Ha ön is úgy érzi, hogy a mai zenék többsége köszönőviszonyban sincs a kilencvenes évek minőségi hangzásaival, akkor nem a készülékében van a baj. Persze berendezéseinkben mégiscsak ott feszül a gond, hiszen a kereskedelmi rádiók mintha évek óta beragadtak volna egy tonna szurokba, amely nem engedi őket, hogy műfajilag és zenekarilag tágabbra nyissák az ollót. Így joggal érezheti az olvasó, mintha mindig ugyanaz a lemez forogna.

De léteznek még időtlen minőségi mércék, amelyek  fittyet hánynak fittyet hánynak a mesterséges fősodorra. Olyanok, mint a holland The Gathering együttes, amely szombat este a budapesti Barba Negrában bizonyította be,

Még szerencse, hogy vannak olyan hazai helyszínek, ahol a hozzájuk hasonló zenekarok meg tudják mutatni magukat évről évre sok ezer ember előtt, ha már a földi sugárzású magyar rádiók ügyet sem vetnek rájuk.

A már számos magyar koncertet maga mögött tudó holland banda ráadásul nem is akármilyen felállásban érkezett el hozzánk, és nem is akármilyen apropóból. Harminc évvel ezelőtt jelent meg az az albumuk, amely meghozta a világhírnevet számukra: a Mandylion, amelyet a jubileum alkalmából most nekünk is előadtak a világturné részeként. Dalai most is olyan megkapóan szóltak a színpadon, mint annak idején, amikor megjelentek. Ehhez persze kellett Anneke van Giersbergen is, akinek a hangja oly jellegzetesnek, erőteljesnek és tisztának hat a keményebb műfaj énekesnői között, hogy ha csak ő lenne egyedül az egész szcénában, akkor sem lenne hiányérzetünk. Nélküle nem is vált volna korszakalkotóvá a Mandylion.

Anneke valóságos tünemény, aki nemcsak a férfiakat, de a hölgyrajongókat is elvarázsolja énekével, mosolyával és a bármekkora koncerttermet átölelni képes személyiségével. Érezhető mély tisztelet sugárzott felé és a zekekar többi tagja felé most is, hiszen mindnyájan óriási teljesítményt nyújtottak. 

Anneke, az alapító Rutten fivérek, valamint Jelmer Wiersma, Hugo Prinsen Geerligs és Remco van Zandvoort a Mandylion számait megkeverve, de az egész albumot lejátszották nekünk. A korong egyik legdinamikusabb számával, az Eléanorral indítottak, majd jött a zúzós Fear the Sea, és a szférákat megnyitó In Motion #1. Ekkor kaptunk egy kis ugrást az 1997-es Nighttime Birds című mesés korongjukhoz, amelyről az On Most Surfaces című opust játszották el. Sejthető volt, hogy a Mandylion utáni lemezekről is lesznek dalok, mert a most jubiláló lemez épp hogy kitesz egy óra zenei anyagot. Így hallhattuk a Souvenirsről a Broken Glasst, a How to Measure a Planetről pedig a sodró lendületű, mégis trükkös Great Ocean Roadot is.

Anneke a setlist vége felé ráadásul mintha egyre technikásabb nótákat választott volna magának: a koncert közepén felcsendült Probably Built in the Fifties mélységei és magasságai is teljes mértékben az ő utánozhatatlan hangjára lettek szabva, ahogy a Mandylion legnagyobb slágeréé is. Ez a Leaves, amelynek klipjében mutatkozott be először az akkor még 23 éves Anneke.

 Ugyanezt szeretnénk átélni, amikor újrajátsszák majd nekünk a későbbi szférikus alapműveket, mint a Nighttime Birds vagy a Home, amelyek megannyi hangzásbeli és ritmikus párhuzamot rejtenek, mégis egyenként számítanak briliáns albumoknak. De jó lenne, ha nem több év kihagyással, a jubileumokat követve térne vissza hozzánk a The Gathering, ami remélhetően megmarad ezzel a jól bevált, összeszokott, barátságos és vérprofi felállással.