Az A-kategóriás filmfesztiválok között az 1946-os alapítású cannes-i vitathatatlanul az egyik legfontosabb. A legelsőt még 1939 szeptemberében rendezték, de a következő egyből el is maradt a második világháború miatt. Az Arany Pálmát először 1955-ben adták át az amerikai Marty című, Delbert Mann által rendezett filmért.

A Cannes-ban bemutatott filmek hét fő kategóriába sorolhatók: versenykategória, versenyen kívül bemutatott filmek, saját nézőpont kategória (Un certain regard), főiskolás filmek (Cinefondation), kritikusok válogatása, rendezői válogatás, és a filmpiac (Marché du film). Ebből is látszik, a Fesztiválon a film művészeti jellege mellett fontos az is, hogy az alkotások árucikkek is egyben. Minden évben több mint 30 ezer szakmabeli vendég vonul fel a filmipar minden területéről, 4000 újságíró társaságában a világ minden tájáról.

A szervezők célja, hogy a filmek és művészek bemutatkozhassanak, népszerűsíthessék maguk és mindenki követhesse az új trendeket, forradalmi kezdeményezéseket. Az alapító mottó Jean Cocteau-tól, az író-költő-filmrendező polihisztortól származik:

A fesztivál egy politikamentes senkiföldje, egy mikrokozmosz, amivé abban az esetben válhatna a világ, ha az emberek képesek lennének közvetlen kapcsolatokra és egy közös nyelv használatára.

A ‘60-as évek elején a kritikusok és a producerek voltak fontosak, később a „rendezői” vagy „auteur” filmek kaptak nagy hangsúlyt. Pierre-Henri Deleau majd’ harminc évig vezette a fesztivál filmválogatásának projektjét szinte tejhatalmúan, majd Gilles Jacob vette át tőle a feladatot 1978-ban, aki egy szubjektívebb és személyesebb programszerkesztési szisztémát alakított ki.

Olyan rendezők köszönhetik első nemzetközi elismerésüket a filmfesztiválnak, mint François Truffaut, Jim Jarmusch vagy Steven Soderbergh. Ők már profitálhattak abból, hogy a rendezvényen forgalmazókat és televíziós csatornákat lehet vadászni, partnereket felkutatni filmterveik megvalósításához szerte a világban. De elegancia és sikk ide vagy oda, Cannes sem mindig mentes a botrányoktól.

Szex, lázadás és Hitler

A hírnévre vágyó Simone Silva azzal érdemelte ki a neki járó 15 percet, hogy 1954-ben Robert Mitchumra bízta keblei tartását. A váratlan esemény azonban dulakodáshoz vezetett, három fotós a tengerbe zuhant, egy negyedik eltörte a bokáját, egy ötödik pedig könyöktörést szenvedett. Hát ide vezetnek a váratlan mellvillantások... 1960-ban ráadásul folytatódott az erotika betörése Fellini Az édes életével, amiben a sztriptíz- és orgia-jellegű jelenetek korbácsolták fel az indulatokat – de a vatikáni felháborodás és a vetítés utáni füttykoncert ellenére a rendező megkapta az Arany Pálmát. 

1968-ban aztán a politika is betört a fesztiválra: az újhullámos rendezők, Godard és Truffaut nyíltan kiálltak a diáklázadások mellett, szolidaritásként pedig a fesztivál bezárását követelték. Mivel ez nem történt meg,  az egyik film vetítésén a 38 és 36 éves rendező felugrott a függönyre és ott lógtak, amikor azt próbálták visszahúzni a vetítés után. Az akciójuk sikeres volt, a fesztivált végül öt nappal a tervezett zárónap előtt befejezték, és díjakat sem osztottak ki. A következő néhány évben az ellenkultúra is betört a vörös szőnyegek közé olyan filmekkel, mint a Szelíd motorosok és a M*A*S*H.

1976-ban Ósima Nagisza szexjelenetekkel haragította magára a nézőket Az érzékek birodalma című pornográf alkotásával, ami egy pénisz levágásával végződik... 

Ez azonban még semmi, a fesztivál botránykirálya címet ugyanis valószínűleg Lars von Trier érdemli, aki elérte, hogy a nagyérdemű soraiból 2009-ben többen is kiájuljanak az Antikrisztus című film bemutatóján (Charlotte Gainsbourg nemiszerv csonkítását látva), de ezt is tetézte, mikor 2011-ben egy sajtótájékoztatón azt mondta, náci, és szimpatizál Hitlerrel.

Persze Cannes korántsem csak a botrányokról szól, a filmfesztivál 80. évfordulóján pedig ezúttal kvízünkben is tesztelhetik, mennyire jártasak az esemény történetében. Allez!

(Borítókép: A Cannes-i Filmfesztivál helyszínére vezető, vörös szőnyeggel borított lépcsőn biztonságiak és fotósok várják a sztárok érkezését, Franciaországban az 1900-as években Fotó: Siemoneit / ullstein bild / Getty Images)