SportSzerző: nemzetisport 49 perccel ezelőtt 8 percnyi olvasás
Hátsó füves Budapest: centenáriumi időutazás a fővárosi labdarúgás legendás intézményének múltjában.
Hogy mit köszönhetünk a BLASZ-nak? Először is: a magyar kézilabdát. Aztán: a magyar női labdarúgást. Továbbá: a magyar utánpótlásfutballt. És még: a magyar futsalt. No meg: az öregfiúk-bajnokságot. Sőt: egy időben a magyar olimpiai válogatottat. S akkor a budapesti felnőtt férfi labdarúgóélet több száz pályájának, ezernyi csapatának, sok ezer mérkőzésének igazgatása, szervezése, koordinálása még szóba sem került. De kezdjük onnan, ahonnan egy centenáriumi cikket illik: az alapítás mozzanatától.
„1926. szeptember 20-án este hét órakor ültek össze első ízben az amatőr–profi szétválasztás után a budapesti amatőr-egyesületek, hogy megválasszák a Budapesti Labdarúgók Szövetsége első tisztikarát, amely hivatva volt új utakra vezetni az amatőr labdarúgást – idézte fel a kedvtelésből futballozók budapesti intézményének születését Lénárt Ernő főtitkár az 1936-ban megjelent jubileumi kiadványban. – Hosszas, sokszor a késő éjszakai órákba nyúló tanácskozások, heves harcok előzték meg a közgyűlést és nem egyszer már úgy látszott, hogy lehetetlen az egymással szembenállókat egy táborba sorakoztatni.”
Utóbbi állapot a magyar labdarúgás történetében nem volt példa nélkül való, az viszont kifejezetten ritka fordulat, hogy az „éjszakába nyúló tanácskozások” ez esetben nem parttalan személyeskedéshez, hanem megoldáshoz vezettek. A két párt vezetője, Bíró Dezső és Zsarnóczay János kiegyezett egymással, és az idézett forrás szerint „ez a kézszorítás mutatta meg az utat és jelölte ki az irányt a Budapesti Labdarúgó Szövetségnek”. A magyar labdarúgás krónikájának nagy vízválasztója, a professzionális és az amatőr világot – papíron – elkülönítő 1926-os átalakítás után a gyeplő Zsarnóczay Jánosnál, a fizetett sportolás makacs ellenzőjénél maradt, a korszak neves játékvezetőjeként is ismert egykori BEAC-, illetve MAC-játékos előbb társelnökként, majd elnökként (1927–1938, 1939) vezette a szervezetet.
Vagyis a BLASz-t. Az elnevezésben az „A” betű nem csupán kiejtést segítő töltelék volt: noha eleinte mutatkoztak a használatban következetlenségek, 1926-ban az amatőr futball égisze alatt területi alszövetségeket alakítottak (elkülönülve a Professzionális Labdarúgók Szövetségétől), így a következő években a fővárosi szervezet Budapesti Labdarúgók Alszövetsége néven működött. Mégpedig igen hatékonyan, ahogyan azt Zsarnóczay János 1936-os visszaemlékezése sejteti: „Nem a viselt tisztség fémjelez, hanem a végzett munka és annak a közösség javára jelentkező értéke. Ennek meglátása és átértése teremtette meg a BLASz egységét, tette lehetővé az eredményes munkát és biztosítja jövőre is a munka eredményét. Az amatőr sport ereje a tömegek önzetlen, áldozatos munkájában rejlik, a nemes és ideális célért való rajongásában. Ennek tudata és a meggyőződés ereje irányítja azokat, akik e sport vezetésére vállalkoznak.”
A BLASZ-elnök élete tragikus véget ért: a budapesti ügyvédi kamara 1946. július 10-től felfüggesztette ügyvédi gyakorlatát, másfél hónappal később, Árnyas utcai lakásán felakasztotta magát. Egykori főtitkára, Lénárt Ernő sem halt természetes halált, Dénes Tamás futballtörténész forrásai szerint 1945-ben a deportálások áldozata lett. Mindketten az amatőr eszme lelkes harcosainak számítottak, akiknek szemléletét híven tükrözte Doros György gondolata (megjelent A versenysport etikai és lélektani problémái című 1931-es könyvben): „Az igazi amatőrsport nem egyéb, mint a sztoikus világszemlélet: a Legfőbb Jóra való törekvés, az erkölcsösért való önzetlen harc legmegfelelőbb eszköze. A gyakorlati életben az akaraterő megszerzésének és fejlesztésének úgyszólván egyetlen lehetősége. A Pál apostolt, Mohamedet, s Napóleont naggyá tevő szuggesztív s oly ritka akaraterőnek igazi gyakorlási terrénuma.”
A hőskor csapatai: Drogisták,
Gyűjtőfogház, Remény
Napóleontól kanyarodjunk vissza a poros kültelki pályák közegéhez, pontosabban a budapesti csapatokhoz. Budapesti csapatok persze a BLASZ megalakulása előtt is léteztek, mi több, amit a magyar futballtörténelem a hőskorszak első osztályú bajnokságaként tart számon, 1926-ig valójában budapesti bajnokság volt (pontosabban a fővároshoz és szűk vonzáskörzetéhez tartozó csapatok versengése). Ugyan a győztes az első évek után megmérkőzött a vidék bajnokával, ez azonban merő formalitás volt, a fővárosi labdarúgás erőfölénye miatt a budapesti csapat sikeréhez sohasem fért kétség. Az 1920-as, 1930-as évek blaszos együtteseinek a névsora tündérmese az efféle élményekre fogékonyaknak, megidézi a fővárosi futball egyszerű, tiszta, őszinte hangulatát: Húsos, Műszerész, Siketnéma, Gyermekbarát, Szőnyegesek, Kalaposok, Drogisták, Folyamőrség, Lapterjesztők, Menekültek, Gyűjtőfogház, Remény…
Nemcsak a különböző társadalmi, szakmai csoportoknak, de a rokon sportágaknak is találkozási fórumot kínált a futballpálya. Bármily hihetetlen a mai fejlett viszonyok ismeretében, a kézilabda hazai gyökerei is a budapesti futballkultúra táptalajából merítettek éltető energiájukat. És a táptalaj ez esetben szó szerint értendő, hiszen az eredetileg nagypályás változatban űzött kézilabda – érthető gyakorlati okból – a labdarúgásra kialakított sportterepeken kezdett el terjedni. A cseh földről érkező, meglehetősen bonyolult „hazena” játékkal ellentétben inkább a „handball” iránt mutattak fogékonyságot a hazai sportkörök, és 1927 májusában, a mai Illovszky Rudolf Stadion helyén, a Tarnai réten le is játszották az első magyar kézilabdamérkőzést: az UTE és az angyalföldi VI. ker. SC csapatai vívták az összecsapást, 2:2-es végeredménnyel. Az újpestiek első gólját Németh János szerezte; a Jameszként ismert sportember pályafutása elején a Nemzeti SC futballistája volt, később vízilabdázóként vált klasszissá, és egyebek mellett kétszeres (1932, 1936) olimpiai bajnokká. Mindezt a BLSZ 95. évfordulója alkalmából kiadott füzetből is tudhatjuk (készítette: Dénes András, Dénes Tamás, Varga Ferenc és Lovász Tamás István), s hogy miért onnan, arra egyszerű a magyarázat: az 1920-as években a BLASZ keretében alakították meg a Kézilabda Alosztályt, az első, 1927-es kézilabda-bajnokságot a fővárosi futballszövetség megbízásából Hámos Nándor szervezte.
Futballban a két világháború közötti időszak „blaszos” gyümölcse az utánpótlásnevelés ma már természetes, ám akkor újításszerű gyakorlata: 1933-ban írták ki először a 12–15 éveseknek az úgynevezett újoncbajnokságot, amelyet a Nemzeti Sport kölyökbajnokságként tüntetett fel.
Az 1970-es években 518
csapat játszott 240 pályán
A magyar labdarúgás első igazi világsikere a Puskás Ferenc, Bozsik József, Kocsis Sándor vagy Hidegkuti Nándor nevével fémjelzett Aranycsapat 1952-es olimpiai bajnoki címe volt. Ha ehhez a magaslathoz viszonyítjuk, különösen meghökkentő a tény, hogy a magyar válogatott előző olimpiai szereplése mögött a BLASZ állt: az olimpiai amatőr eszme szellemében az 1936-os berlini játékok előtt a budapesti amatőr futballszövetség feladata volt a Németországba utazó csapat összeállítása. A magyar delegáció fogadalomtételének szintén kultikus fővárosi futballhelyszín, a mai Allee Bevásárlóközpont helyén működő egykori BEAC-pálya adott otthont (Csik Ferenc úszóbajnok mondta az esküt), a Németországban történtek azonban már nem adtak okot a fővárosi futballnak a büszkeségre: az amatőr válogatott „csont nélkül”, 3:0-ra kikapott Berlinben Lengyelország csapatától, és már fordulhatott is vissza Budapestre.
Az 1950-es évek nemcsak a nagyválogatott fényes sikereinek volt az időszaka, de a magyar futball „tömegesítéséé” is, az 1950 és 1972 között Kiss Hugó elnökletével működő BLSZ (immár „A” betű és „al-” előtag nélkül) csapatainak mezőnye elképesztően terebélyesre bővült, részben a gyári, üzemi együttesek megszaporodása, részben az átszervezések következtében. Az NB III kiiktatása nyomán 1951-től a Budapesti I. osztály országos harmadik szintté lépett elő, öt párhuzamos csoporttal, alá tagozódott a 22 kerületi bajnokság, jellemzően egyenként 12-12 csapattal. De ha ugrunk még negyedszázadot, a BLSZ ötvenéves évfordulója alkalmából, 1976-ból izgalmas jelentést olvashatunk Góliás Róberttől, a legendás főtitkártól. Ne spóroljunk a jelzőkkel, a budapesti amatőr futballélet társadalmi bázisa meghökkentően széles, a számok szédületesek: „Jelenleg a fővárosban 518 csapat vesz részt a bajnokságban, mérkőzik 240 pályán. Ezek egyharmada füves, minden igényt kielégít. Az óriási szervezési munkát 160 társadalmi munkás látja el, s feladataikat megkönnyíti a 120 lelkes kerületi aktivista. A BLSZ-mérkőzéseken 355 játékvezető kap rendszeres foglalkoztatást.”
Életpálya-modell: BLSZ IV,
öregfiúk, old boys, veterán…
Amikor az imént legendásként emlegettük Góliás Róbertet, nem csupán a férfi futballisták körében végzett munkájára gondoltunk. Legalább ennyire meghatározó volt a női szakág fejlődésében játszott szerepe. Az éledező női futballal ugyanaz történt, mint a magyar labdarúgóközeg más friss hajtásaival: ahogyan az 1920-as években a „kezelhetetlen” kézilabdát vagy 1988-ban a futsal ősének számító kispályás verziót, az egyszerűség kedvéért ezt is benyomták a BLSZ alá.
A méltatlan mostohasors azonban csak országos vagy nemzetközi viszonylatban volt érzékelhető, Budapesten gondos figyelemmel ápolták a női labdarúgás ügyét. Góliás Róbert 1971 és 1983 között rendületlenül szervezte a bajnokságot, az első kiírásban a következő csapatoknak: Pécel, Betonelem, Erzsébeti Spartacus, Nagytétényi Chinoin, III. Ker. TTVE–Femina, Fősped Szállítók, Isaszeg, Maglód, budatétényi Mekalor, Magyar Kábel. Jellemző az országos futballvezetők női labdarúgást övező szégyellős és meghunyászkodó hozzáállására, hogy nemzetközi tornákon 1985-ig csak „Budapest-válogatott” néven merték elindítani a női magyar nemzeti csapatot.
„A fővárosi labdarúgás ékköve a Budapest Kupa” – állítja az említett BLSZ-történeti munka, az immár ötvenéves versengés mellett azonban mi az „öregek” futballoztatását emelnénk ki a BLSZ hagyományos értékei között. A sporttörténelmi mintát az 1920-as évek alkalmilag pályára lépő vénfiúk-csapatai adták (ne feledjük, ekkorra „futott ki” az ország első játékosnemzedéke), a szervezett bajnokságok szándékát pedig a gyakorlati igény: 1962-ben írta ki először a BLSZ az öregfiúk-bajnokságot, a ma 34 fölöttieknek kigondolt szintre épült rá 1999-től a 44+ korosztályt célzó old boys, majd 2011-től az 54 évnél idősebbeknek meghirdetett veterán bajnokság. És ha a pedagógusoknál létezik életpálya-modell, a budapesti futballistáknál miért ne működhetne? Sajó László költő nagyvonalúan össze is foglalta: „Az ember élete olyan, hogy kiöregszik a blasz háromból, a blasz négyből, az öregfiúkból, aztán az old boysból is, jön a veteránbajnokság, aztán szép lassan a Yoda-liga.”
Addig is ünnepeljük önfeledten a budapesti futballt…
Lovász Tamás István: „A szeretetfutball utolsó terepe”
„Merem állítani, hogy a BLASZ III, a BLASZ IV, az öregfiúk, az old boys és a veterán bajnokság a szeretetfutball utolsó terepe a magyar labdarúgásban” – mondta Lovász Tamás István, a budapesti futballszervezet első embere, aki 2007 és 2011 között a Budapesti Labdarúgó Szövetség főtitkáraként, 2011 óta pedig a Magyar Labdarúgó Szövetség budapesti igazgatójaként irányítja a sportág fővárosi ügyeit. Hogy mire alapozza a fenti kijelentést? „Az említett osztályokban túlnyomórészt baráti társaságokra épülő egyesületek szerepelnek, a játékosok tagdíjat fizetnek, a csapatok maguk bérlik a pályájukat.”
Érdekes eltérés az országos folyamatokhoz képest, hogy míg a megyei bajnokságokban 2000 óta majdnem mindenütt csökken a felnőtt férfi nagypályás csapatok száma, Budapesten többé-kevésbé stagnál a mezőny mérete, sőt az előző idényhez képest még minimális növekedést is lehetett tapasztalni. A sportvezető a budapesti társadalomszerkezet sajátosságaiban látja a magyarázatot, a szociális és gazdasági környezet kedvező hatással van a futballviszonyokra. Mondják, könnyű Budapesten, ahol nincsenek nagy távolságok, egy BKV-bérlettel végig lehet játszani a bajnokságot. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Két fővárosi meccshelyszín között akár húsz kilométer is lehet a távolság, a gond elsősorban mégsem az utazás megszervezése, hanem az alkalmas futballterep biztosítása: hiába javult az elmúlt tizenöt évben a helyzet, az 1980-as, 1990-es évek tömeges sporttelep-beépítései miatt Budapesten ma is a pályakérdés a legszűkebb keresztmetszet az egyesületek életében. Lovász Tamás István minden nehézség ellenére úgy értékeli, a BLSZ százéves történetét nézve békebeli nyugalom jellemezte az elmúlt szűk húsz évet, ami azért is figyelemre méltó, mert az üzemi csapatok eltűnése miatt a rendszerváltást követő időszak meglehetősen küzdelmesen indult. A hagyományápolást, a futballtörténeti előzmények feltárását, a „névtelen hősök” munkájának megbecsülését kiemelt feladatának érzi, hiszen vallja, „annak a szervezetnek van jövője, amely tisztában van a múltjával”. Az elődök fáradozásainak, szellemi örökségének ismerete ugyanakkor kötelezettség is.
„Aki ebben a székben ül, annak el kell fogadnia, hogy ha más felelősségi szinten, de ő is egy a több tízezer ember közül, aki a budapesti futballélethez kötődik. A párbeszéd híveként törekszem arra, hogy a bonyolult egyensúlyi rendszerben, az egymással ellentétes érdekek között olyan kompromisszumokat segítsek elő, amelyek előmozdítják az aktuális ügyet – beszélt vezetői szemléletéről Lovász Tamás István, akit kérdeztünk arról is, mi hajtja munkájában. – A futball szeretete, a budapesti labdarúgás iránti elkötelezettség és egy jó adag megszállottság, mert anélkül nem megy. A kétszázadik évfordulót talán már másként ünneplik, de abban biztos vagyok, hogy a budapesti amatőr futball él majd akkor is.”
A Hátsó füves Budapest eddig megjelent riportjai:
Gamma (Nyilasi Tibor kelenföldi világa)
Hátsó füves-elérhetőségek:
A veszprémi Hátsó füves-kiállítás következő kísérőprogramja:
Augusztus 22., kedd, 18.00: Futball és építészet
Harmadik Félidő Bisztró-beszélgetés Skardelli György Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építésszel, a Puskás Aréna tervezőjével és Wettstein Domonkos építésszel, a BME Urbanisztika Tanszék egyetemi docensével + ingyenes borkóstoló a Balaton-felvidék pincészeteinek kínálatából (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, Erzsébet sétány 1.) – az est felvezetéseként, 17.00-tól kurátori tárlatvezetés a Hátsó füves-kiállításon
Napi