Ursula von der Leyen szeptember 16-i évértékelő beszédének egyik legfontosabb üzenete az volt, hogy Európa energia- és klímapolitikája az európai függetlenség, biztonság és gazdasági ellenálló képesség egyik alapja. Ez fontos felismerés, de önmagában még nem stratégia. Európának és a tagállamoknak most azt kell megmutatniuk, milyen állami és infrastrukturális kapacitásokkal teszik ezt működőképessé.

Az energia nem puszta költségelem

Európa nemcsak energiát importál, hanem sérülékenységet is. Az Unióban felhasznált olaj 97, a földgáz 85 százaléka az Unión kívülről érkezik, ami nem csupán költséget jelent, hanem azt is magával hozza, hogy Európa kiszolgáltatott a tengeri útvonalak zavarainak, az exportőrök politikai döntéseinek, a globális piacok ingadozásának és a háborúknak.

Az Európai Bizottság elnöke szerint a Hormuzi-szoros térségében kirobbant konfliktus kezdete óta az importált fosszilis energiahordozók 90 milliárd euró többletköltséget jelentenek Európának. De nem is igazán az a fontos, hogy ebből pontosan hány eurót írhatunk a konfliktus számlájára! Amíg Európa nagy mennyiségben importál fosszilis energiát, addig pénzt és mozgásteret is veszít.

Az már a 2022-es energiaválság idején világos volt, hogy a valódi függetlenség nem azt jelenti, hogy az egyik külső beszállítót felváltjuk egy másikkal.

Ennek felismeréséről tanúskodik, hogy Von der Leyen a júliusban bejelentett villamosítási akciótervet és a villamosenergia részarányának 2040-ig történő megduplázását is hangsúlyozta, ami akár évi 260 milliárd euróval is mérsékelhetné a fosszilisenergia-import költségét. A villamosítás nemcsak a kibocsátások hatékony csökkentésének eszköze, hanem az európai gazdaság egyik legfontosabb önvédelmi stratégiája. Ezzel egyetértünk, viszont azt akkor csináljuk rendesen!

Viszont önmagában nem lehet a villamosítás az egyetlen stratégia. Ugyanis a legolcsóbb, leggyorsabban elérhető és legkevésbé sérülékeny energia továbbra is az, amelyet nem kell előállítani és importálni. Az energiahatékonyság és a kereslet mérséklése az energiafüggetlenség első lépése, és ezt kell kiegészítenie a megfelelő ipari stratégiának, illetve az elkerülhetetlen alkalmazkodásnak.

A következő ipari korszak

Von der Leyen szerint tehát az energia nem csupán ár- vagy iparpolitikai kérdés, hanem Európa stratégiai önállóságának kulcsa.

Az Ember Energy friss, The Age of Power című tanulmánya ezt a kérdést szélesebb összefüggésbe helyezi: az információs és az elektrifikációs forradalom egyre szorosabban összekapcsolódik. Ugyanazok a technológiák – csipek, akkumulátorok, teljesítményelektronika, érzékelők és digitális vezérlés – alakítják át egyszerre az energiatermelést, az ipart, a közlekedést és az információs gazdaságot. Ez alapvetően változtatja meg azt is, ahogyan az energia- és klímapolitikáról gondolkodnunk kell. Európának tehát nem elég teljesítenie a klímacéljait. Az is eldől a következő években, hogy hol gyártják majd az akkumulátorokat, a teljesítményelektronikát és a digitális eszközöket, honnan jönnek hozzájuk a nyersanyagok, és ki tudja mindezekhez megfizethetően biztosítani az áramot.

Ha az olajimport helyett egyszerűen csipeket, akkumulátorokat és más kulcstechnológiákat kezdünk importálni, akkor a függőségünk nem szűnik meg, csak átalakul.

Kína az elmúlt évtizedben sokkal gyorsabban kapcsolta össze a villamosítást, az iparpolitikát és a technológiai fejlesztést: 2010 óta több mint kétszeresére növelte a villamosenergia-felhasználását, miközben az elektromos autók részesedése az újautó-eladásokban 60 százalék fölé emelkedett. Európa közben számos tiszta technológiában erős, de a villamosítás és a digitális technológiák ipari léptékű összekapcsolásában egyre nagyobb versenyhátrányba kerül.

Európa nem azért maradhat le, mert túl sokat tesz a klímáért. Éppen ellenkezőleg, túl lassan épül ki az a hálózat, ipar és energetikai háttér, amely nélkül sem a klímacélok, sem a versenyképességi ambíciók nem fognak teljesülni.

Ehhez gyorsabb engedélyezésre, nagyobb hálózati kapacitásra, tárolásra, rugalmas fogyasztásra és a határokon átnyúló villamosenergia-rendszer fejlesztésére van szükség. Von der Leyen szerint tavaly több mint 80 gigawattnyi új megújuló kapacitás épült ki Európában, miközben ennek hatszorosa vár hálózati csatlakozásra. A hálózati csatlakozás tehát mára az európai energiaátmenet egyik fő szűk keresztmetszete lett. És ne kerülgessük a forró kását: ha mindezt komolyan gondoljuk, akkor ez azt is jelenti, hogy nem lehet tovább halogatni a húsba vágó kérdéseket, és rövid távon döntésre kell jutni az Európában megmaradt, fosszilis alapú ipar jövőjét illetően.

Az alkalmazkodás állami teljesítmény

Az idei nyár után azt is helyesen ismerte fel Von der Leyen, hogy az alkalmazkodás nem valamiféle másodlagos klímapolitikai ügy. A hőhullámok, a szinte állandósult aszály, vagy a vízhiány közvetlenül érintik a gazdaságot, az élelmiszer-ellátást, az egészségügyet és az állami költségvetéseket. A Bizottság új európai klímareziliencia-keretrendszert, hőhullámtervet és vízügyi kezdeményezést ígér. Ezek között szerepel a legsérülékenyebb térségek azonosítása, a korai figyelmeztető rendszerek fejlesztése, az egészségügy felkészítése, a városi hűtés, valamint a vízhiány mezőgazdasági és ipari következményeinek kezelése.

A legfontosabb kérdés azonban az lesz, hogy mindebből születik-e valódi állami teljesítmény. A klímaalkalmazkodás nem lehet olyan program, amelyben a társadalom egyes tagjaitól várjuk el, hogy egyénileg kezeljék a közös kockázatokat. Egy hőhullámhoz nem lehet pusztán egyéni tudatossággal alkalmazkodni. Kell működő ivóvízellátás, hűthető középület, jó előrejelzés, felkészült egészségügy – és olyan önkormányzat, amelynek van pénze és embere is cselekedni.

Az alkalmazkodásra való felkészítés minden életszakaszban fontos eleme kell, hogy legyen a klímapolitikának. Az embereknek tudniuk kell, hogyan védekezzenek hőhullám idején, hogyan óvják saját és mások egészségét, mire figyeljenek aszály vagy villámárvíz esetén, és hogyan csökkentsék az energia- és vízfelhasználásukat. De az oktatás nem válhat a felelősség áthárításának eszközévé.

Nem lehet a lakosságtól elvárni, hogy felkészülten nézzen szembe olyan kockázatokkal, amelyeket az állam nem mér, nem jelez előre, nem finanszíroz és nem kezel.

Ezért ki kell mondanunk, hogy a klímaalkalmazkodás végső soron az állam működőképességének próbája. Kell hozzá működő víz- és energiarendszer, árnyékos és hűthető városi környezet, felkészült egészségügy, hozzáférhető adatok és megfelelően finanszírozott önkormányzatok.

Magyarországon sem szükséges ezt elvont példákon keresztül magyarázni. Az idei nyár a mérések kezdete óta a legszárazabb volt: országos átlagban mindössze 70 milliméter csapadék hullott, a sokéves 203 milliméteres nyári átlagnak alig harmada. A talajok kiszáradtak, a természetes vizek vízszintje történelmi mélypontra süllyedt, a mezőgazdasági termelés rekordmélységbe zuhant, miközben a Duna vízhozamának és vízszintjének összeomlása már az ország egyik legfontosabb energiatermelő kapacitását, a Paksi Atomerőművet is elérte, és az erőmű teljes leállítása is karnyújtásnyira került.

Mi a magyar érdek?

A magyar kormánynak nem szabad az uniós klímapolitika szándékait magyaráznia vagy relativizálnia, hanem a nemzeti érdeket kell felismernie: Magyarországnak nem Brüsszel kedvéért van szüksége kisebb energiaimport-függőségre, korszerűbb villamosenergia-rendszerre és a szélsőséges időjárásra jobban felkészült településekre. Ezek saját gazdasági és biztonsági érdekeink is.

A viták középpontjába a végrehajtás minőségét kell állítani. Milyen hálózatokra van szükségünk? Hogyan lehet a településeket felkészíteni a hőhullámokra? Miként gyorsítható az épületek és a közlekedés villamosítása? Hogyan csökkenthető a társadalom és a gazdaság működését biztosító rendszerek energiaigénye? Hogyan lehet úgy fejleszteni a közszolgáltatásokat, hogy azok a következő évtizedekben is működőképesek legyenek?

A magyar kormánynak ebben nem követnie kellene Európát, hanem saját érdekei mentén a folyamatok élére kellene állnia: a hazai energia- és klímapolitika elsődleges hajtóerejének az ország biztonságának, versenyképességének és mozgásterének kell lennie. Ehhez nem újabb, egymástól elszigetelt programokra van szükség, hanem összehangolt állami cselekvésre: a hálózatok fejlesztésére, az energiahatékonyság és a villamosítás gyorsítására, az önkormányzatok alkalmazkodási képességének megerősítésére, a közszolgáltatási infrastruktúra rendbetételére és a klímakockázatokra való felkészítés beépítésére az oktatásba és a mindennapokba.