Az elmúlt évtizedben egyre gyakrabban hallani ugyanazt a panaszt a hollywoodi filmiparral kapcsolatban: hová tűntek az eredeti történetek? A moziban mintha egyre kevesebb lenne az olyan film, amelynek nincs előzménye, folytatása, képregényes alapja vagy jól ismert neve. A szuperhősök, a videojáték-adaptációk, a remake-ek és a régi sikerfilmek újrahasznosított változatai mellett nehezebb helyet találni az ismeretlen karaktereknek és teljesen új világoknak.

A jelenség nem pusztán a közönség benyomása: 2024-ben a világ tíz legnagyobb bevételű filmje közül kilenc valamilyen franchise része volt, és pontosan ugyanez történt 2025-ben is.

Csakhogy mindez nem egyszerűen azért történik, mert Hollywoodból elfogytak volna az ötletek, a jó történetmesélők vagy forgatókönyvírók. A jelenségnek nagyon is komoly gazdasági oka van, és a magyarázat egyre inkább abban rejlik, hogy a stúdióknak ma már nem feltétlenül maga a film a legértékesebb termék.

Már nem filmeket gyártanak, hanem önálló világokat

Amikor egy hollywoodi stúdió filmet készít, már nem feltétlenül az a legfontosabb kérdés, hogy mennyit hoz a mozipénztáraknál. Az igazi kérdés az, hogy mi mindent lehet még eladni ugyanabból a világból. Így hát önálló, egyszeri bevételt termelő filmek helyett IP-ket gyártanak.

Az IP, vagyis az intellectual property magyarul szellemi tulajdont jelent. A filmiparban leegyszerűsítve

Egy film tehát lehet egyszeri termék, de a mögötte álló IP ennél jóval többet érhet.

Ennek a logikának már évtizedekkel ezelőtt voltak úttörői. Steven Spielberg például nem csupán filmeket rendezett: olyan világokat és karaktereket hozott létre, amelyek a mozivásznon túl is önálló életre keltek.

Az Indiana Jones, a Jurassic Park vagy az E.T. ma már nem egyszerűen klasszikus filmcímek, hanem évtizedeken át újrahasznosítható kulturális és üzleti eszközök.

Spielberg és kortársai még egy olyan korszakban építették ezeket a márkákat, amikor a merchandising és a filmekhez kapcsolódó termékek üzlete még gyerekcipőben járt, ma viszont Hollywood egész üzleti modellje erre a gondolatra épül.

Milliárdokat termel a Vasember és Harry Potter

Erre a legjobb példákat a legnagyobb hollywoodi franchise-ok adják. A Disney még 2009-ben vásárolta meg a Marvelt (például Vasember, Pókember, Amerika Kapitány) mindössze 4 milliárd dollárért, ami a szórakoztatóipar történetének egyik legjövedelmezőbb üzletének bizonyult. A piaci elemzések alapján

A Warnernél a DC brand (például Superman, Batman és társaik) hasonló értéket képvisel. Ez a stúdió egyik legértékesebb és legtöbb bevételt termelő IP-je, amely becslések szerint történelme során összesen közel 45–50 milliárd dollár bevételt hozott, ha a mozifilmek mellett a játékszoftvereket, az eladott képregényeket, a tv-s jogokat és a gigantikus méretű ajándéktárgy-piacot is beleszámítjuk.

De ott van még nekik a Harry Potter is: a franchise teljes globális bevétele meghaladja a 35 milliárd dollárt, amiből a Warner Bros. filmekre, játékokra, ereklyékre és egyéb szolgáltatásokra eső része nagyságrendileg 20–25 milliárd dollár körüli összeget tesz ki.

A fenti számok mögött pedig egy egyszerű felismerés áll: egy film egyszeri termék, egy erős IP viszont sokszorosan értékesíthető eszköz. Ugyanaz a történet először mozifilmként, aztán streaming-tartalomként, videojátékként, játékként, ruhaként, vidámparki attrakcióként vagy akár újabb filmek és sorozatok alapjaként térhet vissza.

A mozi baja talán éppen az, ami a franchise-ok sikere

Csakhogy ennek az üzleti modellnek van egy komoly mellékhatása. Ha a stúdiók egyre inkább a már bizonyított IP-kben látják a kisebb üzleti kockázatot, akkor érthető módon kevesebb pénz jut azokra a filmekre, amelyeknél még azt sem lehet tudni, hogy egyáltalán lesz-e rájuk közönség.

Ez pedig egy furcsa helyzethez vezetett. A nagy franchise-filmek képesek óriási tömegeket megmozgatni, miközben a mozik kínálata összességében egyre kevésbé tud mit kezdeni azzal a nézővel, aki egyszerűen csak szeretne beülni este egy kiváló kétórás krimire, vígjátékra vagy drámára. Nem mindenki akar ugyanis univerzumokat követni, húsz korábbi filmet bepótolni és stáblista utáni jeleneteket megfejteni.

És ez az a pont, ahol érdemes megállni egy pillanatra: a filmipar alapvetően történetmesélésből született. A mozi egyik legnagyobb ereje mindig az volt, hogy egy jó történetet, egy erős forgatókönyvet vagy egy emlékezetes színészi alakítást nézők milliói előtt tudott életre kelteni.

Alapvetően egy film attól működött, hogy tövig rágtuk a körmünket, halálra röhögtük magunkat, zseniálisak voltak a párbeszédek, vagy elájultunk a színészi teljesítménytől.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a Pókember vagy Batman története ne lehetne nagyszerű.

A probléma inkább az, ha a mozifilm sikerének egyre fontosabb része az, hogy mit ismerünk már belőle, és kevésbé az, hogy mit mesél majd el nekünk. A probléma nem Batman, hanem az, ha egy stúdió azt mondja: „Van Batmanünk, tehát már van közönségünk.”

Csak egy jó történet, néhány kiváló színész és két óra, amely alatt teljesen beszippant egy másik világ.

A számok pedig igencsak beszédesek: a globális mozipiac 2025-ben 33,55 milliárd dollár bevételt termelt. Ez már komoly visszatérés a Covid éveihez képest, és 6 százalékos növekedés 2024-hez képest. Csakhogy a koronavírus-világjárvány előtti utolsó békeévben, 2019-ben világ összes mozijának összbevétele elérte a történelmi rekordot jelentő 42,5 milliárd dollárt.

Vagyis miközben Hollywood megtanulta, hogyan lehet egy-egy IP-ből óriási üzletet csinálni, közben mintha egy másik fontos dologról teljesen megfeledkezett volna: hogyan lehet újra rávenni az embereket arra, hogy rendszeresen moziba járjanak?

A jó történetek a „kisképernyőre” költöztek

Ennek pedig teljesen egyértelmű következménye lett: a kiemelkedő történetekre vágyó közönség egy része egyszerűen átköltözött a moziból a streaming-platformokra. Nem azért, mert ne szeretné a mozit, hanem mert ott egyre nehezebben találja meg azt, amit keres.

Persze a streaming sem valamiféle IP-mentes művészparadicsom. A Netflix ugyanúgy épít franchise-okat, mint Hollywood: a Stranger Things vagy a Wednesday már jóval több egyszerű sorozatnál, de a HBO The Last of Us szériája is egy meglévő játék-IP-re épül. A különbség azonban az, hogy a streaming üzleti modelljében az eredeti történeteknek is jut hely.

És ez óriási változás. Egy előfizetéses platformnak nem feltétlenül kell minden egyes produkciót önmagában kasszasikerre váltania. A lényeg, hogy a teljes kínálat egyensúlyban legyen: az egyik sorozat egy franchise rajongóit hozza, mások pedig az original – 100 százalékban az író (vagy írók) saját, új ötletén alapuló – scriptek miatt fizetnek elő minden hónapban.

Így fér meg egymás mellett a Netflixnél a Stranger Things és az Ozark, a HBO-nál a The Last of Us és a The White Lotus, az Amzon Primenál a Reacher és a The Marvelous Mrs. Maisel, az Apple TV+ pedig olyan eredeti sorozatokkal épített közönséget, mint a The Morning Show, a Severance vagy a Ted Lasso.

A streaming tehát egyszerre tud támaszkodni az ismert világokra és arra a régi hollywoodi receptre, amelynek alapja egyszerűen egy jó történet. Nem véletlen, hogy míg régen voltak mozis, illetve televíziós színészek, addig ma már az A-listás sztárok nagy része kis képernyőn (is) látható.

És persze nem arról van szó, hogy teljesen eltűntek volna a jó filmek a mozikból. Csak míg korábban szinte minden héten akadt több is, amelyért érdemes volt moziba menni, ma már egyre ritkábban találni ilyet.

Talán ezért igazán nagy felelőtlenség azt állítani a nagy filmstúdiók részéről, hogy a nézők egyszerűen lusták lettek, és már nincs kedvük moziba menni. Lehet, hogy nem a közönség változott meg ennyire. Lehet, hogy a mozik kínálata változott meg úgy, hogy közben egyre kevésbé szolgálja ki azokat, akik egyszerűen csak egy jó történetet szeretnének látni. A streaming-ágazat pedig felismerte, hogy erre a közönségre is pontosan ugyanúgy érdemes építeni.