A műfajnak megvannak a maga klasszikusai, Walter Hill (A harcosok, Ha eljönnek a bomberek), John Carpenter (Menekülés New Yorkból, Vámpírok), Robert Rodriguez (Desperado, Sin City), vagy Nicolas Winding Refn (Drive) alkotásai, de a kevésbé kultikus darabok között is akadnak apró gyöngyszemek, mint az abszurd humorban tobzódó Golyózápor (amiben a Clive Owen főhőse egy répával végez az ellenfeleivel, és még egy tűzharc közben sem hajlandó megszakítani a szexuális aktust Monica Beluccival), vagy ­Dwayne Johnson szikár bosszúfilmje, a Rohanás. A közelmúlt hasonló húrokat pengető stílusgyakorlatai közül toronymagasan kiemelkedik az akciókoreográfiát új szintre emelő, neonfényekben úszó John Wick első része (amiből mára nemcsak egy roppant népszerű franchise, hanem számos hasonmás is kinőtt, mint az Atomszőke, a Senki, a Kate, vagy a Lőpor turmix). Ebből a felsorolásból is látszik, hogy ezek a filmek, induljanak ki bármennyire is egyszerű – jellemzően a szerelem és a bosszú érzésére felfűzött – alapötletből, az igazi kulcskérdés mindig az egyedi rendezői vízió. Mindez ráadásul független attól, hogy a rendezők célja pusztán az öncélú érzelmi hatások általi szórakoztatás (lásd a Desperado vagy a Golyózápor esetét), vagy a papírvékony történet elmélyítése puszta (audio)vizuális megoldások által (lásd a Harcosok vagy a Drive esetét).

A Motor City visszarepít minket a VHS-korszakba

A vizuális dominancia és a klipesztétika mellett jellemző ezekre a filmekre, hogy legtöbbször a párbeszédek is másodlagosak bennük, a karakterek pedig inkább csak stílusikonok, semmint hús-vér emberek. A Motor City azzal próbálja emelni a tétet, hogy jószerével egyetlen párbeszéd sincs benne, cserébe térdig gázol a lassított felvételekben, a véres erőszakban és a 70-es évek Amerikájának megidézésében.

Utóbbit a romos díszleteken és a szemcsés képen túl leginkább a zenével éri el, de csak felemás sikerrel. Minden nagyobb jelenethez egy-egy, többé-kevésbé korabeli betétdal társul (az egyetlen jelentős kivétel a filmben is cameózó Jack White egyik régivágású szerzeménye, az Archbishop Harold Holmes), amik viszont csak hullámzó mértékben működnek aláfestésként. Gyakorlottabb filmnézők számára a Nights In White Satint, a Cat People (Putting Out Fire), vagy a The Chain túl ismerősen csenghet ahhoz, hogy ne csorbítsák valamennyire a Motor City integritását. A három említett dalból (nálam) csak egy működött igazán, sokkal jobb összhatást értek el a kevésbé elhasznált betétdalok. 

A B filmes franchise-okon edződött Chad St. John (Támadás a Fehér Ház ellen 2. – London ostroma, Feláldozhatók 4) forgatókönyvéből dolgozó Potsy Ponciroli többször is rendkívül ügyesen oldotta meg a párbeszédmentesség okozta kihívásokat (beszédes tekintetek, szimbolikus erejű motívumok, mint a jegygyűrű vagy a kávéscsészével vívott dominanciaharc), mégsem különösebben érezni az ő egyéni arcélét.

A style over substance mozik – talán meglepő módon – olyan szerzői filmek, amik az akció­zsánerrel kísérleteznek, de csak akkor kelnek igazán életre, ha egy ritka tehetség áll mögöttük. Ponciroli pedig nem tűnik annak. Ugyanakkor mégsem kárhoztathatjuk a rendezőt, amiért nem nő fel Walter Hill vagy Nicolas Winding Refn szerzőisége mellé, főleg hogy a Motor City így is merész és érdekes stíluskísérlet, egyben nosztalgikus időutazás is abba a korba, amikor az ilyen B filmek főszereplőjét még Charles Bronson alakította. Ha értjük a játékot, a sablonos történet láttán sem mocorgunk türelmetelenül, sőt többször meg is tud lepni (különösen Ben Foster egyedi gengszterparódiája). A film ráérősen építi az erőszakjeleneteket, ahol aztán valóban embertelen dolgok történnek a Serpicóra fazonírozott Pablo Schreiberről például már a legelején sejtjük, hogy fájdalmas véget fog érni – de aligha marad velünk a látottakból bármi is.