Jól van bazmeg zombikám ne zavarjon már hogy széjjellőttem a fejed persze növesszed a rektes csápokat a nyakadból te hülye fasz meg a plafonra is másszál még fel hogy az isten rohasztaná már rád az eget geci négy töltényem maradt összesen ja persze bazmeg a ragya tenne seggbe akkor már a lőfegyverekre is immunis vagy te fetvás pöcs.

Ez az idézet ugyanúgy származhatna tőlem, valamelyik Resident Evil-játék esti hírügyelet utáni újrajátszása során, mint Bryantől (Austin Abrams), a Zach Cregger által rendezett friss filmfeldolgozás főhősétől, aki nagyjából hasonló hangulatban, hasonló nyelvezettel motyogja-kiabálja végig a játékidőt. Szidja a rárontó zombikat, a rosszalkodó fegyvereket, a lelakatolt kapukat, meg úgy az egész helyzetet, amibe belekerül egy rutinnak tűnő éjszakai fuvar során: a percenkénti bazmegek száma valahol az In Bruges és a Ponyvaregény szintje között lehet félúton. Ez pedig különösen szép teljesítmény úgy, hogy a Resident Evil játékidejének nagy részében a tisztességesen rage-elő, single player játékos Bryan az egyetlen emberi szereplő, akit a vásznon látunk.

Ha nem ismerjük az idén harmincadik születésnapját ünneplő játéksorozatot, akkor a főszereplő rapszodikus habitusa szimplán a klasszikus horrorfilmes helyzeteken és kliséken ironizáló Cregger milleniálos kisülésének tűnhet. Ha viszont futottunk már neki nyolcadszorra is egy különösen nehéz RE-bossnak, máris indokoltabbnak és átérezhetőbbnek tarthatjuk a trágársághadjáratot. Cregger horrorja az efféle fícsőrök miatt működik sokkal jobban filmadaptációként, mint filmként: a frencsájzújoncok valószínűleg csupán egy intenzív, tűrhetően megcsinált, „egynek jó” gyilkoldát látnak majd benne. Akik viszont anno már az RE 640x480 pixeles verzióján is szívesen zsémbeskedtek, végre először érezhetik úgy, hogy Hollywood valami mást is akar kezdeni velük, mint szembeköpni őket.

A japán játékipar találkozása a kádári krumplilevessel