossz államfőt választani. A választási forma meghatározza a jelölés politikai logikáját, a szükséges támogatás típusát és a legitimáció forrását, de önmagában nem garantálja az államfő személyes alkalmasságát, intézményi önmérsékletét vagy pártpolitikai távolságtartását.

A köztársasági elnök megválasztását szabályozó normák legfeljebb kereteket teremtenek. Erősíthetik a kompromisszumkényszert, szélesíthetik a legitimációt, kizárhatnak bizonyos közvetlen politikai összeférhetetlenségeket, vagy átláthatóbbá tehetik a jelölési folyamatot. Ugyanakkor egy korábbi politikus is lehet alkalmas köztársasági elnök, ha képes elszakadni pártlojalitásától, és egy formálisan párton kívüli szereplő is lehet alkalmatlan, ha működésében egyértelműen valamely politikai tábor elvárásait követi.

Ezért a köztársasági elnök megválasztásának reformja csak részleges választ adhat a problémára. Az intézményi szabályok segíthetnek abban, hogy a tisztség ne váljon a mindenkori parlamenti többség vagy politikai tábor zsákmányává.

A köztársasági elnöki intézmény tekintélyét azonban végső soron mindig az államfő személyes működése teremti meg vagy rombolja le.

Címlapkép forrása: MTI Fotó/Bruzák Noémi