A Resident Evil már jó régen hatással van a popkultúrára, olyannyira, hogy 1997-ben a Capcomnál elkezdtek azon ötletelni, hogy miként csavarhatnának egy nagyot a franchise-on, ekkor pattant ki a fejükből, hogy megcsinálhatnák a nindzsás Resident Evilt. Ez lett volna a Sengoku Biohazard, amely soha nem jelent meg, ám az ötlet később odáig fejlődött, hogy

Némi huzavona után, az eredetileg PlayStationre tervezett Onimusha: Warlords PS2-re jött ki, még 2001-ben, majd három fővonalas folytatás követte. A negyedik játék után, azaz 2006 óta azonban hosszú szünetre ment a sorozat, a feledésbe merült, és sokan meg is voltak arról győződve, hogy soha nem tér már vissza, mert halott.

Olyan hosszúra sikeredett a hiátus, hogy mire visszatért, idén szeptember 4-én a játékszéria az Onimusha: Way of the Sword című felvonással, már vélhetően senki sem emlékszik az eredeti részekre, maximum a sokat látott, idősebb gamerek. Mindenki másnál azonban tiszta lappal indul az Onimusha, amiben valljuk be, van valami izgalmas. Amikor nekiültem a játéknak, én se tudtam, pontosan mire számítsak, arra gondoltam, hogy ez is egy sokadik Dark Souls, vagy inkább Sekiro-másolat lesz, kevesebb vízióval, kevesebb karizmával, kevesebb stílussal.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, nagyjából tíz perccel a játék kezdete után azon kaptam magam, hogy izomból mosolygok. Az Onimusha: Way of the Sword rögtön azzal kezd, hogy az arcunkba tolja, a főszereplő, Miyamoto Musashi (Toshiro Mifune) mekkora egy gyökér, aki vándor szamurájként rója a japán vidéket, és amikor olyanja van, lemészárol mindenkit, aki nem tetszik neki. Na, jó... Musashinak azért lelke is van, az éhező gyerekek kezébe például odanyomja az utolsó nála lévő falatot, és inkább ő marad korgó gyomorral, mégis amikor hősünk belebotlik pár túlvilági szörnyetegbe, egy csapatnyi Genmába és azok könnyedén megölik őt, a pokolra jut.

Itt aztán egy titokzatos öregember egy páncélkesztyűt ad a játék főszereplőjére, hogy ezzel már fel tudja venni a küzdelmet, egyébként pedig egy túlvilági lény, egy Oni is bujkál az eszközben, de a rejtélyek kibogozásához már a kezünkbe kell vennünk a kontrollert, és keményen szeletelni.

Japán akciójáték, de nem a könnyű fajtából

Az Onimusha: Way of the Sword olyan akciójáték, amilyenből mostanában nem láttunk sokat. Nem Soulslike, nem veszítjük el minden egyes elhalálozáskor az általunk begyűjtött lelkeket, és a pályalerövidítésekre sem vagyunk annyira ráutalva, mégis helyenként a főellenségek pokoli nehezek. Ráadásul többnyire két életcsíkot is le kell dolgoznunk a bossoknál, mire hajlandóak a fűbe harapni. A kisebb ellenfelek túl nagy kihívást nem jelentenek, a Way of the Swordban igazából az a lényeg, hogy egyik főellentől megyünk a másikig, közben a sztori kanyarog ide-oda, és ennyi.

Vagyis csak lenne, de a fejlesztők az új Onimushába egy olyan harcrendszert építettek, amitől konkrétan majdnem kiesett a kezemből a már említett kontroller. A kardozás ugyanis vetekszik a Sekiróban látottakkal, minden egyes hárítás valami eszméletlenül látványos, itt inkább a parry a jó barátunk a kitérés helyett, és amikor ténylegesen elkapjuk a ritmust és sikerrel védünk ki egy csapást az ellenféltől, akkor előfordul, hogy az megbicsaklik, nekimegy egy társának, vagy éppen a falnak, ami rendkívül kreatív és szórakoztató megoldás.

Meg is jegyeztem magamban, hogy kicsit olyan ez, mint régen a Részeges karatemester volt, tudják, az a Jackie Chan-film, melyben a főszereplő csak akkor tudott rendesen harcolni, ha jól felöntött a garatra. Csak itt pofonosztás helyett kardpárbajok vannak, és persze szörnyek.

Ami a lelkek gyűjtögetését illeti, annyira azért nem lelkesedtem be az Onimusha játszása alatt, a különféle színűek másban segítenek. A lebegő sárga orbok életet adnak, a kékek a különleges képességünket töltik fel, míg a pirosak a fizetőeszközök, amelyekkel RPG-szerűen fejleszthetjük Musashit. Túl nagy mélységre, vagy képességfára ne tessék gondolni, a Way of the Sword rákényszerít minket, hogy egyre skillesebbek legyünk, megtanuljuk az ellenségek trükkjeit és mozdulatait, és megérezzük a tempót, amelyben ezt a véres táncot vívjuk.

Az Onimusha amúgy véres, megy benne a szeletelés és a kisebb Genmák is kapják rendesen ebben a 20-25 órás játékidőben, ami a többségnek akár ennél is több lehet, mert időhúzásból kapott egy csomó mellékküldetést a játék, és a Way of the Sword itt-ott megpróbálja magát nyílt világúnak tettetni – de valójában inkább egy csőjátékról van szó, ahol megyünk előre és padlóra küldjük, aki csúnyán néz ránk. A bossok dizájnjait tekintve mondjuk túl sok panaszunk nem lehet, kreatívak, olyan japán módon elmeháborodottak, még bolondabbak, mint Musashi, pedig neki sem kell a szomszédba menni a hülyeségért. A főszereplőnek a háta közepére sem hiányzik ez az egész, a démonok főleg nem, és attól is ódzkodik, hogy a pokol kapuinak őrzője legyen, akinek az a dolga, hogy megakadályozza, hogy Kiotót elárasszák a Genmák.

Kiotót ellepték a szörnyek, itt már csak egy életunt szamuráj segíthet

Konfliktus persze kell, főleg egy ilyen kardozós játékba, így a japán várost rendesen megszállják a szörnyetegek, a mi dolgunk pedig az, hogy kitisztítsuk a kerületeket, utánajárjunk a kesztyűk rejtélyének, és valahogy elérjük, hogy hagyjanak már bennünket békén ezzel a misztikus baromsággal, és mehessünk vissza a híd alá csövezni. Musashinak nincs túl sok ambíciója, de a kényszer nagy úr, és örülhetünk annak, hogy a szamuráj ekkora slamasztikába keveredik, a főellenségekkel való harcok ugyanis helyenként eposzi méreteket öltenek. Nekem legalábbis valami iszonyúan tetszett az egyik korai boss, egy négykezű szörnyeteg, aki ellen azt követően kellett küzdeni, hogy néhány széthagyott, beszélő bábut összeszedtünk. A bossnak mind a támadásai, mind a lázálomszerű, animébe oltott, erőszakosan színes környezet jót tett. Ezt nevezi a tanult angol „epic gamer momentnek”.

Nem tökéletes játék az Onimusha, minden erőssége ellenére sem. A cselekmény helyenként mondvacsinált és csak úgy ömlesztik ránk az írók az izzadtsággal kitalált fordulatokat, na meg a játék is hosszabb a kelleténél. Tudom, hogy 2026-ban a grafikába már nem illik belekötni, de a Way of the Sword többségében túl szürke, túl PlayStation 4-es, meg nem mondanám, hogy a legújabb generációra készült, Főleg, hogy a Resident Evil: Requiem motorja hajtja, és annál a játéknál láttuk, hogy az RE Engine néha mire képes.

Akit le tud kötni, hogy látványos és kreatív harcrendszerrel a tarsolyában megy egyik boss után a másikat pokolra küldeni, közben van valami háttérzajnak is beillő sztori, és a főszereplő egy igazi pofoznivaló s-fej, akit sűrűn fel is pofoznak, de nem olyan keményen, mint egy Sekiróban, annak nagyszerű szórakozás lesz az Onimusha: Way of the Sword. Engem rendesen lekötött, és hálás voltam a megengedőbb harcrendszerért, meg a vicces megoldásokért.

A profiknak, akik nálam ügyesebbek, ráadásul visszatérő opció a harcban az issen képesség, amely egy amolyan ellentámadás, még a hárításnál is rövidebb időablakkal. Sok sikert a kitanulásához, aki arra ráérez, mindenképp kezdjen videókat feltölteni róla bármilyen platformra, mert az Onimushának az a csúcsa, amellyel az amúgy is power fantasy valóban kimaxolódik. Nekem sosem fog menni, de mindenki másnak drukkolok.

7,9/10

Az Onimusha: Way of the Swordot PlayStation 5-ön teszteltük, a játékhoz a kódot a Cenega Hungarytől kaptuk.