Az Egyesült Államok kapcsolata a zsidó állammal az utóbbi évtizedekben nem volt konfliktusoktól mentes, annak ellenére, hogy Izrael feltétlenül megbízható szövetségese, jobban, mint Anglia. Elég csak a legutóbbi júniusi szócsatára gondolni Donald Trump és Benjamin Netanjahu között, mert az izraeli miniszterelnök újabb és újabb katonai csapásokat szorgalmazott, amíg Trump már békét akart Iránnal. A két állam vezetői közötti összetűzések végig követhetőek Izrael állam 1948-as megalapítását követően. Azonban három elnök idejében, Truman, Eisenhower, Kennedy, az amerikai külpolitika arra szorítkozott, hogy az arab államokkal jó kapcsolatot tartsanak fönt, mert ez által gondolták Izrael állam biztonságát a legészszerűbben fönntartani. 

A komolyabb vita akkor tört felszínre, amikor Eisenhower-kormányzat 1960-ban egyre élesebb kérdéseket tett föl a Dimona közelében történő rejtélyes építkezéssel kapcsolatban. Az izraeliek szerint textilgyár épült, de nem engedélyezték annak meglátogatását, miközben a New York Times címlapján jelentek meg hírszerzéstől származó fotók. Az amerikaiak gyanították, hogy Dimonában nukleáris fegyvert fejlesztenek, ezt akarták ellenőrizni, de az elutasítása miatt, John Kennedy elnök 1961-es hivatalba lépésével a nézeteltérés teljes értékű válsággá fajult. 

Kennedy elnök erősen elkötelezett volt a nukleáris fegyverek elterjedésének megállításában, és semmiképpen nem akarta, hogy Izrael nukleáris fegyvereket állítson elő. Azonban a zsidó állam vezetői, mint David Ben Gurion eltökéltek volt abban, hogy ez történjen, mert számukra a nukleáris képesség nélkülözhetetlennek tűnt Izraelt érintő fenyegetésekkel szemben. Ben Gurion a feszültség enyhítése érdekében engedett és két amerikai szakember megvizsgálhatta Dimonát, illetve azt, amit megmutattak nekik és arról számoltak be, hogy az atomprojekt békés célú és csak az energiáról és a fejlesztésről szólt. A jelentés lehetővé tette Kennedy és Ben Gurion találkozását ’61 májusában Manhattanben, ahol az izraeli miniszterelnök ugyan Dimona békés jellegét hangsúlyozta, de kétértelműen is fogalmazott: „De meglátjuk, mi fog történni a Közel-Keleten. Nem rajtunk múlik.” Mindezek ellenére az amerikai hírszerzés úgy ítélte meg, hogy Izrael „1965–66-ra elegendő fegyverminőségű plutóniumot tud majd előállítani évi egy vagy két atomfegyverhez.” 

Az izraeli lobbi befolyását a demokrata pártra Kennedy nem hagyhatta figyelmen kívül, ezért is jött létre a találkozó 1962 decemberében Golda Meir izraeli külügyminiszterrel. Kennedy elnök ekkor világosan kifejtette: „Az Egyesült Államok számára az a legjobb módja annak, hogy hatékonyan szolgálja Izrael nemzetbiztonsági érdekeit, ha Amerika fenntartja és fejleszti kapcsolatait a régió többi nemzetével. [Amerika] befolyását ezután szükség szerint igénybe lehet venni az egyes vitákban annak biztosítása érdekében, hogy Izrael alapvető érdekei ne sérüljenek.” Kennedy elnök a zsidó állam nukleáris tényezővé válása miatt nem akart konfrontációt a Szovjetunióval, illetve a környező államokkal. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok nagy részét csak 2016-ben hozták nyilvánosságra. Izrael viszont egyértelműen atomfegyvert fejlesztett. 

A Dimona kapcsán kialakult bizalmatlanság miatt Kennedy és Ben Gurion közötti levelezés egyre jobban eldurvult, és azokat a mai napig nem hozták nyilvánosságra. Ben Gurion szárnysegédje, Yuval Neeman szerint „Kennedy úgy írt, mint egy zsarnok. Brutális volt.” Az izraeli diplomaták úgy érzékelték, hogy az elnök ultimátumot adott nekik, amelyet, ha nem hajtanak végre, az katonai beavatkozást vonhat maga után. Miközben az izraeli vezetésnek azzal kellett szembenéznie, hogy 1963. április 17-én Kairóban egységokmányt írtak alá az Egyesült Arab Köztársaság megújítása érdekében. Ez a pánarab egyezmény Egyiptom, Szíria és Irak által új, föderatív szuperállam létrehozását hirdette ki Izraellel szemben. A Dimona körüli konfrontáció miatt, nagy megdöbbenésre, 1963 júniusában Ben Gurion lemondott és Levi Eshkol lett a miniszterelnök. Izrael fenyegetettség érzését nem lehet figyelmen kívül hagyni, mint ahogy az is kétségtelen, hogy súlyos háborús helyzetben az USA sem hagyta volna cserben az általa létrehozott államot.

Az amerikai szakértők attól tartottak, hogy Izrael az atombomba birtokában visszaélhet erőfölényével és szigorúbb politikát fog folytatni arab szomszédjaival, ami viszont azt eredményezné, hogy ők a Szovjetunióhoz fordulnak segítségért. Nagyjából ez történt, mégis érdekes, hogy Moszkva nem adott atomfegyvert arab államoknak. 

Na, de honnan jutott Izrael atomfegyverhez szükséges plutóniumhoz? Az történt, hogy a pennsylvaniai Apollo nevű kisvárosban lévő nukleáris fűtőanyag-feldolgozó, NUMEC nevű gyárból elloptak mintegy 300 kilogramm fegyverminőségű urán–234-et. Ez tucatnyi atombomba előállítására elegendő. A gyár tulajdonosa egy zsidó üzletember, Zalman Shapiro volt, akinek igen erős cionista kötődése volt. Bizonyíték ugyan nincs, de az Izraellel való összefüggés egyértelmű, ahogy az is, hogy ekkora mennyiségű uránt a CIA segítsége nélkül lehetetlen lett volna kicsempészni. A CIA kémelhárító főnöke, James Angleton kapcsolata a Moszaddal ma már jól ismert, és Angletonnak ma Izraelben két helyen is van emlékműve, nyilván nem véletlenül. Mint Jefferson Morley írja Angletonról szóló könyvében (The Ghost, 2017.): Angleton mindenki másnál jobban lehetővé tette Izrael átalakulását „egy ostromlott telepes államból a világ legnagyobb szuperhatalmának stratégiai szövetségesévé”, vagyis egy regionális nagyhatalommá. 

Kennedy elnök arabokkal kapcsolatos semlegességi politikája 1963. november 22-én Dallasban megpecsételődött. Jött helyette egy Lyndon Johnson nevű elnök, akinek a korrupciós listája olyan hosszú volt, mint a Grand Canyon. Johnsonnal az amerikai–izraeli kapcsolatok új korszaka következett, mert a zsidó állam az addigiaknál sokkal nagyobb pénzügyi, katonai, hírszerzési támogatást kapott. Ennek birtokában Izrael 1967-ben hadüzenet nélküli háborút indított három arab állam ellen és hat nap alatt győzni tudott a jelentős túlerőben lévő egyiptomi, jordániai, szíriai és iraki hadseregek fölött, anélkül, hogy atomfegyvert kellett volna bevetnie. Izrael ekkor szerezte meg a Golán-fennsíkot, Ciszjordániát és Gázai övezetet. Az atomképesség tehát alaposan megnövelte Izrael állam önbizalmát.

Rick Sterling oknyomozó közíró szerint ha Kennedy elnök életben maradt volna és megnyeri a második ciklust, az izraeli–palesztin konfliktus másképp alakult volna és sikerült volna alacsonyabb szinten tartani az erőszakspirált. Izrael azonban nem fogadta el ezt a „gyámságot” és a saját elképzeléseit követte, és ma már nem is nagyon tehet mást. 

Az amerikai–izraeli kapcsolatok Lyndon Johnson elnökségétől rendkívül szorosra fonódtak, mint egy washingtoni szaklap írta: „Lyndon Johnson volt az első, aki az amerikai politikát Izrael politikájával összehangolta” mivel „Johnson elnöksége előtt egyetlen kormányzat sem volt annyira teljesen Izrael-párti és arabellenes, mint az övé”. Washington minden módon védőernyőt tartott a zsidó állam fölé és ez túlzásnak tűnő kapcsolat végül az amerikaiak számára is egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni. Egyre többen teszik föl az USA-ban a kérdést, hogy minek támogatnak egy olyan államot, amely miatt ellenségeket szereznek a Közel-Keleten? Az Izraellel szembeni amerikai elfordulás a 1990-es évekre tehető, amikor már kezdtek olyan könyvek megjelenni, amelyek szerint a Kennedy elnök elleni merényletet a zsidók követték el. Le kell szögeznünk, hogy a dallasi merénylet óta eltelt 63 év nyomozása során soha, egyetlen Moszad ügynököt sem tudtak beazonosítani az elnökgyilkossággal kapcsolatban. 

Izraelnek igazából nem maradt más választása a szűnni nem akaró ellenségeskedés megoldására, mint Nagy-Izrael létrehozása, amihez a végső lökést a 2023. október 7-i végtelenül ostoba és felelőtlen vérengzés adta meg. A másik ok, amiért Izraelnek nincs más lehetősége, mint előremenekülni, hogy a világszerte érezhetően növekvő Izrael-ellenség miatt, akár az Egyesült Államokban is lehet olyan kormányzat, amely elfordul tőle. A probléma összefüggött az Amerikának az arab olajkészletek megszerzési vágyával és azzal, hogy a globális háttérhatalom elfordulni látszik a szuverenitását védő zsidó államtól és inkább a muszlimokat kezdi fölkarolni.