Abban sincs, hogy reggel felkelsz, amikor még mindenki más alszik, és bemész dolgozni, aztán este hazamész, és másnap kezded elölről. Meg harmadnap is. Meg két év múlva is. Ezt nem szokták beleírni a motivációs könyvekbe. Ott általában az van, hogy higgy magadban.

Mintha a hit valami különösen erős kávé lenne. Tóth Renátó viszont nem nagyon olvasta el ezeket a könyveket. Vagy ha elolvasta, nem várta meg, hogy valamelyik mondat megváltoztassa az életét.

Szikszói egyetemistaként elment diákmunkára az akkor épülő Avalon Gokart pályára, recepciósnak.

Ez egyébként egészen jó pozíció arra, hogy az ember rájöjjön, mennyire nem érdekli a világot, mit szeretne majd elérni húsz év múlva.

Csakhogy Renátót érdekelte. Elkezdett figyelni, aztán gondolkodni, aztán csinálni. Ez a három dolog együtt valamiért meglehetősen ritka.

Az emberek többsége ugyanis vagy gondolkodik rajta, vagy beszél róla, vagy várja, hogy valaki észrevegye.

Renátó meg dolgozott.

Ezért egy idő után valószínűleg kicsit hülyének is nézték, én legalábbis biztos annak néztem volna.

Mert ha valaki egy munkahelyen nem arra használja az időt, hogy túlélje a munkaidőt, hanem arra, hogy megtanulja, hogyan működik az egész, az már gyanús.

Aztán eltelt tizenkét év, és a recepciós lett az egész intézmény igazgatója.

Tizenkét év, nem tizenkét nap, nem egy motivációs hétvége, nem egy „hogyan legyél sikeres három lépésben” online kurzus, tizenkét év.

És közben nem volt ott mögötte valami nagy családi háttér, nem lökdöste előre valami láthatatlan kéz, és nem mondta neki senki minden hétfő reggel, hogy „Renátó, te egyszer még nagy ember leszel”.

Egyszerűen csak csinálta.

Ami azért elég bosszantó.

Mert így nehezebb kifogást találni.

És aztán leülsz vele beszélgetni, és rájössz, hogy még mindig nem a pozíciója a legérdekesebb, hanem az, ahogy beszél a munkáról.

Napi hetven hideghívás, kevés alvás. Újabb nap. Újabb probléma. Újabb ember, akit fel kell hívni. Újabb dolog, amit meg kell oldani.

És ilyenkor óhatatlanul felmerül benned a kérdés:

Miért csinálja ezt valaki? A pénzért? Azért, hogy egyszer majd kiírhassa a LinkedInre, hogy igazgató? Azért, hogy mások azt mondják róla, hogy sikeres?

Vagy egyszerűen azért, mert ha valaki ráérez arra, hogy képes valamire, akkor utána már nehéz visszamenni ahhoz az élethez, amelyben még nem próbálta meg?

Nem tudom. Renátó talán tudja. Azt viszont tudom, hogy a beszélgetés közben eszembe jutott valami egészen abszurd.

Az Avalonban még azt is tudják, melyik kezeddel iszod a kávét. Na, gondoltam, ez már valami. Mert lehet, hogy végül nem a nagy dolgoktól lesz egy hely igazán nagy. Hanem attól, hogy valaki észreveszi, melyik kezeddel fogod meg a kávéscsészét.

És egyszer csak ott találod magad vele szemben, és rájössz: ez a fickó tényleg megcsinálta.