A meseszerű történet 1930-ban a gyári munkás nagyapa elhatározásával indult. Kustár utcai szerény otthonában szerszámával a lakószoba egyik sarkában rendezte be műhelyét, miután felismerte, hogy megrendelésre az akkor még jobbára cserépből készülő pipákhoz fából a szárat elkészíteni jó kis mellékjövedelemmel kecsegtet. Azokban a békebeli években a parasztgazdák és a polgárság köreiben még dívott az idő kerekét nyugodalmas pipázgatással, pöfékeléssel megállítani. Egyébként – ahogy Szabó úr felidézi – a pipa európai elterjedése Kolumbusz Kristóf nevéhez fűződik, aki az 1492-es amerikai partraszállás után az indiánoktól nem csupán aranyat, hanem ajándékként dohányleveleket és hozzá pipát is kapott. Magyarországon főként a török hódítók nyomán az 1600-as években vált ismertté a pipázás, szélesebb körben pedig a kuruc szabadságharcosok váltak rabjává e szenvedélynek. A katonák két vérre menő csata közötti pihenőben pipázgatással próbálták feloldódni az öldöklő küzdelem feszültségét.

A Szabó-dinasztia alapítója egy idő után felhagyott a bedolgozó-másodszereppel, és – önállósítva magát – immár a pipa egészét fából maga készítette és kezdte eladogatni a keze alól kikerülő kis műalkotásokat. Beindult a fapipabolt. Fia már egy menő üzemecskében találta magát, amikor közbeszólt a történelem. Jött a háború utáni Rákosi-vészkorszak az államosítással. A Szabó-féle üzem sem kerülhette el a sorsát, a köztulajdonba vételt, A legifjabb Szabót – lévén még gyermek volt – nem rázta meg, hogy elúszott a családi vagyon. Felcseperedve kijárta a faipari technikumot, főiskolát is végzett, de igazából a foci érdekelte, a helyi megyei csapatban szép sportkarrier elé nézett. Miközben Balázs a labdát kergette, a pipaüzem állami kézben a haláltusáját vívta, a bezárás fenyegette. Amúgy a szocializmus lázas építése közepette a pipázás hívei is fogyatkoztak, a hatalom nem nézte jó szemmel ezt az „úri passziót”. És akkor jött 1989, a rendszerváltás. A lerobban üzemet megvételre felajánlották a régi tulajnak.
Apja unszolására az üzleti érzékkel megáldott legifjabb Balázs otthagyta konzervgyári sportállását, és megvált a szívéhez oly közel álló Zsigulijától. A kocsi árából – fejest ugorva a bizonytalanságba –1993-ban visszavásárolta az agonizáló üzemet. A kis gyár új életre keltéséhez hozzájárult Balázs gyors helyzetfelismerő képessége, amelyet korábban csapatkapitányként a focipályán is gyakran meg-megcsillantott. Hamar kiderült, hogy vállalkozóként, immár mint pipagyáros is lát a pályán. A piacot azonban az állami tulajdonú Hungarotabak uralta, egy kisüzemnek aligha volt esélye labdába rúgni. Szabónak mégis sikerült. Állítja: az eltökéltség, a jó minőség iránti igényesség mellett a sikerhez kell a szerencse is.

A szerencse akkor mosolygott rá először, amikor a raktáron árválkodó pipáira vevő után keresvén bekopogott az állami cég kapuján. Kiderült, hogy az igazgatót is Szabó Balázsnak hívják. A névrokonságból adódó hirtelen rokonszenv eredményeként a cég lemondta albán pipamegrendelésének egy részét, és helyette a minőségi Szabó-féle pipákat kezdte forgalmazni. Szerencsésnek mondható az az epizód is, amikor Nürnbergben járva piacbővítés céljából felkereste a világhírű Vauen pipakonszernt. Az ismeretlen magyart gyanakodva, egyszerű ügynöknek nézve fogadták, aki ki tudja, milyen gagyi terméket akar rájuk sózni. Szabó azonban odaugrott egy csiszolószerszámhoz, és az elámult vezetőséget egy pillanat alatt meggyőzte, hogy nem holmi jöttment pancser, hanem egy szakmabeli kolléga áll előttük. Nyélbe is ütötték az üzletet, azóta a nyugat-európai boltokban a méregdrága, átszámítva több tízezres német mellett az olcsóbb Szabó-féle pipák is színesítik a választékot. Ma már, hatvanféle változatban, évente harmincezer Nagykőrösön készülő pipa tekintélyes része külföldön talál gazdára.

Bizony a pipázást többnyire meg kell fizetni. Szabó Balázs örömmel elkalauzol a pipázók nem túl népes, de nagyon izgalmas, egzotikumot sem nélkülöző világába. Manapság e szenvedély hódolói mellé már nem temetik kedvenc pipájukat – mint egykoron –, ám ez a kis formás élvezeti eszköz sokaknak a legbecsesebb személyes tárgyaihoz tartozik. A mai zaklatott világban már maga a rágyújtás előkészítése is egy időigényes, nagy elmélyülést igénylő, valamiféle ördögűzésre emlékeztető szertartás. A különféle klubokba tömörülő pipázókat a kívülálló civilek egyfajta csodabogárnak tekinti, értetlenül állnak a furcsa jelenség előtt, ahogy a pipázók életfilozófiája szerint éppen az ily módon varázsolt illatfelhőben érzik jól magukat. De hát nekik is kell egy kis áramszünet…

Olyannyira, hogy rendszeresen lassúsági pipaszívó-világbajnokságon mérettetnek meg a különböző országok fiai. A versenypipázásnál az idő megállítása szigorú szabályokhoz kötött összetett művelet. Az apró kis kazánokban a dohány parazsának életben tartása taktikai érzéket, kézügyességet, kiszámított ütemű pipázást igényel. Ugyanis ha a dohány erősebben izzik, fennáll a gyors leégés veszélye, ami versenyhátránnyal jár, ha pedig az égés túl lassú, akkor a parázs kialudhat. Az újragyújtáshoz viszont a szabály szerint csupán az e célra kiosztott két gyufaszállal lehet sáfárkodni. Az idegőrlő, nagy türelmet, erős koncentrációt igénylő versenynek van magyar világbajnoka is. Drubacs Tivadar dombóvári versenyző például a tavalyi megméretésen egy óra negyven perces idővel vitte el a pálmát.

Szabó Balázs ugyan nem versenyez, de a napi stressz elűzésére esténként maga is szívesen rágyújt. Ezekben a nyugodalmas percekben gyakran felidézi hajdani híres pipázó irodalmi nagysá­gaink emlékét. Többek között Arany János, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza is szenvedélyes pipázó volt, egyes remekműveik alapgondolata talán éppen csendes elmélkedés közepette a pipafüst eregetésének áhitatában fogant meg bennük. Petőfi pedig 1844-ben a Szerelem- és pipadal című versét imigyen kezdi: „Szeretlek én téged pipám! / És a dohányt, mely benned ég; / Hogy is ne? fűstöd fellege, / Miként galambom szeme, kék…”

Az üzletember Szabó Balázs nem ír verseket, két lábbal áll a földön, és nyugodt, kiegyensúlyozott, békés életet kíván mindenkinek.