A modern átirat a mai New Yorkba helyezi át Carroll viktoriánus meséit (Alice Csodaországban, Alice Tükörországban), ahol Alice egy sikeres, de túlhajszolt játékfejlesztő, egyben egyedülálló anya, aki egy kimerítő munkanap végén a laptopja fölött elszundít. A főszereplő kaotikusnak tűnő belső világába vezető út azonban már nem egy nyúlüregen, hanem egy liften keresztül vezet. A darab később is hemzseg az anakronizmusnak ható modern elemektől, akad benne elektromos egykerekű, dübörgő klubzene és színpadra betolt Cadillac is, még Lewis Carroll is feltűnik benne – de híján van az igazán izgalmas átkeretezésnek, át- vagy újraértelmezéseknek.

Wonderland angolul, de nem magyarul

A modern nő válságát vázoló nyitójelenet ugyanis aligha lehetne közhelyesebb. A nemi szerepek felcserélhetőségének problematikája egyfelől számtalan amerikai romkomból visszaköszön, másrészt az amerikai valóság mára beszűrődött a mi életünkbe is: a férfiszerepben ügyetlenkedő apa és a mindent a hátán elhordó anya között őrlődő, elhanyagolt gyermek képe bántóan ismerős, még ha a magyar közönségnek idegenül is hathat, hogy a szereplők cipővel ugrálnak az ágyban vagy hogy hosszú liftezések vezetnek a felhőkarcolók tetejére. 

A darab ugyanis bántóan szájbarágós, és minden fontosabb pszichológiai okfejtést kimondanak benne. „Ez a hely egy álom, és azért kell itt lennem, hogy megtanuljam, mi a felelősség” – szólal meg Alice egy ponton a darabban, amiben ellopják az időt. A főhős konzoljátékokat fejleszt, amivel csak rombolja a gyermekek belső világát, de ráébred, hogy nem szeretne ehhez tovább asszisztálni, és tudatosságra akarja nevelni a gyerekeket. Mondhatnánk azt is, hogy a Wonderland egy gyerekdarab, így nem baj, ha mindent kimondanak, csakhogy a modern gegeken inkább a felnőttek derülnek, a gyerek meg jobban jár, ha inkább az eredeti művet vagy egy annak a hangján szóló feldolgozást ismer meg.

Mert Carroll világának ereje részben abból fakadt, hogy nem kellett minden furcsasága mögé megfejtést keresni. A nonszensz azért volt izgalmas, mert nem mindig jelentett valamit, és Csodaország nem feltétlenül egy terápiás rendelő volt, amelynek minden szereplőjéhez hozzárendelhető egy pszichológiai funkció. A kortárs változat viszont mintha félne attól, hogy a néző nem érti meg, így aztán a tükör elé állítja Alice-t, majd gondosan elmagyarázza neki, kit lát benne. 

A látvány és a zene legalább időnként képes megteremteni azt a különös energiát, amitől Wonderland valóban Wonderland lehetne. Csodaország fura szerzetei például mind látványos belépőket és ehhez társuló zenei hangulatokat kapnak. A Kalaposnál dübörgő klubzene szól, Hernyó úrnál flitteres jazzklubokat idéz a darab, a bátor herceget egy Backstreet Boysra hajazó fiúbanda öleli körül, Kerge Nyúl (a darab talán legszórakoztatóbb figurája) pedig latin témákra rázza a bundáját és vicces szóvirágokkal szórakoztat (Kitekat-Whiskas). A zenei betétek nem kiemelkedőek, de jó őket hallgatni, Janza Kata pedig parádézik a szórakoztató Disney-főgonosz szerepében. A kosztümök és a díszletek is impozánsak. Mi a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láttuk a darabot, de nincs kétségem afelől, hogy szeptember közepétől a Magyar Színház falai között is hasonlóan látványos lesz – ha már az alapművek szellemiségét nem is sikerült kellő ötletességgel modernizálni.