Számos jól csengő ígéret hangzott el Magyar Pétertől a kampány alatt és a Tisza-kormánytól a választások óta. Vállalták például, hogy megtartják a Magyar falu programot, sőt kibővítik, majd beharangozták a Szent István-programot, amely szerint tízfalunkként egy-egy milliárd forinttal támogatják pluszban a falvakat. Ezek az ígéretek, de a valóság, mint mindig, sajnos egészen mást mutat.

Mielőtt kitérünk a valódi problémára, vissza kell mennünk egészen 2010-ig. Így érthető meg a mostani helyzet és az abban rejlő határtalan kockázat. 2010-ben alacsony volt a beruházási hajlandóság és hiányoztak az érdemi koncepcionális fejlesztések. A magyar vidéknek, az agráriumnak nem volt értékelhető jövőképe, pedig akkor még sem a klimatikus, sem a piaci viszonyok nem voltak annyira kiszámíthatatlanok, mint most. Aztán 2014-től, az akkori uniós agrártámogatási ciklusban elkezdtük megvalósítani a rendszerváltás óta legnagyobb volumenű elképzelést a magyar vidéken: a Vidékfejlesztési program segítségével 2022-ig összesen 3000 milliárd forint jutott az agrárium versenyképességnek erősítésére. Ekkor már az ágazat iránti kormányzati elkötelezettség abban is megmutatkozott, hogy 2021-től megadta az Európai Unió által engedélyezett maximális, 80 százalékos hazai társfinanszírozást az uniós agrár- és vidékfejlesztési forrásokhoz. Ez a páratlan intézkedés még ma is érvényben van, s immár 3100 milliárd forint jut a fejlesztésekre a teljes, több mint 5300 milliárd forintos keretből. Vagyis megháromszoroztuk a beruházásra fordítható összeget, így hét év alatt huszonegy évet tudunk előre jutni.
De ha már itt tartunk, még nagyobbat kell ugranunk vissza az időben. Minderre ugyanis azért volt szükség, mert a versenyképességünkben korábban súlyos hátrányt szenvedtünk el. A rendszerváltás után a gyárainkat eladták, azokat az új tulajdonosok bezárták, az agráriumot pedig az alapanyag-előállítás szintjére nyomták le. Ebből a helyzetből az uniós csatlakozást követően tudtunk volna kitörni. De az ekkor regnáló szocia­lista–liberális kormány az EU-forrásokat nem gazdaságfejlesztésre, hanem szociális juttatásokra fordította. A lengyel mezőgazdaság és élelmiszeripar ekkor előzött meg minket, mégpedig azzal, hogy ott megújították a teljes feldolgozóipart. Ezt a hátrányunkat most tudnánk csak ledolgozni. A rendelkezésre álló történelmi források felhasználásával ugyanis a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar 2030-ra Európa dobogósa lehetne, a 15 éve tartó építkezés ehhez megteremtette a kellő alapokat. Jelentős bővüléssel számolhatnánk például az exportban: az évtized elején csaknem tízmilliárd eurós kivitel 2030-ra meghaladhatná a 16 mil­liárd eurót. Ám ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson, olyan hosszú távú vidékpolitikára volna szükség, amely egyszerre figyel a vidéki munkahelyekre, a helyi élelmiszer-gazdaságra, a fiatalok vidéken tartására, a falvak népességmegtartó képességére, a helyi vállalkozásokra, az alapinfrastruktúrára, az egészségügyi és oktatási szolgáltatásokra, a vízgazdálkodásra és a mezőgazdaság jövedelmezőségére.

A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a Tisza-kormány megalakulása óta nincs egyértelműen egy kézben a magyar vidék jövőjének teljes politikája. A mezőgazdaság az agrárminisztériumnál, a vidék- és településfejlesztés Lőrincz Viktória ilyen nevű minisztériumánál van, míg az EU-s források egy részéért más tárca felel. De a széttagoltság másutt is megjelenik. Az agrár-vidékfejlesztési támogatások ügyében továbbra is több intézmény végzi a végrehajtást, köztük az államkincstár és a kormányhivatalok. És éppen ez, a szétválasztás az új struktúra egyik legnagyobb hibája. Ha ugyanis feldarabolnak egy rendszert, akkor senki nem felel a teljes egészért. És ez már nem egyszerű szervezési probléma, ez felelősségi probléma.

Bár a szervezeti gondok már önmagukban is kellően súlyosak, az igazi gócpont mégsem itt van. A politikai kudarc abban áll, hogy nincs világos válasz arra, mit akar Lőrincz Viktória vezette Vidék- és Településfejlesztési Minisztérium megváltoztatni. Egy új tárcának az első hónapokban ki kellene mondania, hogy mi volt rossz eddig, és mit fognak másképpen csinálni. Ehelyett jelenleg sokkal inkább programok és pályázatok láthatók. A minisztérium kommunikációjában például megjelent az EU vidéki paktumához való csatlakozás is. Ez önmagában pozitív lépés, de egy nemzetközi együttműködés nem helyettesíti a magyar vidék saját fejlesztési stratégiáját. A valódi kérdések sokkal keményebbek. Miért fogy a falvak népessége? Miért nem térnek vissza a fiatalok? Hol lesz vidéki munkahely? Mi lesz a kisgazdaságokkal? Hogyan lesz jövedelmező a helyi élelmiszer-termelés? Ki dolgozik majd 10-15 év múlva vidéki gazdaságban? Mi lesz a vízhiánnyal? Mi lesz az elöregedő falvakkal? Hogyan lehet a vidéki térségekben valódi hozzáadott értéket előállítani? Ezekre kellene a minisztériumnak válaszolnia.

Az első száz nap alapján ki lehet mondani, hogy a Vidék- és Településfejlesztési Minisztérium létrehozása nem jelent valódi fordulatot a magyar vidékpolitikában. Lőrincz Viktória miniszter bajban van: a tárcája eddig nem tudta bebizonyítani, hogy az új kormány valóban új vidékpolitikát épít. Nem látszik az a nagy, koherens szakpolitikai fordulat, amelyet a miniszter a kinevezésekor ígért. A tárcavezető fő vállalásai között szerepelt vidékpolitikai fordulat, erősebb önkormányzatiság, decentralizáció, integrált fejlesztéspolitika, a város és a vidék kapcsolatának újragondolása, a területi különbségek csökkentése, valamint az önkormányzatok nagyobb önállósága. Egyik fontos mondata pedig így szólt: „Erős vidék nélkül nincs fenntartható város.” Ez jó politikai és szakmai alapvetés, amit most már eredményekkel kellene megtölteni. Ezeknek pedig se hírük, se hamvuk.
Az első száz nap leggyengébb pontja az önkormányzatokkal való együttműködés. Lőrincz Viktória a helyhatóságok önállóságának visszaadását ígérte, de az érintettek sajnos semmilyen szakpolitikai koncepciókról nem hallottak, és az önkormányzati államtitkári poszt körül is bizonytalanság volt. Ez súlyos politikai jelzés.

S maradjunk is a minisztérium működésénél, konkrétan a vezetőknél, ugyanis itt is nagyon komoly figyelmeztető jelek mutatkoznak. Augusztusban új közigazgatásért felelős államtitkárt neveztek ki Bencsik András személyében, viszont augusztus 30-án egy helyettes államtitkár távozásáról érkeztek hírek. Mészáros Renáta egy somogyi falu jegyzői állását hagyta ott a helyettes államtitkári pozíció kedvéért: júniusban kezdett a tárcánál, majd néhány hét után le is mondott. Szomorú, hogy miközben máris elhagyja a miniszté­riumot egy vezető, aközben számos területen még mindig nem történt meg az új szereplők kinevezése. Ez nemcsak szomorú, de veszélyes is, a Vidék- és Településfejlesztési Minisztérium ugyanis kulcsfontosságú ügyköröket felügyel. Ilyen például a falu- és vidékfejlesztés, az önkormányzatok, vagy épp a területi közigazgatás. Létkérdés a megfelelő támogatási környezet kialakítása, a magyar vidék felzárkóztatása, és versenyképességének folyamatos fokozása.

A vezetői válság mellett elakadt ügyekről és elkésett döntésekről is szóltak hírek, ezek pedig Lőrincz Viktória pozíciójának megingását jelzik. Ha ugyanis egy új minisztérium első száz napjának végén vezetői válságról kezdenek beszélni, az már önmagában hitelességi probléma. A tárca első száz napjának végére három dolog egyszerre kezdett veszélyessé válni: nincs még látható vidékpolitikai áttörés, az önkormányzatok egy része továbbra is várja a konkrét koncepciót és megjelentek a minisztérium belső működését kritizáló politikai állítások. Ez így együtt már miniszteri kockázat.

A helyzet az, hogy nem új vidékpolitika született, csak hosszú vajúdások árán egy olyan új minisztérium, amely négy hónap után sem állt fel. Ez már a miniszter személyes politikai felelősségének kérdése.