Kilenc év után tért vissza a Budapest Parkba Marilyn Manson, és a botrányokkal, perekkel és kényszerszünettel terhelt időszak után olyan koncertet adott, amely minden kétséget eloszlatott: visszatért. Előzenekarként a VOWWS visszafogott előadása nem tudta felpörgetni a közönséget, a főattrakció viszont elementáris hangerővel, lehengerlő színpadi jelenléttel és hibátlan énekteljesítménnyel tarolta le a teltházas Parkot.

A sokk-rock ikon másfél órán át megállás nélkül uralta a színpadot, bizonyítva, hogy élőben ma is a műfaj egyik legkarizmatikusabb előadója. A ritka esetek egyike volt, amikor a kiváló hangzás, a látvány és a produkció egyszerre áll össze emlékezetes koncertélménnyé.

Kilenc évvel – valamint egy csaknem derékba tört karrierrel és megannyi bírósági tárgyalással később – a 2017-es budapesti koncert után látogatott újra Magyarországra Marilyn Manson, hogy ugyanazon a helyen, ugyanúgy telt ház előtt varázsolja el lojális és bővülő közönségét. A sokk-rocksztár ugyan megsínylette a Covid-járvány körüli időszakot, szexuális bántalmazással vádolták, a kiadója és a menedzsment kihátrált mögüle, csaknem egyedül maradt. Ám Brian Hugh Warnert nem olyan fából faragták, mint akit az ilyesmi ledönt a lábáról: 2024-ben egy mindent elsöprő albummal, valamint folyamatosan telt házzal pörgő turnékkal tért vissza a metal élvonalába.

A Budapest Park ajtajára már jóval a koncert előtt ki kellett tenni a „megtelt” táblát, ugyanis a rajongók elkapkodták az összes belépőt – mindegy, hogy erkélyes, VIP vagy küzdőteres jegyről volt-e szó. A koncert napján pedig érezni lehetett, hogy itt valami egészen más készül, mint mondjuk pár héttel korábban Rise Againsten vagy a Papa Roach–Trivium kettősének estjén, ugyanis a kapunyitásnál már hömpölygött a sor, a koncert előtt félórával pedig szinte már dugig volt a küzdőtér. Ilyet már nagyon régóta nem lehetett tapasztalni metalkoncertnél. Innentől már csak egyetlen kérdés volt: vajon Manson fel tud nőni az elvárásokhoz?

Szónikus káosz

A bemelegítést az amerikai VOWWS-ra bízta a főbanda, ami első látásra telitalálatnak is tűnhetett, ugyanis a pszichedelikus, gótos, darkos alternatív poprock jól illeszkedik Manson elborult stílusához. Ám amíg Manson dalai erőteljesek, duzzadnak és majd' kicsattannak az energiától, addig a VOWWS suttog, lábujjhegyen lépked. Káoszt csinál, de nem vág benne rendet – és inkább altatja a közönséget, semmint hogy feltüzelné a nagy tűzijáték előtt.

Nem azt mondom, hogy rossz zenészek lennének, hiszen Matt James gitáros-énekes egyszemélyes Depeche Mode, The Cure riffeken szocializálódott, Rizz Khanjani billenytűs-énekes pedig remekül egészíti ki a férfi mély orgánumát a felső szólamokkal, és kellemes atmoszférát teremt a szintijén eljátszott egyszerű, de hatásos dallamokkal.

Viszont van bennük egy gát, amit az egész – nagyjából 40 perces – szett alatt sem sikerült átszakítaniuk, ugyanis akármelyik dalnál egy picit engednének is a szorításból, és már táncolható vagy dúdolható részek jönnének, akkor szándékosan más irányba viszik a dalt, hogy még véletlenül se váljon belőle sláger. Ez igaz a dobokra is, ugyanis voltak nagyon szép kézrendek és érdekes groove-ok, viszont táncolhatóból – akár csak mozoghatóból – is mindössze egyet találtam 40 perc alatt. Ugyanez vonatkozik a dallamhangszerekre és az énekekre is.

Ehhez egyébként masszívan asszisztált a hangzás is, ugyanis az elején a lábdob volt a piros hetes – „vitt mindent” –, majd később ezt sikerült korrigálni, viszont akkor a gitárt tolták túl, de nagyon. Ráadásul amikor Khanjani felvette az effektmikrofont, abba kezdett kiabálni, olyan szónikus káoszt sikerült elérni a maximumra tekert gainnek, a torzításnak és a rengeteg reverbnek és visszhangnak köszönhetően, amire nagyjából csak a denevérek tudtak rezonálni, a közönség biztosan nem. Kár érte, mert eredeti a produkció, csak nem igazán itt, és nem igazán így kellett volna prezentálni.

A legszórakoztatóbb Antikrisztus

Viszont nincs ezzel baj, hiszen érződött, hogy a 10 ezer plusz ember nem is a VOWWS-ra kíváncsi, hanem azt est fő fellépőjére, Marilyn Mansonra. A banda egy túlnyújtott – csaknem negyedórás, magyar kötődésű Bela Lugosi's Dead című – intró után úgy robbant be a színpadra, hogy egyetlen másodperc alatt el is varázsolta a Parkot.

Végre olyan koncerthez volt szerencsénk, amelynél nem működött a helyszínre jellemző hangerőkorlát: a dob és a basszus kiszaggatta az ember gyomrát, a gitárok sértették a dobhártyát, az effektek és Manson screamjei pedig még most is a szürkeállományomban visszhangzanak.

Alapjában nem vagyok hatalmas Manson-fan – sőt –, de nem tudom elvitatni, hogy a Nod if you Understand, Disposable Teens és Angel with the Scrabbed Wings hármasa úgy megvitt az elején, hogy szűk másfél órával később, amikor a friss Front Toward Enemy már csak felvételről vezette le a bulit és a záró If I Was Your Vampire taktusai még a fülemben csengtek, csak pislogtam a sok ember között, és nem akartam, hogy kicsekkoljunk, ugyanis még tudtam volna bólogatni egy jó félórát. Ez a ritka alkalmak egyike, amikor egy olyan banda, amelyet lemezen nemigazán kedvelek, élőben valami olyasmit tud produkálni, amitől elismerően csettintek, és megemelem a kalapom. A zenészek hibátlan teljesítménnyel hozták le a 16 dalos szettet,

Az extravagáns kinézet (bőrszerkó, fehérre meszelt arc, acélfogak, fekete szemek, kontaktlencse, fekete rúzs, kitömött alsógatya, kesztyű, váltakozó kalapok) egy dolog, ilyesmiből sokfélét láttunk már. Viszont az, hogy mindehhez egy elejétől a végéig zseniális énekteljesítmény is társuljon, az már a ritkább esetek egyike.

Teljesen mindegy, hogy alacsonyabb lágékban, onnan hirtelen oktávot ugorva vagy ráerősítve tonális screamekkel vagy simán mélyebb hörgésekkel dolgozott főhősünk, minden olyan könnyen jött ki, mintha erre született volna. Pedig ebben csaknem 40 évnyi gyakorlás és hangképzés van – a töménytelen mennyiségű drogot és alkoholt most engedjük el –, úgyhogy megsüvegelendő, amit ez az apró ember művelt.

A Budapest Parkban azt kaptuk, amiért odamentünk. Csaknem másfél órát a kedvencükkel, aki ugyan túl sokat nem kommunikált, viszont hatalmas művégtagokon járkált, elhozta a kedvenc dalait (meggyőződésem, hogy a Personal Jesus és a Sweet Dreams csak így fogyasztható ennyi év után, de a Tainted Love hiányzott), showt csinált, beöltözött vámpírnak, és a koncert végére még havazást is varázsolt a (nem annyira) forró nyári estére.

Ennél többet kívánni sem lehetett volna, ugyanis a hibátlan hangosítás hibátlan koncerttel olyan ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Kijelenthetjük, hogy továbbra is Marilyn Manson a legszórakoztatóbb Antikrisztus, csak kár, hogy ennyire ritkán tart szeánszot Magyarországon.