EgyébSzerző: index 7 órával ezelőtt 14 percnyi olvasás
Ma park és műemlék van itt, a tervezett gyalogos-felüljáró azonban nem készült el.
A Széll Kálmán tér árnyékában meghúzódó Széna térről nem igazán szoktunk tudomást venni, pedig valaha sokkal fontosabb csomóponti szerepe volt, mint szomszédjának. A Széna tér története számos történelmi súllyal is terhelt, mostanság pedig a közlekedés nyomásától próbál valamelyest szabadulni.
„A Széna tér közepét – a Calvin tér mintájára – nagy, parkozott járdasziget foglalja majd el és körforgalmat alakítanak ki a téren. A Mártírok útja, a Varsányi Irén utca és a Széna tér kereszteződésénél lesz majdan a földalatti gyorsvasút egyik feljárója. Itt átszállást biztosítanak majd a földalattiról a villamosra és viszont. Ezért a villamosnak a Széna térnél a Mártírok útja torkolatában megállót terveztek, kétoldalt járdaszigettel. (...) Javasolni lehet több szintű megoldásokat. Különösen a gyalogosforgalom részére. A Klement Gottwald Villamossági Gyár elé a Mártírok útján irodaépületsort kell emelni oly módon, hogy az eltakarja a gyárépületeket. Az új épületek általában lakóházak lesznek, de terveznek egy áruházat is. Gondoskodnak új üzletek, vendéglők és garázsok elhelyezéséről.” (Esti Hírlap, 1959. augusztus 16.)
A fent említett idézet egy, a Fővárosi Tanács által kiírt nyilvános pályázatot bemutató, 1959-ben megjelent napi sajtócikkből származik, amely tényként számol be arról, hogy az akkori Moszkva tér (ma Széll Kálmán tér), Széna tér és Mártírok útja (ma Margit körút) tengelyét miként kell felkészíteni az 1970-es évektől várható nagymértékű forgalomnövekedés kezelésére.
Noha a méretes körforgalom végül nem készült el – azóta a Kálvin téren is megszűnt –, akárcsak a tanács által kezdeményezett többi modernizáció sem, ez az elgondolás jól mutatja azt a lényegében a mai napig érvényes megközelítést, amely
a Széna térre egyfajta saját identitás nélküli, közlekedési áteresztő térségként tekint.
A néhány évvel ezelőtt, a korábbi buszpályaudvar helyén megvalósult térátalakítás és parkosítás ugyan próbálja ezt az alapvetést humanizálni, de a Széll Kálmán térrel és a Millenáris Parkkal megteremtendő gyalogoskapcsolat még nem jött létre. Ugyanakkor a kiemelt csomóponti tér „Budapest történelemmel legsúlyosabban terhes tereinek egyike”, ahogyZsuppán András fogalmazott.
A ma nehezen körülhatárolható tér évszázadokon keresztül fontos kapuszereppel bírt: a tatárjárás után újjáépült várnegyed és a tőle északra kialakuló külváros között teremtett kapcsolatot. Feltételezhetőan már a 12. század során számos egytelkes paraszt-nemes család élt ezen a környéken, leginkább a Nyék nevű faluban, amely ekkor még szorosabban kapcsolódott a tőle északra levő Óbudához, valamint a melegvizű forrásokkal bővelkedő Felhévízhez, mint a Várhegyhez.
Míg a domboldalakon jelentős málna- és szőlőtermesztés folyt, a vár tövében kialakult Szentpéter külvárosban – amelynek a mai Medve és Csalogány utca sarkára tehető középpontjában állhatott névadó plébániatemploma – fontos gabona- és takarmánykereskedelmi központ alakult ki, amely ellátta a Várhegyet és a környező polgárvárost. A 14. századból származó krónikák is említik, hogy a jelentős országutak a Várhegy lábánál, a mostani Széna és a Széll Kálmán tér környékén ágaztak el Óbuda, Nyék, Budakeszi, valamint Fehérvár felé.
A Budát 1541-ben elfoglaló török hadsereg fontos védművet épített ki a Várhegy alatt, amely az Esztergomi rondellától indult, majd a mai Széna téren keresztül haladt egészen a Duna partjáig, ahol a Kakas rondellában és a mellette kialakított Vízi kapuban végződött. Míg a korábbi környező települések ekkor szinte teljesen elnéptelenedtek, a védmű körül Varos névvel új lakóterület alakult ki, amit kettős falrendszer védett. Budavár 1686-os ostroma során azonban a védműrendszer végzetes károkat szenvedett, a legnagyobb részét ekkor el is bontották, csak a Dunához közelebbi falszakasz maradt meg a 18. századig.
A megszűnt védőfal túloldalán, a kihalt kisfalvak helyén, a Rózsadomb tövében a Dunáig kanyargó új főútvonal, a Landsrasse, a mai Margit körút elődje kezdett kirajzolódni, körülötte pedig új városrész, az Országút kiépülni. A korábbi Varosból alakult ki a Víziváros, amely a 18. század második felében már jelentős településként jelenik meg az akkori térképeken, ugyanakkor az Országút sokáig megmaradt falusias jellegű, parasztházakkal beépült városrésznek. A Széll Kálmán tér helyén agyagbánya, mellette – valamint a mai Mechwart liget területén – téglaégető telepek működtek.
A környék a 18. század végéig főleg katonai funkciókat látott el, csak utána kezdődött a telkek civil célú értékesítése és a parasztházak felépítése.
Ekkoriban nemcsak a katonák, hanem egyre több polgár is érdeklődni kezdett a lőfegyverek iránt,
a fegyverforgatáshoz értő civilek pedig nem egyszer részt is vettek a város védelmében. 1696-ban alapították meg a Budai Polgári Lövészegyletet és épült meg a tér északnyugati végében a Lövőház – amelynek nevét a ma oly népszerű utca őrzi.
A fegyverhasználat a 19. századtól kezdve egyre népszerűbb lett, a Lövőház társasági színhellyé vált, a szolgáltatások pedig kocsmával és kuglival is bővültek. Nemcsak a környék polgárai, hanem a várnegyed arisztokratái is rendszeresen jártak ide találkozni, mulatni, táncmulatságokon részt venni, akár titkos légyottokat lebonyolítani. A lövészegylet az 1848-49-es szabadságharc bukása után egy időre bezárásra kényszerült, majd 1861-től már hivatalos sportegyesületként éledt újjá.
Buda 1686-os visszahódítása után a környék lakosainak száma dinamikus emelkedésbe kezdett. Míg a 17. század elején a Landstrasse szinte csak önmagában kanyargott a Rózsadomb aljában, a 19. század derekára alig maradt beépítetlen telek a környéken, a domboldalon pedig szőlők és kiskertek díszelegtek. A tömör beépítés és nagyarányú lakosság sűrű lakhatása persze magában hordozta az elkerülhetetlen egészségügyi kockázatokat is.
Így történt 1710-ben is, amikor súlyos pestisjárvány tört ki Buda környékén, amire akkor nem voltak kellőképpen felkészülve. Nagy hirtelenjében ideiglenes épületeket kellett létesíteni a városfal mellett, a tér északi oldalán. A „ragálykórház” sebtében felhúzott barakkjait a járvány elmúltával úttörő módon állandó közkórházzá alakították át, majd 1727-ben kibővítették és díszítették őket.
A század második felében ideköltözött az orvosképzés, ekkortól már a gyógyításon kívül tudományos kutatás is zajlott. A kórházat 1820-ra emelettel és újabb épülettel százágyassá bővítették, akkor a felső szinten, négy kórteremben kaptak helyet a szegényebb sorsú betegek, akiknek a gyógyítását jótékony adományokból fedezték, a földszinten pedig női polgári pácienseket kezeltek. A bővítést részben a Lövészegylet területén tudták csak végrehajtani, amelynek déli szárnyait emiatt le kellett bontani.
A korábban Polgári Városi Kórház nevet viselő intézmény 1846-tól lett Szent János kórház, a téren 1735 óta álló Nepomuki Szent János tiszteletére emelt kápolna és fogadalmi oszlop nyomán. Ekkor már férfi betegeket is gyógyítottak itt, a szabadságharc idején pedig katonák százainak nyújtottak ellátást.
A szegények betegeket 1868-tól már másik intézményben kezelték,
majd újabb ágybővítést hajtottak végre, de ekkor már nem tudták ellátni a növekvő város igényeit, és felmerült egy új, korszerű kórház létesítésnek gondolata. Erre azonban csak igen lassan, egy évtizedes küzdelmes előkészítés után került sor.
1898-ban nyílt meg a mai helyén az akkori szemléletet jól képviselő Szent János kórház. A régi épület még pár évtizedig szintén viselte megszokott nevét, benne azonban már csak női nemibeteg gondozó működött 1932-ig, majd a II. világháború végéig szeretetkórházként üzemelt. 1944-45-ben a barokk és klasszicista jegyeket hordozó, műemléki védelem alatt állt kórházépület olyan súlyosan megsérült, hogy 1947-ben lebontották, majd két évvel később a kápolna is erre a sorsra jutott. Helyükre a Buda környéki elővárosi forgalomban fontos szerepet játszó távolsági buszpályaudvar került.
A korabeli térképeken is jól kivehető, hogy noha a mai Széll Kálmán tér jellegzetes háromszögletű rajzolata már korán megjelenik, a térség középpontját mégis a korabeli Johannes Platz, azaz a Széna tér alkotja. A Margit körút túloldalán lovarda és katonai intézmények működtek, többek között itt állt a hírhedt Magyar Királyi Hadbíróság és fogház,
amelynek falai között kínoztak meg 1919 után több illegális kommunista vezetőt,
mint például Kádár Jánost, Rajk Lászlót, Kállay Miklóst, a nyilasterror idején Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Udvarán végezték ki Schönherz Zoltán újságírót, valamint az 1919-es tanácsköztársaság vezetőit, majd később a zsidók mentésére Palesztinából visszatérő, ejtőernyővel leereszkedő Szenes Hannát.
A Széna tér nemcsak a fogház miatt vált sokáig hírhedt helyszínné, hanem mind 1945 telén, mind 1956-ban szörnyűséges
véres mészárlás zajlott itt, a szó szoros értelmében megszámlálhatatlan mennyiségű áldozattal.
A II. világháború végnapjaiban a Budai Várból induló német katonai kitörési kísérlet során a német és magyar egységek a Széna téren csapdába szorultak, a környező házakban megbújó szovjet katonák pedig tűz alá vették őket.
1956 őszére a korábbi katonai fogház helyét az épülő metróvonal Moszkva téri állomásának munkálatait kiszolgáló felvonótorony és barakk foglalta el. Október 23-a késő este, miután a pesti oldalon, a Rádió épülete előtt kirobbant a fegyveres felkelés, a Széna téren – részben az építkezésen résztvevő munkásokból, segédmunkásokból, ipari tanulókból – spontán civil tömeg verődött össze, amely a következő napokban is jelentős ellenállást tanúsított a rendvédelmi, majd a szovjet alakulatokkal szemben. A téren heves ütközetek alakultak ki, több áldozatot szedve mindkét oldalról.
A véres eseményekről természetesen csak a rendszerváltás után lehetett megemlékezni: előbb kopjafákat állítottak a Lövőház utca sarkára, a fegyház és a metróépítkezés helyére, majd a Mammut 2 bevásárlóközpont megépültével, annak sarkából nagyvonalúan kiharapott, szabadon maradt térségben 2001-ben avatták fel Árvai Ferenc lyukas zászlót és férfialakokat formáló krómacél alkotását.
A térhez azért tartoznak kellemesebb emlékek és helyszínek is. A Retek utca sarkán várta vendégeit a Pfanzelt Kávéház, amelynek bajor tulajdonosa már az 1880-as években megnyitotta első üzlethelyiségét a Budai Várban, a Bécsi kapu téren, majd idővel a vár lábánál is vállalkozásba kezdett. A hely annyira a szívéhez nőtt, hogy a család a kávéház feletti lakásba költözött. Az idill azonban a tulajdonos, Pfanzelt János halálával véget ért, az üzlet 1904-ben bezárt. Alatta borozót alakítottak ki, amely sokáig Kecskeméti névvel futott, majd ebből lett a sokak által ismert Kétlyukú Söröző, utalva az utcaszintről levezető két lejáratra.
Az utca túloldalán lehetett megtalálni az utolsó klasszikus budai kiskocsmák egyikét, a Törökbástya éttermet. „Hangulatos budai kiskocsma. Szigethy–Mundl-duó muzsikál. Csütörtökön, szombaton disznótor” – hirdette az 1930-as években a Színházi Élet.
Az ostrom idején megrongálódott épületet hamar lebontották, helye az 1990-es évek végéig, a Mammut bevásárlóközpont első ütemének megépültéig üresen maradt. Az Ostrom utca sarkán szintén kávéház volt, amely a II. világháború után Budavár eszpresszó és büféként, később Éden Bárként működött tovább. Az üzlethelyiség egy részében alakították ki kísérleti jelleggel a kész hidegkonyhai készítményeket, tejtermékeket és frissítőket áruló, modernnek számító Budai Mackó büfét, amelyet a rendszerváltás után gyorsétterem váltott fel.
A Csalogány utcában – igaz, nem közvetlenül a téren – állt a Budai Apolló mozi, amelyet egy korábbi fűrésztelep helyére építtetett a telek új tulajdonosa, Pollák Manó és felesége. A mozi terveit Árkay Aladár készítette, majd Módi Lajos fejezte be. A kétemeletes, 70 páhollyal és színpaddal is kiegészített, 1200 férőhelyes, elegáns mozi 1919-ben nyílt meg, nevét a pesti „testvér”, a Royal Apollo után kapta. Az 1930-as években tervezett modernizálására már nem került sor, a II. világháború alatt pedig olyan mértékben megsérült az épület, hogy később lebontották, helyén játszóteret alakítottak ki.
A vízivárosi oldalon zártsoros házsor alakult ki, amelyet a háborús sérülések elbontása után hasonló tömegkialakításban újítottak meg, majd idővel a térre néző minden lakóház – nem éppen előnyös – emeletráépítést kapott, a Csalogány utca sarkára pedig visszakerült a korábbi elpusztult kupolakiképzés.
Velük szemben évtizedeken keresztül egyfajta hiátus volt az elbontott vendéglő és a katonai fogház után, amire sokáig nem született megoldás. 1970-ben készült el a Kohó- és Gépipari Minisztérium számára az IPARTERV által tervezett monumentális irodaház, amely a bevezetőben említett térrendezési elképzelést tükrözi, voltaképpen annak egyetlen megvalósult darabja.
A tér nyugati oldala csak az 1990-es évek után kapott új térfalat a Mérték Építészeti Stúdió tervezte Mammut bevásárlóközpont két ütemben megépült tömbjeivel. Az ezredforduló gazdasági statisztikái szerint a két áruház és a környező további üzletek Budapest második legforgalmasabb kereskedelmi zónáját képezték.
A tér életét azonban mindig is a közlekedés határozta meg, és most sincs ez másként.
Ez okozza azt a felemás helyzetet, amely miatt csak részben képes köztérként működni. Kezdetektől fogva fontos csomópontja volt a szekérutaknak, majd 1868-ben kiépítették a Zugligetbe tartó lóvasutat. A 19. század végén a vonalat már villamos váltotta fel, 1915-ben pedig hurokvágány is épült a téren a Zugligetbe és a Hűvösvölgybe tartó járatok végállomásaként. 1892-ben építették ki a Budai állomáson (ma Déli pályaudvar) és a Duna-parton keresztül Óbuda felé tartó körvasutat, amely szintén a téren haladt át.
A vegyes forgalom hosszú évtizedeken keresztül megmaradt, ezért ne csodálkozzunk azon, ha egyes fényképeken vasúti kocsik bukkannak fel a tér vágányain. A szakemberek a teret az akkori Moszkva térrel együtt már az 1950-es években rendezetlennek tartották, a metró építésével szerettek volna egy olyan komplex közlekedési rendszert kialakítani, amely mindkét térséget megfelelően kiszolgálja. Az 1972-ben átadott metró végül nem kapott közvetlen Széna téri kapcsolatot, és ezt a hiányosságot a későbbi felújítás során sem sikerült orvosolni.
Buszállomás már 1927-ben nyílt a Lövőház utcai torkolatban, majd a Szent János kórház bontásával került át a túloldalon kialakított, kényszerű helyére. Rossz elrendezése, szolgáltatási hiányosságaival az egész környezetét az elhanyagoltságba rántotta, ami nemcsak a használóknak szúrt szemet, de az 1970-es években már egyre több hangos hivatalos kritikát is megfogalmaztak a helyközi buszpályaudvar ellen.
Már akkoriban tervezték a Moszkva tér kereskedelmi szerepének erősítését, és új áruházat álmodtak ide, amelynek alsó részén egy korszerű, félig zárt buszpályaudvar is helyett kapott volna. Ebből végül a rendszerváltás után a két Mammut lett, a buszpályaudvar megszűnéséig és a Széll Kálmán térre történt – nem túl szerencsés – áthelyezéséig pedig 2019-ig kellett várni.
Az elbontott buszállomás terét azonban jól egyesítették a meglévő és korábban elhanyagolt parkkal, és egy olyan átépítési terv született, amelyet rendhagyó módon egy alapos történészi, közlekedés- és vendéglátástörténeti kutatómunka előzött meg, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tér terhelt történetét miként lehet különböző emlékművekben elmondani. A Márkus Gábor által készített eredeti terveket végül Dévényi Tamás egészítette ki, a művészeti koncepció megalkotásában pedig aktívan részt vett a fiatal Hatdé művészcsoport.
A buszpályaudvar helyén gyalogos- és kerékpáros zóna alakult ki, a zöldfelület pedig jelentősen bővült – ezen belül helyezték el a különböző emlékjeleket: 56-os emlékmű, Szenes Hanna-szobor, burkolatba helyezett idézetek, fényjáték és a korábban elbontott Nepomuki Szent János-oszlop megmaradt darabja. Elmaradt azonban a minisztériumépület helyén létrejött Millenáris-Széll kapu parkkal tervezett felüljárós gyalogos kapcsolat – ehhez épült meg a túloldalon a zölddel befuttatott rácsrendszer,
amely így valamelyest torzóként maradt.
Ugyan a park sokat segített a tér humanizálásán, a közlekedés szerepe továbbra is domináns. Az I. kerületi oldal forgalmi rendszere megoldatlan, annak újragondolásával talán folytatható lenne egy gyalogosbarát tengely kialakítása egészen a Széll Kálmán térig. A mai Széna tér megindult a megújulás útján, és bár még sok az esetlenség, lassan felkerül a használók mentális térképére.
A szerző az Építészfórum munkatársa.
Források:
Adalékok a Víziváros történetéhez 2. (Budapest, 1991)
Beszélő, 2004. május (3. folyam, 9. évfolyam, 1-6. szám)
Budapest, 1978. július (16. évfolyam, 7. szám)
Esti Hírlap, 1959. augusztus 16. (4. évfolyam, 192. szám)
Horler Miklós: Budapest műemlékei 2. - Magyarország műemléki topográfiája 6. (Budapest, 1962)
Népszabadság, 2004. március 9. (62. évfolyam, 51-76. szám) - Budapesti kiadás
Napi