GazdaságSzerző: portfolio 3 órával ezelőtt 6 percnyi olvasás
Egyre több ország szembesül azzal, hogy süllyed bele az államadósság-mocsárba, nőnek a feladatai, így a kiadásai: lényegében fogy a pénze. Ezért egyre fontosabb az államháztartás rendbetétele, ami miatt közben azonban könnyen éppen azt a kiadási tételt vágja meg, amelyből a későbbi növekedés születhet. Az Európai Bizottság gazdasági főigazgatóságának friss tanulmánya szerint a szűkülő fiskális mozgástér és a költségvetési konszolidáció különösen az alacsonyabb innovációs teljesítményű országokban fogja vissza a kutatás-fejlesztést – Magyarország pedig éppen ebbe a sérülékenyebb csoportba tartozik.
Mi az egyik első tétel, amelyhez egy kormány hozzányúl, amikor szűkül a költségvetési mozgástere?
Általában a kutatás-fejlesztés.
Lényegében erre a következtetésre jut egy az Európai Bizottság számára készült friss elemzés is: a fiskális nyomás alatt álló országok hajlamosak gyorsabban visszavágni a k+f-kiadásokat, ráadásul éppen ott a legerősebben, ahol az innovációs teljesítmény eleve gyengébb.
A probléma időzítése aligha lehetne aktuálisabb, mivel az európai gazdaságoknak az öregedés, a zöld és digitális átállás, valamint a növekvő védelmi igények miatt egyszerre kellene egyre többet költeniük nyugdíjakra kisebb aktív dolgozói réteg mellett, beruházniuk, miközben a koronavírus-járvány, a 2022-es energiaválság és az új geopolitikai helyzet miatt a védelmi kiadások sok országban beszűkítették a fiskális mozgásteret. A kutatás-fejlesztés pedig különösen kényes terület:
hosszú távon ugyan növeli a termelékenységet és az adóalapot, de rövid távon politikailag és költségvetésileg könnyebb elhalasztani, mint például a nyugdíjemeléseket vagy a béreket megvágni.
A kutatók 32 OECD-ország mintegy négy évtizednyi adatait vizsgálták, a fiskális mozgásteret elsősorban az államadósság és az adóbevételek arányának fordítottjával mérik: minél magasabb az adóbevétel az adóssághoz képest, annál nagyobb a kormány mozgástere anélkül, hogy veszélyeztetné az adósság fenntarthatóságát. Kontrollként a ciklikusan igazított elsődleges egyenleget is használták, amely a gazdasági ciklus és a kamatkiadások hatásának kiszűrésével próbálja megragadni a fiskális politika állapotát.
A kutatók azért a k+f-ráfordításokra, nem pedig például a szabadalmak számára koncentrálnak, mert az előbbi gyorsabban reagál a költségvetési döntésekre. Egy szabadalom az innovációs folyamat késői eredménye, amelyet évekkel korábbi beruházások, vállalati várakozások és intézményi tényezők is alakítanak. A kutatási kiadás közvetlenebbül mutatja meg, mennyi pénzt hajlandó egy állam vagy vállalat ma elkölteni a jövőbeli termelékenység érdekében.
A hosszú idősorok közben egy másik európai problémát is megmutatnak, a vállalati k+f-ben a vizsgált nagy európai gazdaságok nem zárkóztak fel egységesen az Egyesült Államokhoz: Németország tartotta a lépést, más országok jóval lassabban emelték kutatási ráfordításaikat. Kína 2000 után gyors növekedésbe kezdett, és a tanulmány adatai szerint a vállalati k+f GDP-arányos szintje később az amerikai és a német fölé került. A közszféra sem kompenzálta teljesen a gyengébb vállalati aktivitást: az állami kutatóhelyek kiadásai több országban alig emelkedtek az 1980-as évekhez képest.
Az első, még csak korrelációs eredmény meglehetősen egyértelmű: amikor szűkül a fiskális tér, csökkennek a közfinanszírozású kutatás-fejlesztési kiadások. Ráadásul nem csupán abszolút értelemben. A kormányzati k+f-keretek és a felsőoktatási kutatási kiadások súlya az elsődleges állami kiadásokon belül is mérséklődik, vagyis ezek a tételek érzékenyebben reagálnak a költségvetési nyomásra, mint a büdzsé számos más része.
A különbségek országcsoportonként különösen látványosak, amelyhez három kategóriába sorolták az országokat a kutatási teljesítményeik, ráfordításaik alapján:
A „mérsékelt innovátoroknál” az átlagos éves fiskális mozgástér-romlás 3,55 százalék volt, szemben az innovációs követők 1,88, illetve az innovációs vezetők 1,35 százalékával. Ugyanebben a csoportban a kutatási kiadások érzékenysége is lényegesen nagyobb: a fiskális tér szűkülése statisztikailag kimutathatóan visszaveti a kormányzati, az állami intézményi és a felsőoktatási k+f-et. Az innovációs éllovasoknál ezzel szemben ez a kapcsolat többnyire eltűnik.
A szerzők ezután egy szűkebb, 15 országos mintán már korabeli költségvetési dokumentumok alapján azonosított, kifejezetten hiánycsökkentési céllal végrehajtott konszolidációkat vizsgáltak. A módszer előnye, hogy jobban elválasztható a tudatos megszorítás attól, amikor például egy recesszió önmagában tolja meg a hiányt. Teljes oksági bizonyosságot azonban ez sem teremt: a szerzők külön jelzik, hogy a kormányzati döntéseket középtávú növekedési várakozások és pénzügyi-politikai körülmények is befolyásolhatják.
Az eredmények már számszerűen is látványosak: egy, a GDP 1 százalékának megfelelő fiskális konszolidáció azonnal nagyjából 2 százalékkal csökkenti a teljes kormányzati k+f-keretet és az állami intézmények kutatási kiadásait. A visszaesés később tovább mélyül, majd körülbelül 4 százalékkal a sokk előtti szint alatt stabilizálódik. A felsőoktatási k+f azonnal közel 2 százalékot veszít, három év múlva pedig már több mint 3 százalékos a különbség.
Az állam által finanszírozott, de vállalatoknál végzett kutatás négy évvel a kiigazítás után akár 7 százalékkal is alacsonyabb lehet. A vállalati szektor pedig nem tölti be automatikusan az így keletkező űrt: a cégek által végzett k+f már az első évben mintegy 1 százalékkal esik, négy év után pedig a visszaesés elérheti a 4 százalékot. A teljes hazai k+f szinte ugyanezt a pályát járja be, mivel annak legnagyobb részét a vállalati kutatás adja.
A tanulmány legerősebb eredménye nem az, hogy minden költségvetési megszorítás árt az innovációnak, hanem az, hogy a hatás az eleve gyengébb innovációs rendszerekben sokkal súlyosabb. A kevésbé innovatív országokban az azonosított konszolidációk átlagos éves nagysága a GDP 1,58 százaléka volt, míg a magas innovációs teljesítményűeknél mindössze 0,82 százalék – vagyis csaknem feleakkora.
A mérsékeltebb innovátoroknál egy konszolidáció már az első évben körülbelül 3 százalékkal csökkenti a teljes állami k+f-keretet, négy év alatt pedig nagyjából 5 százalékos mínusz alakul ki. A vállalati k+f ugyancsak mintegy 5 százalékkal kerül lejjebb négy év alatt. Az innovációs vezetőknél viszont a vállalati kutatás nem esik vissza, sőt a becslések enyhe növekedést jeleznek: a fejlettebb magánszektor részben képes pótolni az állam visszavonulását.
A szerzők ezt egyfajta alacsony k+f-csapdaként írják le, vagyis a lemaradó országok fiskális nyomás alatt nagyobb arányban vágnak a kutatáson, a kisebb ráfordítás azonban gyengébb termelékenységet és lassabb technológiai felzárkózást hozhat. A gyengébb növekedés később kisebb adóalapot és rosszabb költségvetési pozíciót eredményezhet, amely ismét növeli a konszolidáció szükségességét. Így az innovációs különbségek nem csökkennek, hanem könnyen tovább nőhetnek.
A kiigazítás összetétele legalább ennyire fontos, mert a kiadáscsökkentésre épülő konszolidációknál a vállalati k+f-re gyakorolt hatás a teljes négyéves horizonton nem szignifikáns. Az adóemelésekre nagyobb mértékben támaszkodó csomagok után viszont a vállalati kutatás-fejlesztés négy év múlva mintegy 5 százalékkal alacsonyabb. A szerzők szerint a k+f magas kiigazítási költségű, lassan mozgó vállalati tétel, ezért a károk sem feltétlenül azonnal jelennek meg.
Magyarország a sérülékenyebb csoportban van
Magyarországot a tanulmány a Global Innovation Index alapján a mérsékelt innovátorok közé sorolja, Csehország, Lengyelország, Szlovákia, Görögország, Spanyolország és Portugália mellett. Ez éppen az a csoport, amelynél a fiskális tér romlása a legerősebben együtt mozog a k+f-kiadások visszafogásával.
A magyar következtetésekkel ugyanakkor óvatosan kell bánni, mert bár Magyarország benne van a 32 országos, fiskális mozgásteret vizsgáló mintában, de nem része a 15 országos, konkrét konszolidációs epizódokra épülő oksági elemzésben. Nem lehet tehát a tanulmányból azt állítani, hogy egy GDP-arányosan 1 százalékos magyar kiigazítás automatikusan 3, 4 vagy 5 százalékkal csökkentené a k+f-et. A releváns magyar figyelmeztetés inkább az, hogy az ország olyan innovációs csoportba tartozik, amelyben a kutatási kiadások historikusan sokkal érzékenyebben reagáltak a fiskális szűkösségre.
A gazdaságpolitikai tanulság ezért nem az, hogy a költségvetési kiigazítást mindenáron kerülni kell. A fiskális mozgástér helyreállítása maga is fontos ahhoz, hogy egy ország a következő válságban képes legyen reagálni. Sokkal inkább az számít, mit véd meg a kormány a konszolidáció során, és milyen eszközökkel teremti elő a megtakarítást.
A rövid távú hiánycsökkentés ugyanis könnyen saját jövőbeli alapját gyengítheti meg, ha a költségvetés rendbetétele közben éppen a termelékenységet, technológiai felzárkózást és versenyképességet megalapozó kutatás-fejlesztésből vonnak ki forrásokat, a deficit ma kisebb lehet, miközben a holnapi növekedési képesség romlik. Az európai fiskális politika következő éveinek egyik legnehezebb feladata éppen ennek az ördögi körnek a megszakítása lesz.
Címlapkép forrása: Arne Dedert/dpa via Getty Images
Napi