KülföldSzerző: magyarnemzet 32 perccel ezelőtt 2 percnyi olvasás
Mindkét szövetségi kormánypárt romokban hever, de mi lesz most Friedrich Merz sorsa?
Összeszámolták a szavazatokat, amelyek szerint Mecklenburg-Elő-Pomerániában a jobboldali Alternatíva Németországért (AfD) a szavazatok több mint 38 százalékát szerezte meg. Ezzel a két héttel korábbi, szeptember 6-i szász-anhalti sikere után újabb tartományban lett a legerősebb politikai erő. Kormányt ugyanakkor nem alakíthatnak a németországi tartományban, mivel a választáson a Szociáldemokrata Párt (SPD) végzett a második helyen 35,5 százalékos eredménnyel, amely összefogva a 6 százalékos Baloldallal (Linke) már elegendő mandátummal rendelkezik egy többséghez.
A választás ugyanakkor nem emiatt szólt igazán nagyot, hanem inkább azért, mert a Friedrich Merz kancellár vezette kereszténydemokraták nem érték el az 5 százalékos küszöböt sem, így a CDU a tartomány történetében először nem jutott be a parlamentbe, és elveszítette képviseletét a mecklenburgi törvényhozásban.
Berlinben ezzel párhuzamosan a Baloldal nyerte meg a választást a szavazatok 25,8 százalékával. A CDU a fővárosi szavazáson is komoly veszteségeket könyvelt el, és csupán 18,8 százalékos eredménnyel zárt, pedig korábban még ezt a tartományt is vezette. Az AfD Berlinben 16 százalékra erősödött, míg a szövetségi kormánytag SPD történelmi minimumra süllyedt a fővárosban a maga 12 százalékával. Mindkét szövetségi kormánypárt tehát sorozatosan bukja a tartományi választásokat.
Az újabb vasárnapi pofon után a legfontosabb kérdés Berlinben az, hogy mi történik most a színfalak mögött a CDU-ban. Bár Friedrich Merz látványos magabiztossággal jelentette ki, hogy esze ágában sincs hátrébb lépni, a párton belüli kritikusai már nemcsak suttognak, hanem konkrét forgatókönyveken dolgoznak.
A belső ellenzék helyzete azért kényes, mert a német politikai rendszer és a CDU belső szabályzata alapvetően a stabilitásra épül – egy hivatalban lévő kancellárt nem lehet egyszerűen, egy dühös felindulásból leváltani. A lázadók előtt most alapvetően két valós politikai út áll, amelyek mentén megpróbálhatják kikényszeríteni a váltást.
A párton belüli elégedetlenség motorjai a tartományi szervezetek vezetői, különösen azok, akiknek a saját bázisukon kell szembenézniük a szavazók elvesztésével. A szász-anhalti fiaskó után a mecklenburgi kiesés olyan pont, ami után már a nyugati, hagyományosan erősebb CDU-bástyák vezetői (például Észak-Rajna-Vesztfália vagy Baden-Württemberg irányítói) is úgy érezhetik, hogy Merz személye és a szövetségi kormány reformjai közvetlen veszélyt jelentenek az ő helyi pozícióikra is.
A következő napokban várhatóan zárt ajtók mögötti egyeztetések kezdődnek, ahol a tartományi miniszterelnökök és hangadó emberek megpróbálják meggyőzni Merzet arról, hogy a párt és az ország érdekében önként adja át a helyét egy konszenzusos utódnak. Ha Merz ennek is ellenáll, a nyomásgyakorlást áttehetik a szövetségi parlamenti frakcióra. Ha a képviselők többsége kihátrál mögüle, a kormányzás technikailag bénul meg, ami már tarthatatlan helyzetet teremtene a számára.
Amennyiben a belső tárgyalások nem vezetnek eredményre, a radikálisabb szárny megpróbálhatja hivatalos úton is megkérdőjelezni Merz pártelnöki legitimációját. Ehhez egy rendkívüli pártkongresszus összehívását kell elérniük, ahol új pártvezetést választhatnának.
Ez a lépés ugyanakkor hatalmas kockázattal jár a CDU számára, hiszen egy ilyen belső csata a nyilvánosság előtt zajlana, ami tovább rombolhatná a párt választói megítélését.
Ráadásul egy kongresszus megszervezése heteket vesz igénybe, miközben a kormánynak működnie kellene. Nem mellékes az sem, hogy a belső ellenzéknek fel kell mutatnia egy olyan integratív figurát, akit a párt keleti (konzervatívabb, az AfD-vel versengő) és nyugati (mérsékeltebb, középre húzó) szárnya is egyaránt elfogad.
Napi