Kedves Lannert Judit!

Méltatlanul mellőzöttnek érzem magamat. Mi az, hogy a férfiak sírnak, ha a válogatott nem jut ki a focivébére?

Olyankor ugyanis a felnőtt nők is sírnak. És nemcsak akkor, ha nem jut ki, hanem akkor is, ha kijut. És nemcsak a labdarúgás esetében van ez így, hanem bármelyik csapatsportnál. Én például ugrálva ordítottam és sírtam egyszerre, amikor körülbelül két és fél évvel ezelőtt Tatabányán a magyar férfi kézilabdaválogatott kivívta (12 év után!) az olimpiai szereplés jogát. Nem voltam ezzel egyedül, a kamasz lányaimmal egymás nyakába borulva könnyeztünk, de elhiheti, nem csak mi négyen voltunk így a több mint hatezer férőhelyes csarnokban. Vagy ott van a női kézisek EB-bronzérme szintén 2024-ből, aki annak a meccsnek a végén nem érzékenyült el, az valószínűleg életében először látott sportmérkőzést.

És mi, szurkolók nemcsak a válogatott esetében reagálunk így a sikerekre vagy kudarcokra, klubszinten is képesek vagyunk megélni ugyanezt, mutatom:

Nem állok neki elmagyarázni Önnek, hogy ilyenkor mit érzünk és miért, mert a jelek szerint teljesen felesleges lenne. 

Azt kívánom Önnek, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer az életben tapasztalja meg, hogy milyen érzés egy olyan közösséghez tartozni, amely nem valami ellen jött létre, hanem valami mellett, valami pozitívnak a támogatása miatt létezik.