Napraforgók mosolyognak táblákban az út mentén. Éppen egy ilyen, sárga, vigyorgó csapat mellett parkolunk le a rendezvénynek idén otthont adó Jászboldogházán. Követjük a zeneszót, az orrunkba szökő kellemes illatokat, a népviseletbe öltözőket. Nem győzzük kapkodni a fejünket, hiszen a reggeli órákban egyszerre több program kezdődik: fiatalok rúgják a bőrt a homokos standfocipályán, drukkszótól hangos a jász települések népi olimpiájának helyszíne, javában zajlik a pálinkamustra meg a főzőverseny. Baráti vetélkedések, felüdítő beszélgetések és közös programok – a világtalálkozó az emberi kapcsolódásokról szól, amire nagy szükség van.
Amolyan tessék-lássék próbálkozásként esőcseppekkel fenyeget az ég, de nem komoly a szándéka. Mit sem törődve az időjárás próbálkozásaival, jár a lába a zöld, jász mintás kötényt viselő asszonynak, aki a kecskelábas sátor alatt hagymát aprít. Székelykáposzta fő majd bográcsban. Attól jászsági, mert itteni hagyományok szerint, vagyis füstölt hússal és kolbásszal készül.

– Hányan lesznek? – kérdem Farkas Szilviától, aki öleléssel üdvözli kedves ismerősét, Erikát.

– Remélhetőleg sokan, mert jött a focicsapatunk, s mi, Jászárokszállást képviselve. Nem az önkormányzatnál dolgozunk, ugyanakkor tevékenyen kivesszük a részünket a közös programokból. S ilyen jó barátok vesznek körül bennünket, akik egy telefonszóra csatlakoznak – sandít barátnőjére, majd folytatja:

– A jász tudat éppen azt jelenti, hogy bár a nagyvilág ezer lehetőséggel csábított, sosem vágyódtam el. Nem is tudnám elképzelni az életemet máshol. A faluban laknak a nagyszüleim, a barátaim, ott van a munkahelyem, a gyerekeim ide járnak iskolába. Így volt régen szokás a paraszti világban is. Ebben, mint sok más dologban is, vissza kell nyúlni a gyökerekhez. Ezért jelentős a jász világtalálkozó, amin mindig részt veszünk, képviselve a településünket.

Némileg arrébb, többedmagammal meglepődve nézem, hogy előbb a húst kanalazzák a főzőedénybe, majd utólag kerül bele a zsírral átitatott lecsós alap. A bográcsot színültig töltik. A huszonegy tagot számláló – köztük a legfiatalabb tizennégy esztendős – jászdózsai hagyományőrző csoport úgy mondja, ha már szabad tűzön főznek, akkor tisztességes mennyiséget odaraknak.

A pincepörköltbe csülök, lapocka, köröm és comb is kerül, de kétségkívül a térség legkülönlegesebb étke a pandúrgulyás, amit a Boldog Bográcsok csapata főz. A recept születéséhez jópofa történet tartozik. Eszerint népes külföldi delegáció érkezett váratlanul az egykor Jászberényben működő Lehel Gyöngye étterembe. Koha Csaba séf fogta a fejét, hogy hirtelenjében milyen fogással kápráztassa el a vendégsereget. Rögtönzött abból, ami a rendelkezésére állt: borjúlábszárból, velős csontból és agyvelőből levest főzött, zöldségekkel, gombával, borsóval, zöldbabbal gazdagítva, tárkonyos tejföllel behabarva. Már a puszta elmondásból is összefut a nyál a szájunkban. De az elkészülésre még egy-két órát várni kell.

Az illatok mellett mi lehetne jobb étvágygerjesztő a pálinkánál? Ezért a mustrahelyszínen időzünk, ahol tömve az asztal a térségben készült kiváló italokkal: alma, birs, körte, cseresznye, szilva, és olyan különlegességek is sorakoznak, mint a borzag.

De az ízlelőbimbók kényeztetése előtt beiktatunk egy kis testmozgást. Nem tevőlegesen, csupán szemlélőként veszünk részt a jász települések népi olimpiáján. Az ugrókötéllel kerek ötszázat kell teljesíteni, minden csapattagnak legalább egyet. S még akad bőven miből mazsolázni a versenyszámok közül: krumplivetés, talicskázás, célba dobás. A helyi tűzoltók által összeállított feladatok – a tömlővel futás, egy lábos víz eljuttatása egyik helyről a másikra, továbbá bekötött szemmel fel kell ismerni az előzetesen megismert felszerelési elemeket tapintás alapján – bizony megizzasztják a csapatokat. Nagy a drukk, hisz mindenki győzni jött.

Nyüzsgölődnek a medencénél is. Balogh Tibor, vagyis Tibi bácsi A labda varázsa program (lényege, hogy játékos formában, vízilabdázással tanítja meg a gyerekeket úszni) segítségével tart bemutatót a fiataloknak a strandon. A szemfülesek egyből kiszúrják Kósz Zoltán olimpiai bajnok vízilabdázót a medencében, aki hasznos tanácsokkal látja el a fiatalokat.

Már a parton álldogál, amikor megszólítjuk. Kiderül, jó barátságot ápol Tibi bácsival. Ő invitálta a világtalálkozóra, ahol büszkén mutatta be a vízilabdás tevékenységüket. A sportoló pedig, aki nagyon szereti a magyar vidéket és nagyra becsüli az értékes emberi kapcsolatokat, egy pillanatig sem gondolkodott, elfogadta a meghívást. Mindig örül, ha fiataloknak segíthet belekóstolni a vízilabdába. 

Véleménye szerint az eredményes, népszerű sportág jelentős közösségi élményt ad. Nem hiá­ba kapott helyet a jász világtalálkozón.

+

A kezdetben egy-, 2002-től háromnapossá alakult rendezvényen sokféle színes program közül választhatnak a résztvevők. Az esemény a jász kézműveseknek is fontos bemutatkozási lehetőség. Áruik tarka sokaságának pásztázásával aligha tud betelni a szemünk. A vendégművészek, együttesek színvonalas előadása sok fiatalt is vonzott. A népi játszótérrel a kicsikre, a mézkóstolóval pedig minden korosztályra gondoltak a szervezők.

A programokkal párhuzamosan faluszerte több tárlat megtekinthető. A retró játékok – köztük lemezautókat, Götz babákat, régi mesekönyveket – között barangolunk, s szemben, az iskola épületében kaptak helyet a kézműves alkotók munkái, a gyerekeknek meghirdetett rajzpályázat beérkezett és zsűrizett művei, valamint egy helyi hobbifotós képeiből összeállított válogatás. Végignézzük a jubileumi alkalomra készített, az eddigi világtalálkozók tablóit, így merülünk el a múltban. Az elsőt 1995-ben rendezték meg Jászberényben. A nagy siker nyomán ezt követően más-más jászsági község vállalta magára a megtisztelő feladatot. Több kiemelt, a település életét meghatározó évforduló is közrejátszott abban, hogy idén Jászboldogháza ad otthont az eseménynek. Azon túl, hogy húsz éve, 2006-ban szerveztek jász világtalálkozót, ez évben ünneplik önálló településsé válásuk 80. évfordulóját.

– Egykor tanyavilág húzódott itt – meséli Koczá­né dr. Fehérváry Mária polgármester, miközben visszaérve a strand területére, sétálni invitál. – 1963-ban hatalmas árvíz öntötte el a területet, amely következtében sok tanya összeomlott, lakhatatlanná vált. Az itt élők elkezdték újjáépíteni, így alakult ki a falu mai képe. Lélekszáma 1700 körül mozog. Többen a mai napig mezőgazdaságból boldogulnak, mások eljárnak dolgozni messzebbre, de helyben, a közintézményekben is akad egy-két munkalehetőség. Jó a vonatközlekedés, mivel Jászberény és Szolnok között vagyunk félúton. Nyugalmas, békés az élet Jászboldogházán, jó a közbiztonság, ezért sokan választják a falut otthonuknak.

– A környékbeli önkormányzatokkal rendszerint találkozunk, együtt dolgozunk a céljaink megvalósításáért, a közös hagyományok megőrzésért. Ennek legkiválóbb példája a világtalálkozó, ahol idén 39 környékbeli település képviselteti magát – tekint körbe büszkén. – A jász ember mindig tudta, hogy az erő a közösség összefogásában rejlik. Elődeink nemcsak a múlt emlékét hagyták ránk örökül, hanem azt a hitet is, hogy egymásba kapaszkodva minden nehézséget le tudunk győzni. A világtalálkozó évről évre emlékeztet arra, hogy bármerre is sodorjon bennünket az élet, a gyökereink összekötnek bennünket. Egyként dobban a szívünk. A rendezvény a hagyományok mellett azokról az emberekről is szól, akik munkájukkal, példamutatásukkal erősítették a közösséget. Akik már nem lehetnek köztünk, azok is örömmel láthatják fentről, hogy a jászok közössége él, összetart és ismét (1998 óta tartva a hagyományt) jászkapitányt avat – említi a díszünnepség legfelemelőbb pillanatát.

A főpapi mise után következett a települések díszes felvonulása, a viseletek színpompás bemutatója. A települések képviselői lovas bandérium vezetésével érkeztek az ünnepség helyszínére, ahol a elhangzottak a köszöntők, majd színvonalas műsor vette kezdetét. A Jászok Egyesületének elnöke adta át a nagy elismerésnek számító Jászságért Díjat, valamint kiosztották a díszpolgári címet.

Rendszerint a rendező település választja meg a jász kapitányt. Hagyományos viseletben, díszes ceremónia kíséretében avatják fel, amelynek fontos mozzanata, hogy bort iszik a jászok legfőbb ereklyéjéből, a jászkürtből. Felharsannak a kürtök, galambok röppenek, így teszik emlékezetesebbé a megható pillanatot. Az első jászboldogházai jász kapitány Nagy Albert volt. Hatalmas tudással rendelkezett, nagy tisztelet övezte személyét, mindenki szerette – így emlékeznek rá a falubeliek.

+

Méltóságteljes tartásáról könnyen megismerjük, és megszólítjuk a frissiben jász kapitánnyá avatott Baranyi Istvánt. Az elkötelezett lokálpatrió­ta, hagyományőrző íjász képviseli majd a jászokat, hagyományaikat és összetartozásukat az elkövetkező egy évben. Fehér parasztinget, pitykés posztómellényt, aranyrojtokban végződő fekete csokornyakkendőt – hétköznapinak mondott viseletet öltött ma, akárcsak a karjába kapaszkodó jász kapitány asszony, aki úgynevezett gyüvő-menő ruhát hord.

– Jásznak lenni a mai világban könnyű – vélekedik az identitástudat mai megéléséről. – Sokkal megpróbálóbbnak bizonyult, amikor a 13. század folyamán a jászok bevonultak Magyarországra, vagy amikor 1702-ben I. Lipót császár döntése miatt elveszítették az önállóságukat. Felelősségünk ápolni elődeink örökségét, őrizni a gyökereinket. Jászboldogháza a szülőfalum, tíz-egynéhány év kivételével itt töltöttem az életemet. Bár tanulni, szerencsét próbálni hívott a nagyvilág, mindig visszavágytam, hiszen ez a település az otthonom.

A polgármester asszony mutatja be nekünk Túróczi Antalné Sárikát, aki 1981-ben, a családalapítást követően költözött el Jászboldogházáról. Igaz, nem messzire, csak a nagyjából húsz kilométerre odébb lévő Jászberénybe. Mégis elszármazottnak számít, mert életvitelszerűen nem itt él, de szülőföldjéhez ezer szállal kötődik, kezdve a hajdani kedves emlékekkel.

– Nem tudom megmondani, hogy szegények voltunk-e vagy gazdagok, mert pénzünk nem volt, de semmiben sem szenvedtünk hiányt. Hús mindig került a család asztalára. Nagyanyám rendszerint vágott csirkét, kacsát, galambot. A veteményeskertbe hordtuk ki a fúrt kútból kézzel felhúzott vödörrel a vizet öntözni. Csodálatos, boldog gyermekkort töltöttem tanyán, innen ered az erős kötődésem – meséli a színpadtól távolabb, nyugalmasabb részen, egy padon helyet foglalva.

Azért költöztek be a városba, mert akarták, hogy a fiuknak, lányuknak több lehetőségük legyen a tanulásra, sportolásra, kikapcsolódásra. A férjével a hűtőgépgyárban dolgoztak; lakóhelyükön kedves szomszédok vették körül őket. Jó helyre sodorta őket az élet, de Sárika sosem szakadt el Jászboldogházától. Az ott élő szüleihez rendszerint hazalátogatott. Amikor a szervezők meghirdették a jász világtalálkozót, az elsők között jelentkezett, hogy segít a megvalósításban. Például a település múltját bemutató képeskönyvbe régi fotókat válogatott és írt az egykor itt működő radiátorgyárról.

– Két éve hunyt el édesanyám. Akkor törtem a fejem, hogy visszaköltözünk a hajdani szülői házamba. Csak már annyi minden köt Jászberénybe, amely az otthonom, ahogyan Jászboldogháza is – mélázik, majd folytatja. – Egy hasonlat jutott eszembe: ha elültetünk egy fácskát és locsoljuk, tápláljuk, az gyökeret ereszt, az ágai a magasba nyúlnak. Ha viszont nem gondozzuk, elsorvad. Ilyen számomra a szülőföldemhez való kötődésem. Ápolni nem kényszert jelent, örömmel teszem. Hazalátogatok, amilyen gyakran csak tudok. Amíg a Jóisten megengedi…