GazdaságSzerző: vg 10 órával ezelőtt 4 percnyi olvasás
Európa egyik legnagyobb energiaproblémájára érkezhet a megoldás Kanadából.
Nemcsak politikailag, hanem szó szerint az elektromos hálózat szintjén is összekapcsolódhatna Európa és Kanada. Egy jelenleg még korai fejlesztési szakaszban lévő projekt keretében 3500–4000 kilométeres nagyfeszültségű tengeralatti vezetékrendszert fektetnének le az Atlanti-óceánon, amely akár hat gigawatt teljesítményt továbbíthatna a két kontinens között. A North Atlantic Transmission One Link, röviden NATO-L névre keresztelt projekt célja Kanada keleti részének és az észak-európai villamosenergia-rendszernek az összekötése. A beruházás saját tájékoztatása szerint összesen 6 gigawattos, kétirányú tengeralatti kábel-összeköttetést hozna létre. Ez nagyságrendileg több nagy atomerőmű blokk teljesítményének felel meg.
A terv mögött nem egyszerűen az áll, hogy Kanadából olcsó áramot szállítsanak Európába. Az igazi lehetőséget a két kontinens közötti időeltolódás és az eltérő időjárási rendszerek jelentik.
Amikor Európában reggel ugrik meg az áramfogyasztás, Kanada keleti részén még éjszaka van, így az ottani víz- és szélerőművek szabad kapacitása Európa felé indulhatna. Néhány órával később pedig éppen fordítva: az északi-tengeri szélerőművek Európában már kisebb kereslettel találkozhatnak, miközben Észak-Amerikában emelkedik a fogyasztás – írja az n-tv.
A megújuló energiaforrások térnyerésének egyik legnagyobb problémája, hogy a termelés és a fogyasztás időben gyakran nem találkozik. Szélcsendes, borult időben egyszerre zuhanhat vissza a termelés, míg erős szélben annyi áram kerülhet a hálózatba, hogy annak egy részét már nem lehet felhasználni.
Az Ember energetikai kutatóintézet elemzése szerint éppen emiatt lehet értelme egy transzatlanti összeköttetésnek. A Párizs és New York között nagyjából hatórás időeltolódás mellett a fogyasztási csúcsok, a napenergia-termelés, valamint részben a széljárás is eltérő időpontokban jelentkezik. A két hálózat összekapcsolásával így egymást tudnák kiegyensúlyozni.
Az elképzelés ráadásul nem teljesen új. Az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontjának kutatói már egy 2018-as tanulmányban modelleztek egy 4000 megawattos európai–észak-amerikai tengeralatti kapcsolatot. Akkori számításaik szerint egy ilyen vezeték 2030-ban évente mintegy 177 millió euró társadalmi-gazdasági hasznot teremthetett volna elsősorban a különböző fogyasztási csúcsok és termelési szerkezetek kihasználásával.
A műszaki kihívás azonban óriási. A NATO-L tervezett nyomvonala több ezer kilométeren át vezetne, egyes szakaszokon akár 4000 méteres óceáni mélységben. A projekt nagyfeszültségű egyenáramú, úgynevezett HVDC-technológiára épülne, amely hosszú távú villamosenergia-szállításnál jóval kisebb veszteséget tesz lehetővé, mint a hagyományos váltakozó áramú rendszerek – írja az n-tv.
A technológia önmagában már nem számít kísérletinek. Kínában több mint 3000 kilométeres szárazföldi HVDC-vezeték üzemel, míg Európában a Norvégiát Németországgal összekötő NordLink több mint 600 kilométeres tengeralatti kapcsolatot biztosít. Az Atlanti-óceán átszelése azonban teljesen más lépték lenne.
A NATO-L januárban publikált szakmai összefoglalója maga is hangsúlyozza, hogy a hálózati csatlakozások, az engedélyezés és a szabályozási rendszer kialakítása kritikus eleme lenne a projektnek, és már az indulás előtt szoros együttműködésre lenne szükség a kanadai és európai rendszerirányítókkal.
Hivatalos végleges költségvetés egyelőre nincs. Független becslések alapján azonban egy ilyen léptékű rendszer több tízmilliárd euróba kerülhet. Egy elemzés 20–28 milliárd eurós beruházási igénnyel számolt, bár ezt nem a projektgazda hivatalos becsléseként, hanem más HVDC-projektekből kiinduló kalkulációként közölte.
A távolság miatt a hálózati veszteség sem elhanyagolható. Több ezer kilométeren az energia tíz százalékot is meghaladó része elveszhet, ezért gazdaságilag csak akkor lehet értelme a beruházásnak, ha a kontinensek közötti árkülönbségek, a kiegyenlítőenergia és a hálózatbiztonsági előnyök ezt ellensúlyozzák.
A projekt támogatói szerint viszont éppen a villamosenergia időbeli értéke a kulcs: nem az a cél, hogy Kanada folyamatosan olcsóbb árammal lássa el Európát, hanem hogy akkor küldjön energiát, amikor Európában hiány és magas ár van – és fordítva.
A projekt geopolitikai szempontból azért vált különösen érdekessé, mert néhány nappal ezelőtt Ursula von der Leyen ennél is szélesebb körű EU–Kanada közeledést javasolt.
Az Európai Bizottság elnöke szeptember 16-i évértékelő beszédében azt mondta, hogy az EU a jelenlegi CETA szabadkereskedelmi megállapodáson túl egy „jövőbeli szövetséget” szeretne kialakítani Kanadával. Ennek része lenne az együttműködés az energia, a kritikus nyersanyagok, az akkumulátorok, a mesterséges intelligencia, a kvantumtechnológia és a védelmi ipar területén.
Von der Leyen ennél is tovább ment: felvetette, hogy Kanada lehetne az Európai Unió első „társult tagja”. Ilyen jogállás jelenleg nem létezik az uniós szerződésekben, ezért annak tartalma és jogi kerete is kidolgozásra vár. Mark Carney kanadai miniszterelnök üdvözölte a kezdeményezést. A kanadai kormány közlése szerint Ottawa és Brüsszel a stratégiai autonómia erősítését többek között energiabiztonsági, kritikusnyersanyag-, technológiai és védelmi együttműködéssel képzeli el.
Kanada már most is közeledik az európai struktúrákhoz: 2026-ban az első nem európai országként csatlakozott az EU SAFE védelmi kezdeményezéséhez, az EU és Kanada pedig júniusban külön energetikai üzleti fórumot is tartott, ahol az elektromos hálózatok, az elektrifikáció és az energiabiztonság kiemelt témák voltak.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy hamarosan megkezdődne az Atlanti-óceán átkábelezése. A NATO-L mögött egyelőre nincs olyan kormány, amely hivatalosan döntött volna a megépítéséről, a beruházás még fejlesztési és finanszírozási előkészítő szakaszban van.
A biztonság is egyre komolyabb kérdés. Az ukrajnai háború óta az európai tengeralatti energia- és adatkábelek sérülékenysége stratégiai problémává vált. A több ezer kilométeres transzatlanti vezeték javítása pedig nagyságrendekkel nehezebb lenne, mint egy sekély tengeren futó összeköttetésé.
Éppen ezért a projekt sorsa végül nem pusztán azon múlik, hogy technológiailag megépíthető-e. Sokkal inkább azon, hogy Európa és Kanada valóban létre akar-e hozni egy közös energiateret.
Von der Leyen friss felvetése alapján legalább politikai szinten ebbe az irányba mozdulhat a kapcsolat: ha Kanada valóban minden korábbinál szorosabban kapcsolódik az EU-hoz, akkor egy ma még futurisztikusnak tűnő Atlanti-óceán alatti energiavezeték néhány év múlva már stratégiai infrastruktúraként kerülhet napirendre.
Napi