GazdaságSzerző: economx 2026. 07. 25. 7 percnyi olvasás
Magyarország továbbra is vízben gazdag ország, mégis évente mintegy három és fél Balatonnal több víz hagyja...
Magyarország földrajzi adottságai alapján továbbra is vízben gazdag országnak tekinthető, a valódi kérdés azonban az, hogy képesek vagyunk-e felelősen gazdálkodni ezzel az erőforrással. Jelenleg ugyanis
évente hozzávetőleg három és fél Balatonnal több víz távozik az országból, mint amennyi a folyókon, a felszín alatti vízáramlatokon és a csapadékon keresztül érkezik.
Egyebek mellett erről beszélt a KÉSZ Csoport Épített történetek című podcastjában Udud Péter, az Aquaprofit vezérigazgatója, hidrogeológus és vízgazdász, valamint Pappert Attila, a KÉSZ Csoport projektigazgatója és vízépítési üzletágvezetője. Bombera Kriszta vendégei a magyar vízgazdálkodás helyzetétől a folyószabályozás következményein át a Duna, a Tisza, a Balaton és a Velencei-tó jövőjéig számos kérdést érintettek.
A beszélgetésben elhangzottak szerint a negatív vízmérleg önmagában természetes jelenség, Magyarországon azonban az eddiginél jóval nagyobb arányban kellene megtartani az ország területére érkező vizet. Ehhez viszont alapvető szemléletváltásra lenne szükség: miközben az elmúlt másfél évszázad vízgazdálkodása elsősorban a feleslegesnek tartott víz gyors elvezetését szolgálta, ma már sok esetben éppen az ellenkezője lenne a cél.
A Kárpát-medencét gyakran hasonlítják egy lavórhoz, amelybe a környező hegyekből lefolyik a víz. A podcastban elhangzott hasonlat szerint azonban ez a lavór mára kilyukadt, sőt inkább szitára emlékeztet: a beérkező víz jelentős része gyorsan távozik az országból.
A 19. századi folyószabályozások, a mocsarak lecsapolása és a csatornahálózatok kiépítése alapjaiban alakította át a magyar tájat. Az akkori beavatkozások révén hatalmas területeket lehetett mezőgazdasági művelésbe vonni, településeket és infrastruktúrát lehetett biztonságosabban fejleszteni, valamint jelentősen csökkent az árvizeknek kitett területek nagysága.
A szakemberek szerint ezek a döntések a saját koruk gazdasági és társadalmi körülményei között indokoltnak tűntek. A megváltozott éghajlati viszonyok között azonban egyre erősebben jelentkeznek a rendszer hátrányai: a tájat úgy alakítottuk át, hogy az minél gyorsabban megszabaduljon a víztől, miközben az egyre hosszabb és súlyosabb aszályos időszakokban éppen erre a vízre lenne szükség.
Ez nem jelenti azt, hogy vissza lehetne vagy kellene állítani a folyószabályozás előtti állapotokat. Budapesten például nincs reális lehetőség arra, hogy ismét nagyobb teret engedjenek a Dunának, hiszen a város működését és árvízi biztonságát évszázadok alatt kiépített védművek garantálják. Sok vidéki térségben azonban lehetséges lenne a természetes vízmegtartó képesség részleges helyreállítása.
A vízvisszatartásról sokaknak nagy gátak, tározók vagy folyókra épített műtárgyak jutnak eszükbe, a folyamat azonban már a háztartások szintjén elkezdődhet. Ha egy telken lehulló csapadékot nem vezetik rögtön az utcára és onnan a csatornába, hanem helyben gyűjtik össze vagy engedik beszivárogni a talajba, azzal a talajvíz utánpótlását is segítik.
Erre épülhetnek rá az önkormányzati és térségi megoldások: a meglévő vízgazdálkodási létesítmények karbantartása, a csatornák működésének átalakítása, természetes tározóterületek létrehozása, valamint a korábban megszüntetett vizes élőhelyek részleges helyreállítása.
A podcast vendégei szerint korábban Magyarországon komoly hagyománya volt a helyi vízgazdálkodási együttműködésnek. A vízitársulatok gondozták a kisebb létesítményeket és vízfolyásokat, az ilyen térségi összefogások újjáélesztése pedig ma is fontos része lehetne az alkalmazkodásnak.
Nem feltétlenül egyetlen, százmilliárdos nagyberuházás oldaná meg tehát a problémát. Sok, helyi adottságokra szabott fejlesztés összességében nagyobb és tartósabb eredményt hozhatna,
miközben a mezőgazdaság, a természetvédelem és a települések számára egyaránt kedvezőbb környezetet teremtene.
Ennek egyik mintája lehet az Ormánságban megvalósított Ős-Dráva Program, amely 44 települést érintő, komplex területi vízgazdálkodási és tájhasználati fejlesztésként indult. A projekt célja az volt, hogy a vizet visszajuttassák a tájba, segítsék a mezőgazdasági felhasználást, vizes élőhelyeket hozzanak létre, és hosszabb távon a térség turisztikai lehetőségeit is javítsák.
A program gondolata már az 1990-es évek végén megfogalmazódott, a megvalósításig azonban több mint húsz év telt el. Ez jól érzékelteti a vízgazdálkodás egyik legnagyobb nehézségét: a beavatkozások hatása sokszor csak évtizedek alatt válik láthatóvá, miközben a beruházásokról rövid politikai és gazdasági ciklusokban kell dönteni.
A beszélgetésben elhangzottak szerint az Ős-Dráva Program eredményei ma már a helyiek számára is érzékelhetők. Ismét van víz olyan ásott kutakban, medrekben és tavakban, amelyek korábban rendszeresen kiszáradtak, a környező táj pedig zöldebbé, élőbbé vált.
A fejlesztés keretében vízvisszatartó létesítmények és a Drávában egy nagy vízkivételi mű is épült. A projekt azért is lehet minta más térségek számára, mert egyszerre igyekezett javítani a mezőgazdasági feltételeket, megtartani a természetes élőhelyeket, valamint új fejlődési lehetőséget teremteni az érintett településeknek. A program 11 milliárd forintos keretösszeggel szerepelt a kormány fejlesztési terveiben. (Nemzeti Jogszabálytár)
A Velencei-tó helyzete különösen nehéz, mivel a tónak nagyon kicsi a vízgyűjtő területe. Ha kevés csapadék hullik, miközben a nyári hőség miatt erős a párolgás, a sekély tó vízmérlege gyorsan negatívvá válhat.
A vízszint időszakos csökkenése részben természetes folyamat, a tó története során korábban is előfordult kiszáradás. Ma azonban már nem kizárólag természeti képződményként tekintünk rá: jelentős turisztikai célpont, munkahelyek és vállalkozások működése függ tőle, partja pedig sűrűn beépült.
A kérdés ezért nem egyszerűen az, hogy műszakilag megmenthető-e a Velencei-tó. A szakemberek szerint mérnöki eszközökkel számos megoldás elképzelhető, de azt is mérlegelni kell, mennyibe kerülne a vízpótlás vagy egyéb beavatkozás, és arányban állna-e a ráfordítás az elérhető környezeti, társadalmi és gazdasági előnyökkel.
A tó állapotát ráadásul nemcsak a csapadék és a párolgás befolyásolhatja. A part menti építkezések, utak, közművek és más mélyépítési beruházások belenyúlhatnak a felszín alatti vízáramlásokba, elterelhetik vagy részben elzárhatják azok természetes útját. Az ilyen beavatkozások következményei sokszor csak hosszabb idő elteltével válnak láthatóvá.
A podcastban ezért az alkalmi, gyors intézkedések helyett hosszú távú, átfogó stratégiát sürgettek. A vízgazdálkodási döntések hatása ugyanis nem egy-két évig érvényesül: egy ma megépített létesítmény akár évtizedek múlva is alakíthatja egy tó vagy egy egész térség vízháztartását.
A Balaton helyzete kedvezőbb a Velencei-tóénál, de a magyar tenger vízmérlege is negatívvá válhat azokban az időszakokban, amikor kevés víz érkezik a Zalán és a kisebb vízfolyásokon keresztül, miközben magas a párolgási veszteség.
A korábbi évtizedekhez képest sokat javult a tó vízminősége, miután megszűnt a szennyvíz közvetlen bevezetése. A beszélgetés szerint ma inkább az algásodás jelent nehezen kezelhető problémát, miközben a vízszint szélsőséges ingadozásaihoz a parti infrastruktúrának és a hajózásnak is alkalmazkodnia kell.
Ennek egyik gyakorlati példája a fonyódi kikötő fejlesztése volt. A munkálatok során nemcsak a látványos, felszíni elemek újultak meg, hanem 20–30 centiméterrel megemelték a hullámtörő gátat is. Erre azért volt szükség, mert a kicsapó hullámok korábban kedvezőtlen körülményeket teremtettek a nagyobb utasszállító hajók biztonságos közlekedéséhez.
A kivitelezéshez úszó munkagépeket használtak, miközben fenn kellett tartani a hajóközlekedést, és a téli befagyás is szűkítette a munkára alkalmas időszakot. A fejlesztés példája azt mutatja, hogy a vízhez kapcsolódó infrastruktúrát már most hozzá kell igazítani a szélsőségesebb körülményekhez.
A vízgazdálkodás jelentős része a hétköznapokban láthatatlan marad. Budapesten például több száz méter hosszú, alagútépítési módszerekkel kialakított vezetékek keresztezik a Dunát, és ezeken keresztül jut el a szennyvíz a csepeli központi szennyvíztisztító telepre. A tisztított vizet visszavezető létesítmények egy része a folyó medrében, annak szintje alatt akár tíz méteres mélységben található.
Az ilyen munkákhoz különleges vízépítési flotta, bárkák, pontonok, nagy teherbírású úszó munkaplatformok és speciálisan képzett búvárok szükségesek. A folyó sodorvonalában 6–10 méteres mélységben, rossz látási viszonyok között kell dolgozni, miközben a nemzetközi hajóforgalom sem állhat le.
A podcast vendégei szerint mindez azt is megmutatja, hogy az ivóvízellátás, a szennyvíztisztítás és az árvízi biztonság nem magától értetődő. Ahhoz, hogy a csapból folyamatosan megfelelő minőségű víz érkezzen, összetett, rendszeresen karbantartott és időről időre megújított infrastruktúrára van szükség.
A magyar vízügyi szakma hosszú ideig azt a feladatot kapta, hogy a felesleges vizet minél gyorsabban vezesse el. A mérnöki rendszer ennek megfelelően épült ki, és ezt a feladatot hatékonyan teljesítette. Az éghajlati viszonyok változásával azonban a célt is újra kell fogalmazni: a vizet nem egyszerűen elvezetni, hanem megtartani, elosztani és hasznosítani kell.
Ehhez a szakemberek szerint nemcsak nagy állami beruházásokra van szükség. A háztartási csapadékvízgyűjtéstől a települési fejlesztéseken át a térségi vízvisszatartó rendszerekig sokféle, egymást kiegészítő megoldásra lenne szükség.
A folyamat lassú, hiszen a vízgazdálkodásban meghozott döntések eredménye vagy kára gyakran csak évtizedekkel később mutatkozik meg. Éppen ezért
a rövid távú, látványos beavatkozások helyett következetes stratégiára lenne szükség.
Magyarország továbbra is rendelkezik a szükséges vízzel és szakmai tudással – a kérdés az, sikerül-e időben megfoltozni a lyukas lavórt.
Napi