Szinte napra pontosan egy éve hívta fel a figyelmet a tavalyi Tusványoson Tőkés László a 900 éves nagyváradi premontrei rendet és annak vezetőjét, Fejes Rudolf Anzelm főapátot fenyegető kilakoltatás veszélyére. A volt királyhágómelléki református püspök, az 1989-es romániai forradalom szikrája váratlanul, Orbán Viktor beszéde előtt szólt a plénumhoz, valamint az erdélyi magyar érdekvédelemhez, hogy itt az idő a cselekvésre: meg kell állítani a gyalázatot. Azóta sok víz lefolyt az Olton, a Sebes-Körösön, no meg a Dunán, és a kilakoltatás végül minden erőfeszítés ellenére megtörtént, annak minden aljas módja szerint: az apát mozgásterét egy zsebkendőnyi területre kényszerítették, miután bankrablók módjára áttörték a csodás barokk templom szerves részét képező sekrestye falazatát a szomszédos, a román állam által máig vissza nem szolgáltatott iskolaépület felől. A részletekbe már bele se mennék, hiszen lapunk is sokat foglalkozott az üggyel, amely az egyházi és a kisebbségi jogokon át a nemzetközi törvényeket is mélységében sérti.

Mert Románia mintha tizenkilencre húzott volna lapot, és most úgy gondolja, hogy nyert, hogy egy füst alatt kiradírozott egy szeletet az erdélyi magyar középkorból, a rokokóból és a barokkból. Leltárba vette még a miseruhákat is, és a hamisított telekkönyvi papírok alapján szerzett magának egy újabb darabot a régi Magyarországból. De mindent dokumentált a sajtó: az önkormányzati emberek dölyfösségét, a magyarellenes cinizmust, a fegyveres román csendőrhadat, amelyik mise közben tört be a magyar barokk egyik legfontosabb épületébe, a kéttornyú nagyváradi premontrei templomba, amelynek helyzetét immár jól ismeri a Vatikán is, de jelen helyzetben az istenháza sorsa még mindig kérdéses. Erre mutatott rá nemrég a magyar kulturális és történelmi jelentőségű kanonokrend történetével foglalkozó Facebook-oldal, a három nyelven közlő Istoria Ordinului Premonstratens din Oradea. A szakértők párhuzamba állították az iskolájától, rendházától, sekrestyéjétől önkényesen megfosztott monumentális váradi templomot a budapesti Egyetem téri barokk templommal. Mert képzeljük csak magunk elé őket és egymástól gyökeresen különböző sorsukat! „Két torony, korinthoszi fejezetes pillérek, süvegboltozat, rokokó orgonakarzatrácsok, szerzetesek által faragott tölgyfa padok. Ránézünk, és még egy turistabusznyi németnek sem kell elmagyarázni, hogy mit lát: egy barokk szerzetesi templomot. Nem kell hozzá építészmérnöki diploma. Elég egy pár szem. És mégis, valahogy a nagyváradi önkormányzat papírjain ugyanaz az épület hirtelen nem templom, hanem »társasházi ingatlanrész« lesz, mintha a süvegboltozat alatt nem az eucharisztiát ünnepelnék, hanem a lakógyűlés napirendi pontjait vitatnák meg. Mintha a korinthoszi pillérek nem a szentélyt tartanák, hanem a közös költség befizetését szimbolizálnák.”

Mert hogy semmi garancia nincs arra, hogy a nagyváradi román dominanciájú önkormányzat a keresztény világ szeme láttára egy napon ellehetetlenítse a misézést a Kárpát-medence jelenleg első számú templomában, amely hajdan Bartók Béla, Juhász Gyula, Károly József Iréneusz és megannyi nagyság előtt tárta ki a kapuit, akik a szomszédos Premontrei Főgimnáziumban tanítottak vagy épp koptatták a padot, épp úgy, ahogy annak idején megannyi román értelmiségi előtt is, hiszen az említett hatalmas iskolaépületben a Gozsdu Manó-féle társaság is tanult. Akkor még értettük egymás nyelvét. Ma már alig, hiszen úgy tekintenek erre a magyar templomra is, mintha néhány tonna tégla lenne, amelynek helyén jól mutatna egy újabb tájidegen betonmonstrum a történelmi városrészben. Pedig a barokk ugyanannak az építészeti nyelvnek számít a világ minden pontján, mint a budapesti Egyetem téri templomnál, csak Nagyváradon tűnik úgy, hogy „valamiért” nem képesek vele mit kezdeni, annak ellenére, hogy a város főterén két román liturgiájú barokk templom is honol évszázadok óta. A magyarság soha nem nyúlt hozzájuk.

Mégis, hogyan gondolhatja valaki a helyi polgármesteri hivatalban, hogy ha eléggé hosszan néz egy felszentelt templomra, az egyszer csak átalakul lakóingatlanná, papíron? És itt érkezünk el a végponthoz, mert a kalapács, amit néhány hete az önkormányzat a falba vágott, nem egyszerű falbontás volt, hanem anatéma. Mert egy felszentelt, szakrális rendeltetésű egyházi épület falának szándékos megrongálása, az illetékes egyházi hatóság engedélye nélkül, a kánonjog szerint a szent dolgok elleni súlyos jogsértés, amelyet az egyház a legkomolyabb szankciókkal sújt. Csakhogy ahhoz, hogy valaki féljen az anatémától, előbb fel kellene fognia, hogy mi az. Ebben kell segítenie a nemzetközi közvéleménynek.