– Most az unokákkal vagyok – mondta a maga természetességével és udvariasságával.

És ezzel a kérdés el is dőlt. Montreal ötkarikás bronzérmese kiejtette azt a szót, hogy „unokák”, az embernek ellágyult a szíve. És ez még csak a kezdet volt.

– Hála Istennek, közel laknak, így nem kell sokat utaznom, hogy lássam őket. Nyolcan vannak összesen a három gyermekemtől. Két fiam és egy lányom van, ők már mind érett felnőttek – mesélte. – Az unokákról ez azért még nem mindig mondható el. A kütyükön például össze tudunk vitatkozni. Megvan a véleményem erről az egészről, de azt most inkább nem fejtem ki...

A nagypapáról persze a unokák is tudják, hogy valamikor régen valami egészen különlegeset vitt véghez. Az idei nyár pedig jó alkalmat adott arra, hogy kérdezzenek is róla. Ötven év telt el az 1976-os montreali olimpia óta... Tuncsik néhány hónappal korábban, Kijevben Európa-bajnok lett a 63 kilósok között, első magyarként nyert Eb-aranyat dzsúdóban. Montrealba tehát nem turistaként és nem is esélytelenül érkezett. Éremért ment, aranyért.

Aztán jött a kubai Héctor Rodríguez. Nem volt ismeretlen számára: a kubaiak korábban Magyarországon is edzőtáboroztak, Tuncsik jól ismerte későbbi legyőzőjét.

– Volt egy fiatal kubai srác, akit jószerivel mi tanítottunk dzsúdózni, amikor nálunk jártak edzőtáborokban. Persze, hogy kiismert. Utólag azt mondom, ha kisebb mellénnyel állok oda, talán ma én vagyok az olimpiai bajnok, nem ő – magyarázta. Bronzérmet szerzett, az első magyar ötkarikás medált a sportágban. De hogy így is csalódott volt-e? – Igen. Csalódott voltam. Persze örültem az éremnek, de lehetett volna fényesebb is. Hatalmas tanulság volt számomra. A többieket megvertem, mert fejben egyben voltam. Abból a vereségből viszont nagyon sokat tanultam.

Az ember azt gondolná, egy olimpiai bronz örökké elsősorban a dobogóról, a zászlóról és az ünneplésről szól. Tuncsik Józsefnek nem. Ha otthon rápillant az érmeire, egészen más arcokat lát.

A légikatasztrófa

1966 novemberében a bolgár légitársaság Prágába tartó repülőgépe Pozsony közelében lezuhant. A fedélzeten volt Kovács Ákos, a magyar dzsúdóválogatott szövetségi kapitánya és négy válogatott versenyző is.

Mindannyian meghaltak. Tuncsik József ekkor 17 éves volt.

– Óriási tragédia volt ez mindannyiunk számára. Mezítlábas gyerekként rohangáltam a kezük között, felnéztem rájuk, rengeteget tanultam tőlük. Aztán egyik napról a másikra eltűntek az életemből. Vártam őket edzésre, de nem jöttek. Megrázott – mondta.

Röviddel később neki kellett felnőnie ahhoz a sportághoz, amelynek mesterei egyetlen pillanat alatt eltűntek.

– Nem véletlen, hogy ha otthon ránézek akár az Európa-bajnoki aranyérmemre, akár az olimpiai bronzra, mindig rájuk gondolok. Mert ezekben nekik is nagyon sok részük van. Hálát érzek. Azt, hogy mennyit segítettek, mennyit támogattak.

Csakhogy a tragédia után nemcsak lelkileg kellett talpra állni. A magyar dzsúdó szakmai tudásának egy része is odaveszett. Tuncsik pedig elkezdett tanulni. Mindenkitől.

– A lelkesedésem megvolt, ezért más sportágak nagy alakjait kerestem fel. Papp Lászlóhoz, Veres Győzőhöz, birkózókhoz mentem, és próbáltam ellesni, mit tudunk használni a saját felkészülésünkben. Rengeteg tapasztalattal jöttem haza ezekből az edzésekből – ismerte el.

Nem volt internet, néhány másodperc alatt előhívható oktatóvideó vagy egy gombnyomással elérhető külföldi szakirodalom. Volt viszont kíváncsiság, és egyfajta megszállottság.

– A dzsúdó akkoriban nagyon nehéz helyzetben volt. Fel kellett támasztanunk. A Honvéd szakosztálya körül is bizonytalan volt a helyzet. Engem pedig később egyre inkább az motivált, hogy sikeres klubot, sikeres válogatottat, sikeres sportágat hozzunk létre magyarázta.

Hogy honnan jött ez a konok akarat? Talán jóval korábbról, mint az első tatami. Tuncsikék heten voltak testvérek. Édesanyjukra hatalmas teher hárult.

– Debrecenben éltünk. El akarták venni a földjeinket, apám ellenállt, és úgy megverték, hogy élete végéig nyomorék maradt. Édesanyámra maradtunk. Hét gyereket nevelt. Talán ebből is jött bennem az, hogy mindig tenni kell valamit, mindig menni kell előre – véli.

Serdülőként eldöntötte, hogy egyszer majd gyerekeket gyűjt maga köré, tanítja, segíti őket. Az élsport után megkapta hozzá a lehetőséget. Pakson a nyolcvanas évek elején kezdett komoly szakmai munkába. Az iskolákban is megjelent a dzsúdó, gyerekek sokasága került tatamira, Tuncsik pedig tizenöt éven keresztül dolgozott azon, hogy olyan alapokat rakjanak le, amelyekből egyszer nemzetközi sikerek születhetnek.

1992-ben aztán Kovács Antal olimpiai bajnok lett Barcelonában. A magyar dzsúdó első ötkarikás aranyérmét nyerte.

– Az akkori vezető azt mondta nekem: „Józsikám, annyi pénzt kérsz teremre, tatamira, amennyit akarsz, csak legyen olimpiai bajnokunk.” Hát lett – nevetett Tuncsik.

A sikert már Hangyási László vezetésével érte el Kovács Antal, de a paksi műhely alapjainak megteremtésében Tuncsiknak is komoly szerepe volt. Neki pedig egyre lényegesebbé vált, hogy amit megtanult, tovább is adja.

– Mindig azt tartottam fontosnak, hogy az élsportoló tanuljon is. Nemcsak csinálni kell valamit, érteni is kell hozzá. Kiváló szakemberekkel dolgozhattam együtt, és hamar felismertem, hogy csak jó csapattal lehet komoly eredményt elérni – tette hozzá.

Van azonban valami Tuncsik József életében, ami első hallásra messze esik az olimpiától. Aztán minél tovább hallgatja az ember, annál inkább rájön, hogy egyáltalán nem. Az állatok. Törökbálinton menhelyet alapított, és a mai napig foglalkozik bajba jutott állatokkal.

– Most éppen egy kecskét mentettünk meg. De van szürke marha, kutya, tehén, mindenféle állat. Egy állatorvos keresett meg annak idején, aztán benne maradtam. Nem féltem az állatoktól, mindig közel álltak hozzám – ismerte el.

És ugyanaz az ember, aki egykor minden részletet ellenőrizni akart az edzéseken, idővel az állatok mellett is megtanult valami fontosat. Hátrébb lépni.

– Ma már kiváló kollégák vannak mellettem, és hagyom őket dolgozni. Az elején sokat belebeszéltem mindenbe, de ebből is tanultam. Nagyon jó csapatom van. Nekem ez hobbi, nem munka – fűzte hozzá.

Ünnepek

És akkor a végén visszaértünk oda, ahonnan elindultunk. Az unokákhoz. Az érmek ötven év után is ott vannak. Az Európa-bajnoki arany ugyanúgy arany, a montreali bronz ugyanúgy bronz. Héctor Rodríguez nevét ugyanúgy őrzi a sporttörténelem, ahogy Tuncsik Józsefét is. Csak közben megváltozott, mi számít igazán fontos eseménynek.

– Most Blanka unokám tizenkettedik születésnapját ünnepeltük – mondta büszkén. Szeptember 23-án Tuncsik Józsefen lesz a sor. A 77. születésnap következhet.

– Szép szám – mondta. – Ebben a korban már csak egy kicsit nézek előre. De kerek egész az életem. Itt van a család, itt vannak az állatok.

Hetvenhat év. Hét testvér. Három gyermek. Nyolc unoka. Egy Európa-bajnoki arany. Egy olimpiai bronz. Megannyi tanítvány és megmentett állat. És azok az emberek, akik 1966-ban nem érkeztek meg többé az edzésre. Ha Tuncsik József ma ránéz az érmeire, rájuk gondol.