A Westminster ideje hamarosan lejár – állították azok a vezetők, akik Cardiffban összeültek, hogy eldöntsék, miként lehetnek függetlenek. Wales, Skócia és Észak-Írország együttműködik ebben a kérdésben a jövőben, hiszen ez az első olyan helyzet a történelemben, hogy az Egyesült Királyságon belül viszonylag széles körű autonómiával rendelkező országok főminiszterei mind a függetlenség oldalán állnak.

Nem lehet persze azt mondani, hogy az említett országok egyenlő szinten lennének Angliával. Anglia ugyanis nem létezik. Skóciának, Észak-Írországnak és Walesnek mind van parlamentje, Angliának nincs. Nincs főminisztere, aki csak a helyi ügyekkel foglalkozik, még a határait is az szabja meg, hogy az Anglia, amely nem Észak-Írország, nem Wales és nem Skócia. A skótok 2014-ben szűk többséggel a közös jövő mellett döntöttek, de azóta is ég a hamu alatt a parázs. London szerint nincs olyan, hogy néhány évente Skócia megszavaztatja a lakosságot, független akar-e lenni, ez a lehetőség emberöltőnként egyszer jöhet el. A többi tagország viszont már betette a lábát az ajtórésbe, és nem akarja onnan kivenni. Elérték, hogy legyen komolyan vehető parlamentjük, helyi szinten adóznak, saját rendőrségük van, az emberek életét nagyban befolyásolja, milyen döntéseket hoznak Cardiffban, Edinburghban, Belfastban, London pedig ugyan rendkívül fontos, de mégsem az egyedüli központ.

Ezért van szükségük az alapos felkészülésre, a közös munkára, hogy ne egy nagy kockáztatásról szóljon az esetleges jövőbeli népszavazás. A siker ugyanis hatalmas munkát hoz magával, és bizony rendkívül rizikós. Észak-Írországot lényegében akarata ellenére rángatta ki az Egyesült Királyság az Európai Unióból, a zöld sziget északi részét elfoglaló ország szoros gazdasági és politikai kapcsolatban áll az Ír Köztársasággal, olyannyira, hogy ugyanazon párt, a Sinn Féin működik mindkét helyen a parlamentben, csak délen ellenzékben, északon pedig kormányon van.

Az Egyesült Királyság különlegessége, hogy a függetlenségpárti erők mindenütt baloldali-liberális pártok, miközben mindenhol máshol ezek nacionalista-konzervatív irányultságúak. A több évszázados együttélés a korona alatt úgy hozta, hogy aki britként konzervatív, az a brit nagyságot, vagyis az erős Egyesült Királyságot támogatja, következésképp a liberálisok elfogadják a különböző népek önrendelkezési jogát. A Skót Nemzeti Párt támogatja az LMBTQ-jogokat, a bevándorlás ügyében nyitott, ahogy a Sinn Féin is rendszeresen kampányol szivárványos zászlókkal, miközben a mostani vezetők nagyszülei még fegyverrel harcoltak a rendőrség és az unionista gerillák ellen. Wales kicsit kakukktojás, ugyanis az Arany János által megénekelt Edward király a valóságban nem rettent meg a bárdoktól, nem is őrült bele a szörnyűségekbe, hanem alaposan Anglia alá gyűrte a tartományt, és az ott is maradt máig. Bár egyetlen országként Wales soha nem veszítette el anyanyelvét – ellentétben az írekkel és a skótokkal –, a walesiek körében mindig alacsony volt a függetlenség támogatása. Azért Edward király lovaglása 1282-ben történt, utána pedig angol telepeseket küldött a tartományba, jelentősen összeforrasztva a két területet. Wales népe pedig azon aggódik, miként tudna egyedül boldogulni, amikor nyolcszáz éve nem volt példa hasonlóra.

Ha sikerülne a népszavazásokat kiírni és esetleg meg is nyerni, egy teljesen új történelmi helyzet alakulna ki. Észak-Írországban állan­dóan rettegnek attól, hogy visszatérnek a harcias idők, márpedig a független Észak-Írország és az Ír Köztársaság egyesülése akkor szinte eldöntött tény volna. Ez az ottani protestáns közösség számára nem opció, ugyanakkor nem biztos, hogy a rég letett fegyvereket a mai fia­talok felvennék-e.