TechtudSzerző: magyarnemzet 2026. 07. 24. 6 percnyi olvasás
Fatális hanyagság, amelyből hajszál híján nukleáris katasztrófa lett.
A hidegháború talán legbizarrabb nukleáris incidense 1968-ban történt az Operation Chrome Dome, vagyis az amerikai légierő Krómkupola műveletében, amit egy hadászati bombázó fedélzetén rendszeresített ülőpárna okozott.
Az Egyesült Államok atommonopóliuma 1949-ben tört meg, amikor a Szovjetunió sikeresen felrobbantotta az első kísérleti atombombáját.
Ekkora már a múlt emlékévé vált a második világháború két legnagyobb győztese, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti korábbi szövetség.
Harry Truman elnök 1947. március 12-én a kongresszushoz intézet beszédében meghirdette a feltartóztatás politikáját, a róla elnevezett Truman-doktrínát, az angolszász szövetséges nagyhatalmak és a Szovjetunió közötti befolyási övezetek, vagyis a teheráni-jaltai konferenciákon meghatározott status quo megbontására tett kísérletek akár katonai beavatkozással való visszaszorításának politikáját.
1952-ben az első amerikai hidrogénbomba felrobbantásával a nukleáris fegyverkezési verseny új szakaszába lépett. Az 1950-es évek legvégére már mindkét szuperhatalom elegendő számú atomfegyverrel rendelkezett ahhoz, hogy képesek legyenek egymás kölcsönös elpusztítására.
Az 1960. május elsejei U-2 incidens, illetve két évvel később a kubai rakétaválság különösen veszélyes mélységekbe taszította a két atomnagyhatalom közötti szembenállást. A kölcsönös bizalmatlanság jegyében mind a szovjet, mind pedig az amerikai politikai és katonai vezetés igyekezett szinte percről percre szemmel tartani azt, hogy mire készülhet az ellenfele.
Ez hívta életre 1961-ben a Krómkupola műveletet, melynek során az Egyesült Államok légi erejének (U.S. Air Force, USAF) stratégiai bombázó parancsnoksága a nap 24 órájában folyamatos váltással egyszerre tizenkettő éles atomfegyverekkel -benne termonukleáris bombákkal – felszerelt interkontinentális hadászati bombázót tartott a levegőben az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti határszakasz közelében, illetve a sarkvidéki régióban, ahonnan egy esetleges szovjet atomtámadás esetén a gépek képesek lettek volna a gyors válaszcsapásra.
Az őrjárat útvonalait gyakran megváltoztatták, de a gépek mindig olyan légtérben repültek, hogy adott esetben a legrövidebb időn belül támadást indíthassanak szovjet területek ellen.
1968. január 21-én reggel a „HOBO 28” becenevet viselő Boeing B-52 „Stratofortress” nyolc hajtóműves sugárhajtású stratégiai bombázó a New York állambeli plattsburgh-i légibázis betonjáról emelkedett a magasba, hogy megkezdje az őrjáratát. A B-52 négy, egyenként 1,1 megatonna hatóerejű B28FI típusú termonukleáris bombát szállított a fedélzetén. E termonukleáris fegyverek bármelyike egymagában is képes lett volna egy egész nagyváros teljes romba döntésére.
A nukleáris fegyver gyűjtőfogalom, ami azokat a robbanóeszközöket foglalja magában, amelyeknél a robbanási energiát az atommag szerkezetében bekövetkezett változás szabadítja fel. Két főbb típusuk az atombomba, ahol a maghasadás, vagyis egyetlen atommag két atomaggá való szétválása, valamint a hidrogénbomba, amelynél a magfúzió, két (hidrogén) atommag egyetlen (hélium) atomaggá egyesülése szabadítja fel az energiát.
A repülési terv szerint a HOBO 28 az Atlanti-óceán felett elvégzett légi utántöltés után a Grönlandon lévő Thule amerikai légi bázis érintésével repült volna tovább, messze be a sarkvidéki régió fölé. A sarkkör felé közeledve a gép kabinjában egyre nagyobb lett a hideg.
A B 52-nek a fűtésrendszer volt az egyik gyenge, alultervezett pontja, ami a nagy magasságban végrehajtott hosszú repüléseken komoly kényelmetlenséget okozott a személyzetnek. A hideg elleni védekezésként ezért a repülőszemélyzet párnákkal takarta le a kabin egyes részeit, hogy ne szökjön el a melegebb levegő.
A párnák közül egyet azonban figyelmetlenségből az egyik fűtőnyílás fölé tettek, ami a hajtóművekből származó forró levegőt juttatta a kabintérbe. E hanyagságnak végzetes lett a következménye. Hat órás eseménytelen repülés után, amikor a B-52-es már csak alig 140 kilométeres távolságra volt a thule-i amerikai légi bázistól,
a pilóták először erős füstöt, majd valamivel később felcsapó lángokat észleltek a kabintérben.
A fűtőnyílásra helyezett párna tüzet fogva lángoló gyutaccsá változott. A sarkvidéki hidegben amúgy is túlterheltté vált fűtőrendszerből kipattanó tűz villámgyorsan elkezdett szétterjedni a fedélzeten.
A személyzet oltási kísérletei, hogy megfékezzék az egyre jobban elharapózó tüzet, hatástalanok maradtak. John Haug alezredes, a gépparancsnok ezért azonnali kényszerleszállási engedélyt kért a thule-i repülőbázis irányítóitól.
De erre már nem maradt idő, mert a helyzet percről percre egyre drámaibbá vált a HOBO 28 fedélzetén.
A megfékezhetetlen tűz átcsapott az alsó raktérre is, és a lángok egyre közelebb kerültek a bombakamrához, amelyben a négy hidrogénbomba lapult. Haug alezredes belátta, hogy a kialakult súlyos helyzetben már nincs esélyük elérni a légibázist, ezért a gép elhagyására adott utasítást.
A hétfős személyzetből hatan ültek katapultülésben, és ők valamennyien sikeresen el tudták hagyni a lángoló B-52-est. Leonard Svitenko másodpilóta az ülése alatti búvónyíláson át próbált meg kiugrani, de ugrás közben olyan súlyosan beverte a fejét, hogy belehalt a sérülésébe.
A személyzet sikeresen katapultált hat tagja az ejtőernyőjén függve látta, amint az egy darabig még tovább repülő gép hirtelen tűzgolyóvá válik és az orrát meredeken leadva a Wolstenholme-fjord felé zuhan, nagyjából 12 kilométerre a thule-i légi bázistól.
A B-52-es a jégmezőbe való becsapódásakor felrobbant. A detonáció ereje megrepesztette a nukleáris robbanófejeket, radioaktív törmeléket szórva szét több kilométernyi sugarú területen. Ennek az volt az oka, hogy a becsapódás legalább három bomba gyújtószerkezetét megsemmisítette, és a szerkezetekben lévő plutónium, trícium, valamint urán a szabadba került.
Az, hogy nem következett be nukleáris robbanás, nem a szerencsének, hanem a bombák szerkezeti kialakításának volt köszönhető
amiket úgy terveztek, hogy baleset esetén sem az elsődleges fissziós gyújtószerkezet - egy hagyományos maghasadásos atombomba -, ugyanúgy ne léphessen működésbe, mint a másodlagos és az atomrobbanás energiájától aktivizálódó magfúziós szerkezet.
A becsapódási energiától a jég nagyjából 160 méter hosszan beszakadt és az égő kerozintól részben meg is olvadt, de a rendkívüli hidegben a sebhely gyorsan befagyott, ismét bezárva a jégtakarót a mélybe süllyedt roncs és a tengerbe veszett hidrogénbombák felett. A katasztrófa igen kínosan érintette a légierő parancsnokságát és az amerikai politikai vezetést is.
A baleset miatt nyilvánosságra került az addigi szupertitkos Nikkelkupola művelet, vagyis, hogy már hosszú évek óta éles nukleáris fegyverekkel felszerelt gépek röpködnek napi rendszerességgel a mit sem sejtő amerikai polgárok feje felett a legnagyobb titokban.
A vezérkar a készülő botrány miatt éppen ezért már a baleset másnapján, 1968. január 22-én törölte a programot. Elsőrangú prioritást kapott az elsüllyedt hidrogénbombák mielőbbi kiemelése és a radioaktív szennyezés felszámolása, nehogy egy még súlyosabb esemény következzen be.
A kialakult helyzetet tovább nehezítette, hogy a terület dán fennhatóság alá tartozott, ezért a baleset diplomáciai bonyodalmakhoz vezetett. A thule-i légibázist ugyanis a dán és az amerikai kormány között létrejött szerződés alapján működtette az Egyesült Államok légi ereje, de a szerződésben a dán kormány kifejezetten kikötötte a grönlandi területeinek atomfegyver-mentességét, amire Amerika kötelezettséget is vállalt. A roncsok felkutatására és a terület radioaktív-mentesítésére elindított Crested Ice, vagyis Jégtorlódás hadművelet Richard O. Hunziker vezérőrnagy irányítása alatt csaknem hat hónapig tartott.
A mentesítési munkálatok mintegy 80 négyzetkilométernyi területet érintettek. A munka nagyobb részét ugyan április 10-re befejezték, de a titkos műveletek -a nyilvánosság teljes kizárása mellett- még egészen augusztusig tovább folytatódtak. A légierő vezérkara április 10-e után azt a hivatalos tájékoztatást adta, hogy mind a négy hidrogénbombát megtalálták és kiemelték. Ez azonban finoman fogalmazva sem felelt meg a valóságnak.
A Jégtorlódás műveletben ugyanis csak három bomba gyújtószerkezetét találták meg hiányosan, a negyedik, a 78252-es azonosító számú hidrogénbombának viszont nyoma veszett.
1968 augusztusában a haditengerészet Star III nevű kutató-tengeralattjárója többször is lemerült a becsapódás körzetében, de a küldetése nem járt sikerrel; a negyedik hidrogénbomba mind a mai napig nem került elő. Ennek ellenére a hadseregnek az volt a hivatalos álláspontja, hogy mind a négy bombát megtalálták és felszínre emelték.
2008 -ban a BBC oknyomozó újságírói azonban ismét füllentésen kapták rajta a hadsereg vezetőit, mivel az újságírók által megszerzett jegyzőkönyvekből feketén-fehéren kiderült, hogy a katonák a negyedik hidrogénbombával – szemben az állításukkal – nem tudtak elszámolni. Az elveszett hidrogénbomba időzített nukleáris pokolgépként így még most is ott ketyeg valahol a fagyos Baffin-öböl mélyén.
A hidegháború korszakának egyik legveszélyesebb balesete:
Napi