Pénteken hosszú cikkben mutattuk be a gyermekvédelmi államtitkárság „diagnózisát” a gyermekvédelmi rendszerek állapotáról, amelyet Magyar Péter szerint mindenkinek el kellene olvasnia. Írtunk arról, milyen heves vitákat kavart ez a parlamentben, és milyen törvényjavaslatnak ágyazott meg.

Most olyan gyermekvédelmi szakembereket kérdeztünk róla, akik maguk is dolgoztak már átfogó állapotfelméréseken korábban.

Ez a pénz nem elég

Iszonyú nagy várakozás van régóta az ágazat dolgozóiban, hogy a kormány érdemben foglalkozzon a gyermekvédelem problémáival – mondja Kuslits Gábor. A fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatok (Tegyesz) korábbi vezetője még 2021-ben a munkatársaival, kvázi önszorgalomból, készített egy lesújtó helyzetjelentést a gyermekvédelem helyzetéről, amelyet a kampányban a Tisza tett közzé.

Azt mondja most, hogy ez a kormányzati diagnózis az eddigi legjobb minőségű írás a gyermekvédelem egészéről, ami a nagy nyilvánosság elé kerül, de a szakmának nagy újdonságot nem jelent.

Az a fontos inkább, hogy az állam vezetői a saját értékeiket, vízióikat a gyermekvédelemről széles körben kommunikálják.

A szakember szerint alapvető érdeke mindenkinek, hogy az állampolgárok megértsék: a gyermekvédelem össztársadalmi kérdés. Tudniuk kell, hogy a nevelésbe vett gyerekekkel mi történik, hogy a helyzetük megismerése után „irgalommal forduljanak feléjük”. A kormányzati jelentésnek részben ez a célja, de a 220 oldalas szöveg Kuslits szerint a széles közönségnek értelmezhetetlen. Szerinte

azt kellene megérteni, hogy minden egyes felnőttnek van köze a gyerekvédelemhez, és mindenki hatással van a gyerekekre: nem csak a szülők és a tanárok, a többi szülő a játszótéren és az iskolában, hanem azok is, akik a buszon vagy a boltban hozzájuk szólnak.

A diagnózis most megjelent első részét kísérő 9,5 milliárdos pénzinjekció Kuslits szerint gyakorlatilag semmi, akkora a hiány. (Magyar Péter régóta hangsúlyozza, hogy a gyermekvédelmi költségvetés felülről nyitott - a szerk.) A dízeleseknek juttatott havi 5 ezer forintot hozza fel, amely nem nagy segítség az egyes autósoknak, viszont kétszer annyit költ most rá a kormány a vésztartalékból, mint az évek óta fennálló gyermekvédelmi vészhelyzetre. De a sokkal több pénz sem elég önmagában: a rendszert Kuslits egy olyan hajóhoz hasonlítja, amelybe szivárog a víz, és hiába tapasztja be a legénység az egyik lyukat, süllyed az egész tovább. A megoldást a decentralizációban látja (erről Gyurkó Szilvia államtitkár is beszélt), méghozzá úgy, hogy a fenntarthatatlan állami rendszerből minél több ellátást helyi szinten oldjanak meg.

„Közelebb kell vinni a szolgáltatásokat a gyerekek lakóhelyéhez és a települési önkormányzathoz, ezek kompetenciáját és ellátási hajlandóságát kell emelni.”

A gyerekek értik

Öröm és megkönnyebbülés, hogy a kormány elismeri a problémákat, és próbálja megoldani azokat. Miközben borzasztó stressz mindenkinek, hogy ha ekkora a baj, akkor azt nagyon gyorsan kellene orvosolni - mondja Ivány Borbála, a Helsinki Bizottság ügyvédje. Ő is tagja volt a Falakon Túl civil munkacsoportnak, amely a választások előtt adta közre a zárt intézményi gyermekbántalmazások megelőzését szolgáló javaslatcsomagját. Az egész szakmát összefogó Gyermekjogi Civil Koalíció egyik vezetőjeként azt tapasztalja, hogy az oktatási és a szociális minisztérium abszolút partnerként tekint a civil szakértőkre. Mint megjegyzi, az igazságügyi és a belügyminisztériumban ez még nincs így.

Nagyon fontosnak tartja, hogy végre vannak adatok, amelyekkel dolgozhatnak, például a saját szakterületén kisebbfajta áttörést jelent, hogy hat év kihagyás után megjelent a Börtönstatisztikai Szemle. Ebből például az is kiderült, mennyire felülreprezentáltak a gyermekvédelemben nevelkedettek a büntetés-végrehajtásban. Ha ezt összevetjük a Gyermekvédelmi Diagnózis megállapításaival, akkor

több ezer olyan embert látunk, aki egész gyerekkorát családon kívül, intézményekben tölti, közülük sokan lesznek fogvatartottak, és aztán sokaknak a gyereke is bekerül a gyermekvédelmi rendszerbe, amely így újratermeli a kiszolgáltatottságot, és túlterheli saját magát. „Nagyon nehéz kilépni ebből a körforgásból.”

A jelentést olvasva ismerősek voltak neki a leírt helyzetek, de Iványt így is megérintette, mennyire magukra vannak hagyva a szakemberek a terepen, és hogy csak az működik, amit ők amolyan helyi, „házilagos” módszerrel megoldanak. Azt viszont kellemes meglepetésként említi, hogy a gyerekrészvétel során interjúztatott fiatalok mennyire pontosan látják a rendszert. Azt is értik például, hogy a külső monitoring nem fölösleges csuklóztatás, hanem az ő érdeküket szolgálja.

Nyelvet adni

Szlankó Viola gyermekjogi szakértő, az UNICEF Magyarország gyermekjogi igazgatója szerint a civilek, az ombudsman, az újságírók és a terepen dolgozó szakemberek évek hosszú évek óta beszélnek

• a férőhelyhiányról;
• a szakemberhiányról;
• a kórházban rekedt csecsemőkről;
• az intézmények rossz állapotáról;
• a gyermekek elhanyagolásáról és bántalmazásáról;
• a megelőzés és a családmegtartó szolgáltatások hiányáról;
• valamint arról, hogy a rendszer sok esetben maga is további sérüléseket okoz azoknak a gyerekeknek, akiket védenie kellene.

Az igazi újdonság szerinte az, hogy most maga az állam mondja ki:

a gyermekvédelmi rendszer a „strukturális összeomlás határára” került, ez már hivatalos állami diagnózis.

A politikai keretezés az eddig főként szakmai körökben keringő tudást átemelte az országos nyilvánosságba. Amikor a rég ismert problémákat a miniszterelnök, a miniszter és az államtitkár együtt, sajtótájékoztatón ismerteti, majd az azt követő interjúkban, parlamenti felszólalásokban és további bejelentésekben továbbviszi, a gyermekvédelem általános állapota hirtelen országos közüggyé válik.

Szlankó szerint azt lehet remélni, hogy a közvélemény számára összeáll a kép, hogy nem egyedi esetekről van szó: a férőhely- és szakemberhiány, a várólisták, a bántalmazások és az elhanyagolás nem egymástól független jelenségek, hanem ugyanannak a strukturális válságnak a tünetei. A szakember találó észrevétele, hogy ez a diagnózis „nyelvet ad” a társadalomnak:

a „strukturális összeomlás”, a „bedugult rendszer” vagy az „ellátási sivatag” olyan fogalmi keret, amelyben az emberek el tudják helyezni az egyes történeteket.

A rendszer dolgozói felhatalmazást kaptak a megszólalásra, hiszen ha maga az állam mondja ki, hogy rendszerszintű baj van, akkor egy intézményvezető vagy gyermekvédelmi szakember jelzése kevésbé minősíthető egyéni panaszkodásnak vagy lejáratásnak.

Innen indulunk

Egy államtitkárság által készített hivatalos diagnózisra már lehet törvényjavaslatot, költségvetési igényt, férőhelyfejlesztést, bérrendezést, intézményi átalakítást, valamint hosszabb távú stratégiát építeni Szlankó szerint. Ez a folyamat már el is indult: a 9,5 milliárd forintos kríziscsomag éppen a diagnózisban feltárt legsürgetőbb problémák kezelését célozza.

Egyúttal a jelentés létrehozott egy viszonyítási pontot, amihez később hozzá lehet mérni, csökkent-e az elhelyezésre váró gyermekek száma, rövidült-e a kórházi bennmaradás; megnyíltak-e a bezárt férőhelyek; lett-e több szakember; javultak-e a munkakörülmények; és valóban jobb, biztonságosabb ellátást kapnak-e a gyerekek.

Ha a változásokat rendszeresen mérik, és az eredményeket nyilvánosságra is hozzák, akkor ez az értelmes szakmai párbeszéd és a politikai számonkérés eszköze lehet. Szlankó szerint a diagnózissal már elkezdődött a gyermekjogi fordulat. A valódi változást pedig az jelzi majd, ha egy-két-három év múlva, a következő nyilvános jelentésben már nem ugyanazokat a számokat és problémákat olvassuk.