Ó, ember – mondja Nagy Szent Leó –, ismerd fel méltóságodat.

Mindig is érdekelt, hogy azok, akik azt állítják, hogy az ember is csak állat, hogyan élik túl a hétköznapokat. Mi tartja őket a felszínen, hová menekülnek a tükörből visszanéző főemlős elől? Minden irónia nélkül, a legkomolyabban: óriási erőfeszítés és szellemi igénybevétel lehet Charles Darwin és egy koboldmaki végtagjába kapaszkodva várni az elmúlást. Ebbe a gondolatkísérletbe bele lehet őrülni.

Ha már Darwin. A tudós nemcsak a majomféléket, de a saját gyerekeit is előszeretettel megfigyelte, feljegyzéseket is készített róluk, amelyeket a fejlődésben soha meg nem álló nagyérdeművel is megosztott. Így tett 1877-ben is, amikor az Egy csecsemő életrajzi vázlata című tanulmányában közreadta azokat a megfigyeléseit, amelyeket elsőszülött fia, William Erasmus Darwin fejlődéséről gyűjtött össze. A most következőkben az az érdekes, hogy még a darwinisták sem csettinthetnek elégedetten, mondván: na tessék, milyen ügyes majom az ember. Hiszen, mint azt a kísérlet is bizonyítja, mérhetetlenül több.

Szóval, idősebb Darwin jegyzettömbbel a kezében ült a nappaliban, és nézte, amint a kis William Erasmus kúszik-mászik a padlón, míg ügyesen oda nem verekedte magát a szobában található állótükörhöz. Amikor a négyhónapos gyermek meglátta benne magát és az apját, mosolygott, örült a felfedezésnek. Darwin szerint a fia ekkor még valóságos „tárgyakként” érzékelte a tükörből visszaköszönő alakokat, ugyanakkor nem volt képes összeegyeztetni, hogy az apja hangja más irányból, mögüle érkezik.

A kisfiúnak nem kellett sok idő a fejlődéshez, mindössze két hónap alatt látványos változás következett be. Darwin papa hang nélkül mindenféle pofákat vágott, grimaszolt a fiának úgy, hogy az csak a tükörben láthatta az arcát. William ekkor azonban már felismerte, hogy az apját máshol kell keresnie, nem elégedett meg a tükörképpel.

„Ha teljesen hangtalanul valamilyen furcsa grimaszt vágtam, hirtelen megfordult, hogy rám nézzen”

– jegyezte fel Darwin.

A megfigyelések sora itt nem ért véget. Később, a kis William kilenchónapos kora körül már nemcsak felismerte a tükörkép természetét, hanem saját személyével is kapcsolatba hozta. Ha a kisfiút a nevén szólongatták, a tükör felé fordult még akkor is, ha az távolabb volt tőle. Darwin azt, hogy a gyermek számára a név, saját személye és a tükörben megjelenő kép már összetartozott, az asszociációs képesség fejlődésének példájaként jegyezte fel. Persze mindez hol van még az öntudattal bíró felnőtt embernek attól az alapvető, rejtett egzisztenciális szenvedésétől, hogy nem ismeri egészen önmagát, hiába bámulja a tükörképét. De ne szaladjunk ennyire előre.

Darwin papa a tükörkísérletet kedvenc alanyaival, a majmokkal is elvégezte, ám az emberszabásúak reakciója egészen más volt, úgyszólván állatias. Amikor a természettudós kis tükröt tartott elébük, az állatok benyúlkáltak a tükör mögé, ott keresték a látott alakot.

„Távolról sem lelték örömüket önmaguk nézegetésében: dühbe gurultak, és többé nem akartak belenézni”

– így írta le Darwin a megfigyelését.

Micsoda dráma! Persze csak nekünk, és csak akkor, ha nem ismerjük fel: végül is, miért akarnák szerencsétlen állatok a tükörképüket bámulni, ha nem néz ki valaki a szemeik mögül. De nincs ott senki.

De hiszen még mi sem szeretünk ott időzni, olyan homályos és töredékes az ismeretünk saját magunkról, pedig a mi emberi kínunkat már a görögök is csillapítani igyekeztek, mikor azt írták a delphoi jósdára: Gnóthi szeautón, azaz: „Ismerd meg önmagad!” És figyelmeztet Jakab apostol is a tükörhasonlatában, amikor így szól: „tükörben nézi az ő természet szerint való ábrázatát: mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt.”

De hasonló mélységbe visz Bereményi Géza Balladája is Cseh Tamás előadásában, amely saját magunk teljes birtokba vételének lehetetlenségéről rántja le a leplet „Ki jajgat ki csizmapatkóm alól, ha könyöklök, ki sír könyék alól?” soraival.

Egyáltalán meg kell ismerni magunkat teljesen? Na persze nem a karakterről, a tulajdonságokról van szó, csakis a személyről. Ha lehetséges lenne, akkor az már egy másik én lenne, aki engem néz, az pedig lehetetlenség – ezt már korunk nagy hitszónoka, Barsi Balázs mondja, aki szerint az önmagára reflektáló értelem egyrészt magában van – ha kilépne, akkor megszűnne –, ugyanakkor részben önmagán kívül van, mert rátekint magára, azt mondja, hogy én vagyok. A teremtmény pedig, mivel nem önmaga létrehozója, soha meg nem ismerheti saját erejéből teljesen önmagát. Ha így volna, önmaga létrehozójának kellene lennie, tükör ide vagy oda.

És hogy tükörképünket szemlélve hol találjuk a személyes létezés ősforrását? Gyermekségünkben, a paradicsomkertben, ott, ahol Saul szeme újra látásra nyílt, ahol már nem méricskélt, csak hagyta, hogy szeressék.

Akarunk-e lenni még tükör mögé kapadozó főemlősök? Ha valaki e fájdalmas kérdések ellenére is úgy dönt, akkor is tudjuk, hogy az illető nem majom.