Az amerikai légitámadás felkészületlenül érte a magyar fővárost, ami a halálos áldozatok magas számában is megnyilvánult; az április 3-i bombatámadás összesen 1073 civil halottat követelt. Az addigi hátországi béke csalóka reményében élő Magyarországot 1944. április 3-án visszavonhatatlanul elérte a háború.

Dávid kibontakozó küzdelme Góliát ellen

A dél-olaszországi katonai reptereken állomásozó 15. amerikai légi hadsereg (15’th Army Air Force, AAF) bevetésenként több száz négymotoros hadászati bombázóból álló kötelékei 1944. április 3-tól kezdve egészen 1945. március 27-ig váltakozó intenzitással, de gyakorlatilag folyamatosan támadták a magyarországi közlekedési infrastruktúrát, a hadiüzemeket és olajipari létesítményeket, ami a rettenetes anyagi károkon kívül emberéletben is súlyos áldozatokat követelt az országtól. Az angolszász bombázóoffenzíva az 1944-es év tragédiákkal terhes késő tavaszi és nyári hónapjaiban érte el a csúcspontját. A magyar történelem legnagyobb légi támadása 1944. július 2-án következett be, amelyben a 15. légi hadsereg 620 Boeing B–17 Flying Fortress és Consolidated B–24 Liberator típusú négymotoros stratégiai bombázója, továbbá a négymotorosok védelméről gondoskodó 300 North American P –51 Mustang, valamint Lockheed P–38 Lightning vadászgép vett részt. A nyomasztó számbeli fölényben lévő angolszász gépek ellen a honi légvédelem egyszerre legfeljebb csak 20-30 vadászgépet tudott a magasba emelni, így a magyar vadászpilóták minden egyéni hősiessége ellenére ez a harc végig az apró Dávid küzdelme volt Góliát ellenében.

Kállay és Horthy is úgy vélte, hogy csak a német megszállás miatt kezdték el az ország bombázását

A hazai történelmi köztudatban mind a mai napig erősen él az a tévhit, hogy a pusztító angolszász bombázóoffenzíva az ország 1944. március 19-i német megszállásának volt az egyenes következménye. Ez a téves vélekedés azonban nemcsak az utókor emlékezetébe ivódott be mélyen, hanem az ország akkori vezetőinek, Kállay Miklós miniszterelnöknek és Horthy Miklós kormányzónak, továbbá a korabeli magyar közvéleménynek is ez volt a meggyőződése. A látszat talán alá is támaszthatta ezt a vélekedést, hiszen március 19-e előtt annak ellenére, hogy a budapesti kormány a náci Németország szövetségeseként már 1941 decemberében hadat üzent az Egyesült Államoknak, illetve Nagy-Britanniának, nem érte bombatámadás Magyarországot, pedig az amerikai légi kötelékek ezt megelőzően is többször áthaladtak a Dunántúl légterén, ausztriai és németországi célpontok ellen repülve. A náci Németország Szovjetunió elleni offenzívája 1941 decemberében Moszkva előtt elakadt, a rá következő évben, a sztálingrádi katasztrófa után pedig a Harmadik Birodalom végleg elvesztette a hadászati kezdeményezést a keleti fronton, és ezután már csak idő kérdése volt, hogy mikor fog megtörténni az amerikai–brit szövetséges haderő európai partra szállása, illetve a náci Németország bukása. A keleti fronton elszenvedett kudarcok kijózanítóan hatottak a magyar államvezetésre; Horthy kormányzó 1942 márciusában menesztette a túlzottan németbarát Bárdossy László miniszterelnököt, és közeli hívét, Kállay Miklóst nevezte ki kormányfőnek azzal a bizalmas meghagyással, hogy szervezze meg az angolszász szövetségesekkel való titkos kapcsolatfelvételt, és készítse elő az országnak a német szövetségből, illetve a háborúból történő kilépését. Kállay titkos tárgyalásairól azonban a német hírszerzés pontos információkkal rendelkezett, ezért Hitler már 1943 őszén elhatározta Magyarország katonai megszállását, ami 1944. március 19-én be is következett. Kállay Miklós a saját érdemének tulajdonította, hogy a német megszállásig elmaradtak a szövetséges bombatámadások általa vélelmezetten a titkos béketapogatózások miatt. Horthy szintén ugyanígy vélekedett, de a történelmi valóság teljesen más képet mutat.

Már ez első casablancai konferencián eldőlt Magyarország sorsa

A kelet-közép-európai, és így benne a magyarországi célpontok elleni átfogó hadászati bombázásokról Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, valamint Winston Churchill brit miniszterelnök első casablancai konferenciáján született döntés, 1943 januárjában. A két szövetséges nagyhatalom vezetője elhatározta, hogy Észak-Afrika elfoglalása, majd az innen Olaszország ellen indított partraszálló hadművelet sikeres befejezése után az Észak-Afrikában állomásozó 15. légi hadsereget áttelepítik Dél-Olaszországba, és a légi háborút új hadműveleti irányként kiterjesztik Közép-Európára, benne Magyarországra is. Roosevelt és Churchill jóváhagyták a Plane CBO-t, a szövetségesek hadászati bombázó hadműveletének tervét, amely a Dél-Olaszországba telepítendő amerikai stratégiai bombázóerők jelentős fejlesztését írta elő azzal, hogy legkésőbb 1944 márciusára készen kell állniuk a kelet-közép-európai célpontok elleni bevetések megkezdésére. Az angolszász szövetségesek 1943 májusára teljesen megsemmisítették az észak-afrikai német és olasz erőket, ami megnyitotta számukra az utat a szicíliai partra szálláshoz. 1943 júliusában Mussolini fasiszta rendszere összeomlott, a délolasz területek pedig az angolszász szövetséges haderő birtokába kerültek. 1943 őszén Bari és Foggia térségében rohamtempóban kezdődtek el a kiterjedt repülőtér-építkezések. Ira C. Eaker repülő altábornagy, a 15. amerikai légi hadsereg újonnan kinevezett parancsnoka ezért már a Plane CBO-ban meghatározott időpont előtt, 1944 januárjában azt jelenthette a feletteseinek, hogy légi hadserege elérte a folyamatos hadászati bevetésekhez szükséges harckészültségi szintet. 1944 januárjában a Dél-Olaszországba áttelepült 15. légi hadsereg 21 stratégiai bombázó, valamint 7 vadászcsoportja, összesen 1500 négymotoros hadászati bombázógép és 800 vadászgép várta az első bevetésre szóló parancsot.

Csak a rossz időjárás akadályozta meg az első amerikai bombatámadást

Horthy kormányzónak és Kállay miniszterelnöknek mindeközben fogalma sem volt arról, hogy az angolszász szövetségesek – akikkel javában folytak a kulisszák mögötti titkos tárgyalások – 1943 őszén már befejezett tényként kezelték a Magyarország ellen indítandó bombázóhadjáratot, a konkrét bevetési parancs kiadása pedig csak a teljes harckészültségi szint elérésén és a meteorológiai körülményeken múlott. A magyarországi bevetéseken a fő prioritásokat változó sorrendben ugyan, de a bombázóoffenzíva kezdetétől egészen a befejezéséig, vagyis 1945 márciusának végéig a közlekedési infrastruktúra, mindenekelőtt a vasúti hálózat és pályaudvarok, az olajipari létesítmények, valamint a hadi, illetve a katonai jelentőségű üzemek és gyáregységek pusztítása jelentették. A 15. amerikai légi hadsereg 1944. február 2-án, tehát még csaknem másfél hónappal a német megszállás előtt kapta meg az első Magyarország elleni bevetési parancsát. A műveletet csak az időjárási körülmények drasztikus elromlása miatt fújták le. Ezután két hétig – máig nem ismert okból – levették a magyarországi célpontok támadását a hadműveleti tervből, de később, március 25 -én a szövetséges légierő földközi-tengeri parancsnokságnak algíri főhadiszállása ismét arra utasította Eaker altábornagyot, hogy készítse elő a Budapest elleni első hadászati bombázást. Az április 2-án délután 16 órakor Bariban kiadott parancs részletesen meghatározta a másnapi Budapest elleni bevetés célpontjait, illetve kijelölte a műveletben részt vevő stratégiai bombázó egységeket és a kíséretükre rendelt vadászalakulatokat. 

Budapest mit sem sejtő polgársága aznap élte át az utolsó békebeli estéjét a magyar fővárosban. Az április 3-i légitámadásban – a majdnem egy évig tartó angolszász bombázóoffenzíva nyitányaként – a 15. légi hadsereg összes, mind a 16 bombázóosztálya részt vett, és e támadóerőből kilenc osztály kapott Budapest bombázására parancsot. 1944. április 3-án délelőtt a fővárosban felvijjogó légvédelmi szirénák hangja vetett véget annak a három éve tartó hamis illúziónak, hogy talán Magyarországot, „a béke szigetét” elkerüli a háború pusztító forgószele.

(Borítókép: Ira C. Eaker repülő altábornagy)