A naplemente a napnak a legszebb, legtisztább órája. Kitágult szemekkel, leesett állal nézzük a vörös korongot, amint eltűnik a horizonton. Amit pedig ilyenkor érzünk – még ha nem is vagyunk tudatában –, az az áhítat, a csodálat komplex érzelme, amit csak a legutóbbi időkben kezdtek el alaposabban vizsgálni és megérteni. És bár nehéz szavakba önteni, a pszichológusok megteszik. 

Nemcsak naplemente lehet, hanem a ragyogóan csillagos égbolt és más természeti csoda is, egy műalkotás, zene, egy mélyreható gondolat, egy emberi teljesítmény, születéssel való találkozás, vagy bármi, ami ámulatba ejt, kizökkent és – szó szerint – leesik az állunk és csak annyi jön ki belőlünk: wow. Megtapasztalása megváltoztatja a felfogásunkat, gyakran fizikai reakciót vált ki, például könnyeket és/vagy libabőrt. De a színfalak mögött sokkal többet is tesz.

Naplemente nézésekor például elfog az apróság érzése, és a személyes problémák hirtelen jelentéktelennek számítanak a világ nagy egészében – mondja Michelle Shiota, az Arizona Állami Egyetem szociálpszichológia professzora, az áhítat és csodálat úttörő kutatója. Rájövünk, hogy talán néhány dolog, ami annyi szorongást okoz, valójában nem is olyan fontos. Egy magával ragadó naplemente

a tudatos jelenlétbe, ahol ítélkezés nélkül fókuszálunk a pillanatra.

Az „észlelt hatalmasságon” túl az „idomulás iránti igény” a másik jellemzője az áhítatélményeknek. Amikor egy „csodálatos” inger valamilyen módon meghaladja az elvárásainkat, az kiválthatja a világ megértéséhez addig használt mentális mintázataink megváltoztatását és egy kognitív átrendeződés iránti igényt támaszt. Magyarul: akár át is értékelhetjük életszemléletünket.

Elpárolog a kicsinyesség

És ami talán a legfontosabb: ha áhítatba esünk, a nézőpontváltással elhalványodnak a kicsinyes gondolatok és megerősödik az összetartozás érzése.

Az áhítat megtapasztalása gyakran öntranszcendens állapotba hozza az embereket, ahol kevésbé koncentrálnak magukra, éntudatunk visszaszorul, és inkább egy nagyobb egész részének érzik magukat. Ily módon az áhítatot az érzelmi mellett a tudat megváltozott állapotának is tekinthetjük, és mivel a részévé válunk és elmerülünk az átélésben, a magyar származású Csíkszentmihályi Mihály által először leírt flow élményhez is hasonlíthatjuk.

A naplemente jobbá tesz

Nem végtelen stresszre vagyunk kitalálva. Ez az eddig figyelmen kívül hagyott felfokozott érzelem pedig rendesen megnyomhatja a reset gombot.

Mivel a kutatók nem versmértékben elmondott metaforákkal, allegóriákkal és szinesztéziával próbálják megragadni az áhítatot, ezért amit csak tudnak, kísérletekben megmérnek. Ma már egyre több bizonyíték van arra, hogy a naplementék – és a napfelkelték – jelentős hatással lehetnek agyunkra: csökkentik a szorongást és a depressziót, miközben javítják a memóriát, a kreativitást, az alvást és erősítik még az önzetlenséget is.

Megvizsgálták, vajon az áhítat segít-e az embereknek jobban megjegyezni az információkat (igen). Egy magával ragadó naplemente felpezsdíti az agyi teljesítményünket azáltal, hogy fokozza az információmegtartást. Az itt és most-ra koncentrálás kiélesíti a figyelmet, ami megint csak azt bizonyítja, hogy a tudatos jelenlét tekinthető az ember eredeti, természetes, alapértelmezett tudatállapotának. 

Kisgyerekként mindannyian képesek voltunk erre, mielőtt a felnőtt élet folyamatos agyalása és a társadalmi elvárások háttérbe szorították. Bár áhítatot sok minden kiválthat, felmérések azt mutatják, hogy a legtöbb embert a természet inspirálja leginkább.

Túrázás közben a természet már eleve ellazít, csökken a vérnyomás, lassul a szívverés. A szabadban töltött idő beindítja az endokrin rendszert és csökkenti a kortizol és az adrenalin szintjét – azokét a hormonokét, amelyek szintje stressz vagy szorongás esetén megemelkedik a szervezetben. Ha még naplementét is meg lehet csodálni, az maga a felturbózott áhítat.

Aki nappal kel és nappal fekszik

A csodálat bizonyíthatóan kedvesebbé tesz, mivel a kicsiség érzése – egy nagyszerű dolog közepette –, kimutathatóan együttérzőbb, önzetlenebb viselkedésre ösztönöz.

Kimutatták azt is, hogy segít szabályozni belső biológiai óránkat, a cirkadián ritmusunkat – a természetes alvás-ébrenlét ciklust, amely 24 óránként ismétlődik –, végső soron javítja az alvás minőségét. A napfelkelte nézése ugyan erősebb cirkadián jelzésnek számít, de az alkonyat szórt fénye továbbra is kulcsszerepet játszik természetes időzítőként – jelezve a testnek, hogy lassan ideje nyugovóra térni.

Ahogy a nappali kék fény energiával tölt fel minket, a naplemente lágy vörös és arany árnyalatai beindítják a paraszimpatikus idegrendszert, csökkentve a stresszhormon, a kortizol szintjét. Ma már evidenciának számít, hogy a cirkadián ritmus megzavarása (például ha nem követjük a napszakokat és a mesterséges terekből nem megyünk ki a szabadba) összefüggésbe hozható a depresszióval és a szorongással.

A probléma abból adódik, hogy a mesterséges fények – különösen a képernyők kék fényei – naplemente után becsaphatják a szervezet kortizolt termelő rendszerét, és többlettermelésre serkentenek, amikor nagyon nincs rá szükségünk. A krónikusan magas kortizolszint pedig többek között depressziót, szorongást, kognitív károsodást és szív- és érrendszeri megterhelést okoz. Nem csoda, hogy a tudósok (is) határozottan állítják, hogy „arra vagyunk teremtve, hogy mind a napfelkeltét, mind a naplementét lássuk – nap mint nap”. Persze, ha nem felhős az ég.